Forrás: ÉS

BAUER TAMÁS

Ügynöklicit

Amit másfél évtizede nem oldottak meg, most megoldjuk. Legyen vége a szemezgetésnek. Ismerjük meg a múltat. Ilyen és ehhez hasonló kijelentésekkel tértek vissza a pártok és a sajtó az elmúlt két hónapban az ügynökkérdéshez. Terjesszük ki az átvilágítást párt- és szakszervezeti vezetőkre, egyházi tisztségviselőkre – veszi elő két éve elvetélt javaslatát az SZDSZ. Legyen egészében nyilvános az állambiztonsági irattár – kontráz rá az MSZP. Legyen szankciója az ügynökmúltnak, és terjesszük ki a szankciót a függetlenített párttitkárokra – így a Fidesz. Egy politológiai kisvállalkozás ügynöklistát „tesz közzé”, vagyis felsorol néhány tucatnyi, a sajtóból ismert volt ügynököt. Az 56-os Intézet igazgatója kilátásba helyezi, hogy kollégáival összeállítja és közzéteszi az ügynökök listáját. A történeti levéltár főigazgató-helyettese vagy az adatvédelmi biztos pedig halkan, nyugodtan leszögezi, hogy az iratok nyilvánosságra hozatala alkotmányosan nem elképzelhető…

Miért is merül itt fel az alkotmányosság kérdése? Az állam a maga hatalmi eszközeivel él egyes polgáraival szemben. Elődje, a diktatúra állama egyes polgárait más polgárai megfigyelésével bízta meg, gyűjtötte, tárolta és a megfigyelt polgárok üldözésében hasznosította is e jelentéseket, most pedig a diktatúra államával jogfolytonos demokratikus állam a birtokába került adatok közzétételét fontolgatja. Ezzel az állam egyfelől egyfajta információs kárpótlást nyújt az egykori megfigyelteknek és üldözötteknek, másfelől a nyilvános megszégyenítés retorziójával sújtja azokat, akik besúgóként illeszkedtek be a diktatúra feltételrendszerébe.

*

A dologról ma minden párt mást mond, mint a rendszerváltás éveiben, amikor azt igazából helyes volt napirendre tűzni. Másfél évtizeddel ezelőtt a Demszky-Hack törvényjavaslatot előterjesztő SZDSZ azt mondta: a választóknak joguk van tudni, hogy kire szavaznak. Miközben azt tudni lehetett, hogy milyen nyilvános tisztséget töltött be valaki az előző rendszerben, azt már nem, hogy titkosügynök volt-e. Ezért látták helyesnek, ha a titkosszolgálati dossziékban megnézik, hogy a megválasztott országgyűlési képviselők, illetve a polgármesterségért indulók között vannak-e egykori ügynökök, s ha találnak ilyet, akkor fel kell neki ajánlani a visszalépést, ha pedig nem lép viszsza, akkor a tényt nyilvánosságra kell hozni. Ezt nevezi a politikai nyelv átvilágításnak. A közvélemény információs joga mellett az is indokolttá tette ezt, hogy a köztisztségek betöltői ne legyenek senki által a titokban maradt múlttal zsarolhatók. Az a törvény, amelyet az első, jobboldali többségű Országgyűlés ciklusának végén úgy fogadott el, hogy saját tagjaira már nem alkalmazhatták, a sok részletbeli eltérés mellett is az SZDSZ-javaslat logikáját követte: a törvény azokról szólt, akik a rendszerváltást követően köztisztséget töltenek be, s senkit sem kívánt eleve kizárni a közéletből, csupán az ügynökmúlt nyilvánosságra hozatalát helyezte kilátásba. Az eltérések, miszerint az ügynökmúlt mellett a pártállam vezető tisztségeinek betöltése, a nyilaskeresztes párt tagsága, az ÁVH-nál, illetve a karhatalomban vállalt szerep is a személyes múlt megállapítandó eleme volt, és az átvilágítandók köre is eltért az eredeti javaslattól, ami miatt a törvény végül elbukott az Alkotmánybíróságnál, másodlagosak voltak ahhoz képest, hogy a törvény – mint erre Kőszeg Ferenc rámutatott – megmaradt információs törvénynek, és nem vált egyfajta igazságtételi törvénnyé, amely az előző rendszer tisztségviselőit eleve kiszorította volna a közéletből. A törvény ilyen jellegét akkor egyik parlamenti párt sem kifogásolta.

A törvénnyel és a végrehajtásaként elkezdett átvilágítási tevékenységgel szemben széles körű volt az elégedetlenség. Vitatták, hogy az átvilágítás során csak a III/III. csoportfőnökségnél folytatott ügynökmúltat tárták fel, a BM III. főcsoportfőnökség többi területén végzett tevékenységet nem. Folyamatosan vitatták, hogy milyen jelenlegi közéleti tisztségek betöltőit világítsák át: bekerüljenek-e a polgármesterek, az újságírók, az egyházi vezetők, az egyetemi tanárok, az ügyészek és ügyvédek stb. Kifogásolták, hogy a közéleti szereplőkkel kapcsolatban vizsgálják ugyan, hogy ügynökök voltak-e, de azt az állampolgárok nem tudhatják meg, hogy megfigyelték-e őket a régi rendszerben, s ha igen, ki tette, és mit jelentett róluk. Az 1995-ös szocialista-szabad demokrata törvénymódosítás egységes kritérium alapján szűkítette az átvilágítandók körét (azokra, akik az Országgyűlés, illetve a köztársasági elnök előtt esküt tesznek), és ugyanakkor létrehozta a Történeti Hivatalt, ahol bárki kikérhette a rá vonatkozó ügynökjelentéseket, anélkül azonban, hogy megtudhatta volna: ki figyelte meg. Az átvilágítási törvény 2000. évi fideszes-kisgazda módosítása kiterjesztette az átvilágítást többek között az újságírókra és ügyészekre, az iratokba való betekintés különválasztott törvénnyel való 2003. évi szabályozása – nevezzük Kenedi János nyomán dossziétörvénynek – pedig kiterjesztette a titkosszolgálati iratokba való betekintés lehetőségét, megismerhetővé téve az ügynökök személyét. Téves tehát az az elterjedt állítás, hogy másfél évtizede semmi sem történt a múlt feltárásában: néhány politikus, újságíró stb. az átvilágítás nyomán visszalépett közéleti szerepéből, sok érdeklődő magánszemély és kutató ismerkedett meg a titkosszolgálati iratok tartalmával, és néhányan közülük nyilvánosságra is hoztak ilyen adatokat – ebből lettek az elmúlt hónapok látványos leleplezései.

Az átvilágítási törvény módosításai mögött többnyire politikai szándékok húzódtak meg. Nyilvánvaló a politikai szándék a szakszervezeti vezetők, az újságírók vagy a főpapok bevonása mögött az átvilágítandók körébe, holott egyikük sem közhatalmi tisztséget tölt be. Az egyház vagy a szakszervezet közjogi értelemben a civil szférához tartozik, tisztségviselői csak az adott intézmény tagjainak, követőinek tartoznak felelősséggel, így maguknak kell arról dönteniük, hogy fontos-e nekik vezetőik múltja. Az államnak ehhez nincs köze. Az újságíró vagy az ügyvéd ugyanolyan polgári foglalkozás, mint a kőműves vagy az autószerelő, és esetleges ügynökmúltjához rajta és az általa megfigyelten kívül másnak nincs köze. Amikor az „egyes fontos tisztségek” betöltőit a törvény módosítása során kiegészítették „a közvélemény befolyásolóival”, és ezt az Alkotmánybíróság is helybenhagyta, akkor mind a törvényhozás, mind az Alkotmánybíróság következetlenül járt el. Olyan kaput nyitott meg, amelyet nehéz utána becsukni, elvégre a közvéleményt nemcsak az újságírók alakítják, hanem minden egyes pedagógus, de talán még minden piaci kofa vagy taxisofőr is. Az Alkotmánybíróság e kiterjesztés elfogadásával azt a saját korábbi mércéjét tette félre, hogy az átvilágítandók körének meghatározásánál egységes mércét kell alkalmazni. Az átvilágítás újabb és újabb kiterjesztése helyett akkor járnának el helyesen a parlamenti pártok, ha másfél évtized elteltével végre lezárnák azt. (A határidőt az elmúlt év végén újra meghosszabbították, holott az első, 1994-es törvény szerint már 2000-ben le kellett volna zárni a folyamatot.) Amivel ma egyáltalán foglalkozni érdemes, az a titkosszolgálati iratokba való betekintés szabályozása. Helyesen teszik a szocialisták, hogy nem az átvilágítási törvényt veszik újra elő, hanem a dossziétörvény módosítását kezdeményezik. A kérdés csak az, hogyan.

Három kérdésben kell dönteni. Az első: mely dokumentumok kerüljenek át a titkosszolgálatoktól a történeti levéltárba. A második: kik férhessenek hozzá a levéltárban elhelyezett dokumentumokhoz. A harmadik: mit kezdhessenek az így megismert adatokkal.

Az MSZP radikális választ ad a második és harmadik kérdésre: a levéltár adataihoz bárki hozzáférhet, és bárki ügynökmúltja nyilvánosságra hozható. Ez jól hangzik, de korántsem magától értetődő. A titkosszolgálati irattár az emberek életének tőlük ellopott adatait tartalmazza, s ezek közzététele – mondjuk így – információs orgazdává tenné a társadalmat. Az Alkotmánybíróság az első ügynöktörvény elemzésekor fontos alkotmányos szempontokat fogalmazott meg, s ezeket az alkotmányjogászok számos esetben – legutóbb 2002-ben, a D-209-es ügy után működő Sólyom-bizottság jelentésében – megerősítették. E szempontok alapján figyelmeztet az alkotmányos korlátokra ma is az adatvédelmi biztos. A problémát – némi leegyszerűsítéssel – az okozza, hogy kétféle alkotmányos jog áll szemben egymással. Az egyik oldalon az egykor megfigyelt személyek információs önrendelkezési joga áll, vagyis hogy megismerhessék saját egyéni múltjuknak azt a fontos elemét, hogy megfigyelték-e őket, kik tették ezt velük, és mit jelentettek róluk. Ezen az oldalon áll a társadalom arra irányuló joga is, hogy megismerje saját közös múltját. A másik oldalon mindannyiunk információs önrendelkezési joga áll, vagyis az a jogunk, hogy az életünkre vonatkozó adatokat ellenőrzésünk alatt tartsuk: eltitkolhassuk azt, amit el akarunk titkolni, s amit nem, azt azzal ismertessük meg, akivel akarjuk. Az egykori titkosszolgálatok iratai – mint erre a szakértők nyomatékosan figyelmeztetnek – túlnyomórészt a megfigyeltekre vonatkozó adatokat tartalmaznak, így azok közzététele az ő információs önrendelkezési jogukat sértené. Olyan extremitásokat emlegetnek, hogy évtizedekkel ezelőtt ki kivel élt szerelmi életet. E példa jól érzékelteti az iratok nyilvánossá tételének kockázatát. Hozzá kell tenni, hogy a személyes adatok védelme nemcsak az ilyesmire, hanem arra is vonatkozik, hogy ki kivel találkozott, hol járt, kinek mikor mit mondott akár évtizedekkel ezelőtt. Úgy tűnik, sokan fogadják el, hogy az iratok egészének közzététele az egykori megfigyeltek érdekei miatt elfogadhatatlan.

Az igazi nehézséget ugyanakkor az okozza, hogy nemcsak a megfigyelteknek van információs önrendelkezési joga, hanem azoknak is, akik egykor, évtizedekkel ezelőtt együttműködtek a titkosszolgálatokkal. Az, hogy ők egykor a titkosszolgálatok besúgói voltak, s ezt vagy azt jelentettek, egyfelől az állam titkaként lapul az irattárban, másfelől az ő magántitkukként az ő személyes emlékezetükben. E tények közzététele egyszerre az államtitok feloldása és az érintettek magántitkának állami döntéssel való nyilvánossá tétele. Tíz- és talán százezrekről lehet szó, akiknek kapcsolata a titkosszolgálatokkal különböző jellegű, sűrűségű, erősségű volt, s sokakat közülük zsarolással, megfélemlítéssel kényszerítettek bele ebbe a kapcsolatba. A beszervezés mögött sokszor húzódott meg magánéleti konfliktus, politikai szembenállás vagy valamilyen bagatell bűncselekmény, amellyel az illetőt annak idején megzsarolhatták, de amely régen elévült, s ezért jogszerűen nem hozható nyilvánosságra. Az általában vett egykori ügynökről mindenki megvetéssel beszél, míg ha egy-egy konkrét személy története kerül elő az írótól a zenészen át a vezető politikus édesapjáig, az elutasítás nyomban az egykor kiszolgáltatott ember iránti sajnálattal keveredik. Egy-egy ilyen történetben egyszerre van jelen ismerősök elárulása a megzsarolt ember életre szóló meghasonlásával. Az ellentmondás alkotmánybírósági megoldása – a Demszky-Hack törvényjavaslat logikájával összhangban – az volt, hogy a jelenleg közhatalmi tisztséget betöltők múltjának adatai közérdekű adatok, tehát a közvéleménynek joga van tudni, hogy mit tett a múltban az, aki ma a közhatalmi tisztséget betöltve döntéseket hoz. Aki viszont nem tölt be ma köztisztséget, annak személyes adata az, hogy mit tett a múltban, s maga dönthet arról, hogy szégyene mások tudomására jusson-e. A 2003-as dossziétörvény úgy válaszolta meg a második és harmadik kérdést, hogy az egykor megfigyeltnek joga van tudni, hogy őt a híres labdarúgó vagy énekes megfigyelte vagy a neves színikritikus jelentést írt róla, s megtudhatja ezt a tudományos kutató is, de ebből nem következik, hogy ehhez a nyilvánosságnak is bármely érintett tekintetében joga van. Míg a rendszerváltás utáni években tevékenykedő miniszter, országgyűlési képviselő, miniszterelnök vagy jegybankelnök tisztségének betöltése szempontjából van jelentősége annak, hogy hálózati személy volt-e a rendszerváltás előtt, a futballedző vagy az újságíró ettől függetlenül végezheti jól vagy rosszul a dolgát, nem is beszélve a már nyugdíjba vonult egykori gyári munkásról vagy főpincérről. Igaz, a pártállami rendszer működéséről nyert képünket teljesebbé tenné minden effajta információ: ha tudhatjuk, hogy mit jelentett a lelkész a gyülekezet tagjairól, a főpincér a törzsvendégről, a művezető az üzemmérnökről, de vajon erősebb-e ez a megismerési érdek alkotmányosan annál, hogy ki-ki maga rendelkezzen életének adatairól? Bizonyosan nem könnyű megoldást találni arra, hogy az érintett megismerhesse az ügynök kilétét és a róla szóló jelentést, tehát érvényesüljön az ő információs önrendelkezése, de érvényesüljön a nem közszereplő volt ügynöké is, tehát adatai ne kerülhessenek automatikusan nyilvánosságra, ne férhessen hozzá bárki. Nem könnyű, de talán nem lehetetlen.

*

A „múlt megismerése”, a pártállami rendszer mibenlétének feltárása jogos igény, de nem egyes személyek múltjának, hanem a közösség múltjának megismerését jelenti. Ehhez nem a Belügyminisztériummal egykor együttműködő házmesterek, személyzetisek és más hálózati személyek kilétének közzétételére van szükség, hanem hogy kutató történészek a rendszer működését elemezzék. A hatályos szabályozás lehetővé teszi a kutatást, és a kutatók belátására, ízlésére és tapintatára bízza, hogy az egyes személyek szerepéből azt publikálják, ami a folyamatok és összefüggések megértéséhez elengedhetetlen, miközben egyébként anonimizálva ismertetik a tudomásukra jutott tényeket. E tekintetben fontos lehet, hogy beszervezték-e az egykor a Ki kicsodában szereplő, ma már nyugalmazott tisztségviselőt, de aligha kell név szerint felsorolni azokat a pincéreket, gyári munkásokat, házmestereket vagy pedagógusokat, akik a maguk környezetéről jelentettek, vagy más módon segítették a titkosrendőrséget. A kutatók számára az első kérdés a legfontosabb: ne a titkosszolgálatok döntsék el, hogy mely dokumentumok kerülnek a levéltárba. Jogos igény, hogy az iratok átadása civil ellenőrzés alá kerüljön. E tekintetben helyes a miniszterelnök, az SZDSZ és a történészek törekvése a dossziétörvény radikális módosítására. Ebből azonban nem következik, hogy amibe a megfigyeltek a maguk ügyében, a kutatók pedig munkájuk során betekinthetnek, korlátlanul közzé is tehessék.

Számosan vitatják ennek a gondolatmenetnek azt az elemét, hogy az egykori ügynökök szerepvállalása csak akkor közérdekű adat, ha az illető ma játszik közéleti szerepet. A teljes ügynöklista nyilvánosságra hozatalának szándékát azzal az érvvel indokolják, hogy az egykori ügynök az államot szolgálta polgáraival szemben, s ezért akkori tevékenysége közérdekű adat, függetlenül attól, hogy ma részt vesz-e a közéletben. Történészektől, publicistáktól senki nem veheti rossz néven, ha ezt az álláspontot képviselik, a törvényalkotókat és jogalkalmazókat – köztük a dossziékat kutatóként felnyitó történészeket – azonban köti az, hogy az Alkotmánybíróság az alkotmány és a hatályos adatvédelmi törvény értelmezése alapján másképpen foglalt állást, és igaza van az adatvédelmi biztosnak, hogy neki is ehhez kell a maga állásfoglalásaiban igazodnia. Aki cselekszik, aki – jogi szakszóval – adatokat kezel, annak a hatályos törvényt betartva kell eljárnia, s nem valamiféle „civil kurázsitól” vezettetve megsértenie azt. Aki – különösen pedig ha egykori megfigyelt, egykori üldözött teszi ezt – polgári engedetlenségre szólít fel az adatok kezelésében, az információs önbíráskodást javasol, amikor a rajta esett sérelem orvoslásakor nem fogadja el a törvényes utat.

Van még egy fontos szempont, amely miatt ebben az irányban kell a megoldást keresnünk. A problémával másfél évtizede szembesültek először a törvényhozók, és egy évtizeddel ezelőtt hoztak egyfajta döntést, amely a dolog lényegét tekintve elnyerte az alkotmánybírák jóváhagyását. Ennek ismeretében rendezték be az egykori ügynökök a maguk további életét, tehát annak feltételezésével, hogy nem kell nyilvános megszégyenüléstől tartaniuk, a mai állam betartja a jogelődje által beszervezésükkor tett ígéretet. Tudták, hogy akkor élhetnek nyugalomban, ha távol tartják magukat a közéleti szerepvállalástól, és ezt is tették. Sokan vitatják, hogy vajon helyes volt-e akár az egymást követő Országgyűlések, akár az alkotmánybírák korábbi állásfoglalása a kérdésben, s lehetnek megfontolandó érveik. De vajon indokolt volna-e az egymással ütköző jogok érvényesítésében kialakított megoldás gyökeres felforgatása egy évtizeddel később az egyes politikai erők identitás-építésének szolgálatában? Aligha, hiszen ez ellentétes volna a jogbiztonság követelményével.

Vegyük ugyanis észre: mindhárom politikai erő a maga politikai identitás-építésének jegyében szorgalmaz ma olyasmit, amit korábban nem képviselt. Az MSZP új vezetése a pártállami múlttal való végleges szakítást kívánja kifejezésre juttatni azzal, hogy szembefordul saját korábbi, az iratok nyilvánosságát a titkosszolgálati érdekekre hivatkozva korlátozó álláspontjával. (Hack Péter meggyőzően fejti ki ennek jelentőségét a szocialisták számára az ÉS 6. számában megjelent cikkében, és pazar elemzést ad a különféle megoldások mögött meghúzódó érdekekről, csupán abban nem foglal állást, hogy vajon alkotmányos lenne-e az adatok hozzáférhetőségének kiterjesztése. Halmai Gábor is rokonszenvez a kiterjesztés szándékával az 5. számban, és kifogásolja is az adatvédelmi biztos álláspontját, de elismeri, hogy a készülő új szabályozásra az Alkotmánybíróság könnyen mondhat nemet.) Az SZDSZ alig öt éve még ellenezte azt, hogy a Fidesz-kormány a közhatalmat gyakorlók körén túl az újságírókra is kiterjesztette az átvilágítást, ebben a ciklusban viszont konfliktust vállalt az MSZP-vel az egyházi és szakszervezeti vezetők átvilágítása érdekében, s hagyta ezen a nézetkülönbségen elbukni 2003-ban az ügynöktörvény módosítását, az ügynökmúltnak a III. főcsoportfőnökség egészére kiterjesztett értelmezését. Ezzel a lépéssel alig burkoltan közintézménynek ismeri el az egyházakat, holott eddig mindig ellenezte ezt. Az átvilágítási törvény módosítására tett tavaly őszi kezdeményezése még mindig ezt a logikát követi. Amikor a Fidesz másfél évtizeddel a rendszerváltás után veti fel az egykori ügynökök és pártfunkcionáriusok intézményes kizárását a köztisztségek betöltéséből, tehát politikai alapjogot – a passzív választójogot – vonna meg tőlük (amit korábban a Fidesz sohasem vetett fel), akkor újra a maga antikommunizmusát demonstrálja, és ürügyet keres arra, hogy majd elutasíthassa, „szemfényvesztésnek” minősíthesse a kormányoldal minden korábbinál radikálisabb szándékát a titkosszolgálati adatok nyilvánossá tételére. Az újabb javaslatok valódi célja tehát nem valamiféle erkölcsi megtisztulás, hanem az egyes pártok identitás-építése, ami viszont aligha olyan törekvés, amely alapot adna állampolgárok százezrei – akár korábbi ügynökök vagy pártfunkcionáriusok – alkotmányos jogainak korlátozására.

*

Az ügynöklisták közzétételének szorgalmazói más országok gyakorlatára hivatkoznak, mint ahogy más országok gyakorlatára hivatkoznak azok is, akik az egykori ügynökök és megbízóik kizárását követelik a közéletből. Ha Németországban a második világháború után kizárhatták a közéletből a volt nácikat, és a német újraegyesítés után korlátozták az egykori NDK tisztségviselőinek vagy Csehszlovákiában a kommunista párt függetlenített tisztségviselőinek közéleti részvételét, miért ne volna indokolt hasonlóképpen eljárni Magyarországon is? Ezek a párhuzamok hamisak. A magyar átalakulás nem csak a nácizmus leverése nyomán Németországban előállt helyzethez nem hasonlítható, de a kelet-németországi vagy csehszlovákiai átalakuláshoz sem. Magyarországon a bukott diktatúra nem védekezett az utolsó töltényig, hanem békés reformokkal szüntette meg magát. Nálunk nem olyan „bársonyos forradalom” zajlott le, mint Csehszlovákiában, hanem megegyezéses átalakulás az önmagát is lépésről lépésre átformáló volt állampárt részvételével (persze az ellenzéki nyomás meghatározó szerepe mellett), amely leginkább a Franco halála utáni spanyol átalakuláshoz hasonlítható. Ilyen átalakulás során pedig nem zárják ki rendszerszerűen a politikából a korábbi rendszer elitjének tagjait. Egyetértés volt ebben 1989-90-ben, s a Fidesz most ezt a konszenzust mondja fel a maga politikai identitás-építésének jegyében. Abból persze, hogy elutasítjuk a közéletből való kizárást, még nem következik, hogy az ügynöklisták nyilvánosságát is elutasítsuk. A két dolog azonban nem tehető egymástól függetlenné. Ha a volt állampárt egykori vezető politikusai az átalakulás jellegéből következően demokratikusan választott miniszterelnökei is lehetnek a szabad Magyarországnak – holott valamilyen módon két szocialista miniszterelnök is érintett volt az átvilágítási törvény által szabályozott ügyekben -, akkor aligha volna méltányos a volt állampárt által megbízott titkosügynökök feltehetően több tízezres névsorát közzétenni, s ezeket az embereket utólag nemzeti szégyenpadra ültetni.

Hogyan? Hát már megint a korábbi ügynökök, a spiclik jogait akarjuk védeni, akik jelentettek rólunk, akik kifürkészték és továbbították gondolatainkat, s nem a megfigyeltek, az áldozatok érdekeire figyelünk? A jogállam éppen attól jogállam, hogy tiszteletben tartja minden ember jogait, akár a súlyos bűnözők jogait is. Miért ne kellene akkor tiszteletben tartania az egykori ügynökök jogait is? Lehet e jogokat adott esetben korlátozni, de csak olyan alkotmányos érdek jegyében, amely erősebb az ő joguknál. Az, hogy a közhatalmat betöltőkről tudja a választó, hogy kik is valójában, vagy hogy a róla jelentő ügynök kilétét ki-ki megismerje, ilyen erős érdek, önmagában a múlt bárki által való minél teljesebb megismerése azonban aligha. Éppen ez a jogállami szemlélet válik kérdésessé, amikor a szocialisták ma már – akárcsak korábban a gyűlöletbeszéd-törvény alkotmánybírósági bukásakor – az alkotmány módosításáról beszélnek. (Ez ellen az egyébként az iratok nyilvánosságát szorgalmazó Halmai Gábor is határozottan tiltakozik.)

A köztársaság alkotmánya és a kétharmados törvények rá épülő rendszere – mely gyakran zavarja az éppen kormányon levőket – valamenynyiünk szabadságát és biztonságát védi. Európai színvonalú adatvédelmi szabályainkat hol a szervezett bűnözés elleni harc, hol a politikusok vagyoni helyzetének vagy ügynökmúltjának megismerése, hol más politikai szándékok jegyében kérdőjelezik meg. Egyik politikai erő identitás-építése sem – a hozzánk közelállóé sem – ér annyit, hogy kérdésessé tegyük szabadságunk e fontos garanciáit. S mi sem volna méltatlanabb megoldás, mint magába az alkotmányba vinni be a kívánt megoldást, hogy megkerülhető legyen az alkotmánybírósági kontroll. Látniuk kellene a szocialistáknak: a pártállami örökséggel való szakításuknak fontosabb mércéje az alkotmányos berendezkedés tisztelete, mint a titkosszolgálati adatok kezelése. Amikor a kilencvenes évek elején az MDF Iustitia-terve és az azt megvalósító Zétényi-Takács-törvény elbukott az alkotmánybírósági próbán, senkinek sem jutott eszébe, hogy az igazságtételi szándékokhoz igazítsa a köztársaság alkotmányát. Talán most sem kellene másként cselekedni.