Forrás: ÉS

SERES LÁSZLÓ

Trockisták, jobbról?

A neokonok megváltanák, a baloldaliak megállítanák a világot

From Old Hanoi to East Berlin Commando – involved again.

(Ramones: Commando)

(Intro) Fel vagyunk háborodva. Az amerikai elnök szerint a világ békéje és biztonsága számára az egyetlen reményt az jelenti, ha a szabadság eszméje mindenhol elterjed. Az elnöknek beiktatási beszédében van bátorsága harminchatszor használni a “szabadság” szót; kijelenteni, hogy Amerika továbbra is “támogatja minden nemzet demokratikus mozgalmait és intézményeit, azzal a céllal, hogy véget vessünk a diktatúráknak a világban”; ráadásul ezt a célt “elsősorban nem katonai eszközökkel” akarják elérni, de “ha kell, fegyverrel is” megvédik a szabadságot és a demokráciát. Az inkompetens, analfabéta háborús uszítónak (aki Irak-ügyben tudatosan átverte a fél világot, és akit a Biblia-övezet homofób fanatikusai valamilyen rejtélyes okból mégis újraválasztottak az Egyesült Államok elnökének) ezenkívül van képe a demokrácia térnyerésével fenyegetni a Közel-Keletet, külön kiemelve saját szövetségeseit, Szaúd-Arábiát és Egyiptomot. Felháborodásunk tárgya (mint azt a kitűnő Henryk M. Broder a Der Spiegelben kivesézte) nem maga a szabadság + demokrácia csomag belengetése, hanem a belengető személye: George W. Bush. “Emiatt hamis ez a mondat, emiatt kell hamisnak lennie.”

A demokráciacsomag hirdetése, ezzel szoros összefüggésben az emberi jogok, a világ demokratikus mozgalmainak, intézményeinek támogatása valaha a nemzetközi baloldal privilégiuma, politikai legitimitásának alapja volt. Mikor is? Már nem is emlékszem. Arra viszont igen, hogy a keleti tömb, az arab diktatúrák, Ázsia, Afrika demokratikus mozgalmainak támogatása helyett a nyugati baloldal a harmadik világ legobskúrusabb kommunista (Kuba, szandinisták), terrorista (palesztinok, baszkok) és nemzetiszocialista (Jugoszlávia, Zimbabwe) őrületei mellett állt ki, de hallgatott Szaddámról, Iránról, bin Ladenről, Koreáról. “És mit csinálnak az öreg Európa békebarátai?” – kérdezi Broder az iraki választások előtt. “Elegánsan visszahúzódnak. Még egyik “emberi védőpajzs” sem utazott Irakba, hogy a választási fülkéket, rendőrőrsöket és mecseteket megvédje a terroristák támadásaitól, ahogyan az olajkutakat védték az amerikaiak támadásaitól. Ehelyett azt követelik, hogy az amerikaiak azonnal hagyják el Irakot.” Tegyük hozzá: ebben teljesen következetesek.

A baloldal lemondott a világ megváltásáról – ez nem baj. Az amerikai neokonzervatívok viszont exportálnák az emberi jogokat – ezzel meg nem tudunk mit kezdeni.

(Veszett a világ) A nemzetközi baloldal folyamatosan beáldozza az általa “felkarolt” népek sorsát antikapitalista és antiamerikai ideológiájuk oltárán. Mert mindig ez a lényeg: vesszen az USA, vesszen a liberális demokrácia. Hogy aztán a harmadik világ üldözötteivel és nyomorgóival, a terroristák által sakkban tartott irakiakkal mi lesz, ha kimaradnak a Nyugat áldásaiból, nem érdekes: a legjobb, ha követik valamelyik általuk ajánlott “harmadik utat.” De csak ha szocialisztikus, és csak ha ők ajánlják: az Egyesült Államok demokrácia-exportja valójában önző hegemónia, aljas imperializmus.

A harmadik világ nettó fasizmusát, etnikai és vallási hadviseléseit, a nők megcsonkítását toleráló “politikai korrektség” térhódításával párhuzamosan jutottak el odáig, hogy elvetették mindenféle katonai beavatkozás jogosságát, elvégre “hogy jövünk mi ahhoz”. Mi sem vagyunk jobbak, sőt, kifejezetten rosszabbak, bűnösök vagyunk. Így, a nyugati bűntudat és az ENSZ-be/EU-ba beszivárgó baloldali óvatoskodás egymásra hatásából keletkezett a negyedmillió bosnyák halott, a koszovói etnikai üldözés, valamint a két nagy afrikai hullahegy: Ruanda és Szudán. Így maradhatnak fenn máig az észak-koreai koncentrációs táborok.

Mindez a baloldal számára nem ügy, vagy csak marginálisan. A fő problémájuk azelőtt Reagan, ma pedig Bush, aki persze “rasszista”, mert “ki akarja irtani a muzulmán fajt” – ezt hirdették legalábbis a beiktatási ceremónia előtti utcai tüntetők, halál komolyan. Mert az ugyebár nem rasszizmus, hogy a szabadság, a demokrácia, az emberi, vallási, kisebbségi, női jogok, a tulajdonhoz való jog csak és kizárólag az északi/nyugati népeket illeti meg, a déli szerencsétleneket nem. Tálas Péter és Valki László tévedésekkel teli cikke (Neokonzervatív misszionáriusok, ÉS, 2005/7.) is arra a “legrosszabb szcenárióra” fut ki, hogy a neokonok “Irán demokratizálására igyekeznének rávenni a Bush-adminisztrációt.” Nem Irán emberi jogi és nukleáris játszmája, nem a terrorbarát Szíria, nem Észak-Korea a felháborító – nem, az amerikai neokonok, akik demokratizálnának. Elképesztő.

Ha nem is mindig a legszerencsésebb kivitelezésben, de Bush és neokonzervatív csapata legalább igyekezett lépni liberty-ügyben. Afganisztánban, Irakban sok millióan mondtak igent a változásra, és nemet a terrorizmusra. Líbia a nyomás hatására átállt, Szíria kifelé még hardcore, támogatja és cselekszi a terrort pl. Libanonban, de azért csöndben segíti az iraki átalakulást; Iránban már ott vannak Rumsfeld hírszerző kommandósai, hogy megtudják, mi a helyzet atomilag. A gonosz tengelyéből kettő ugyanis nukleáris kutatásokat folytat, Észak-Korea nyíltan be is ismerte, hogy van atomfegyvere, sőt, újabb együttműködést ajánlott Iránnak. Bush végső esetben katonai csapást, emberei rendszerváltást ígértek Iránban – ha kell. Akárhogyan is: helyzet van.

A helyzet kulcsa számos véleményformáló szerint azon különc, volt szélsőbaloldali tanácsadói kisebbségnek (Molnár Gusztáv kifejezésével “a permanens forradalom újkonzervatív bajnokainak”) a kezében van, amely kis példányszámú magazinjainak, kutatóintézeteinek homályából előbújva szépen eltérítette a Fehér Házat, hogy Amerika (valójában: Izrael) érdekében fenntartsa a folyamatos külpolitikai izgalmi állapotot. Ők lennének a neokonok.

(Permanens forradalom) “Az elnök leoldotta a külpolitikát a terrorizmus elleni háborúról, és ezzel elvesztheti a régi vágású konzervatívok támogatását” – így értékelte az elnök beiktatási beszédét az egyik legismertebb neokon külpolitikai szakértő, Robert Kagan a The Washington Postban, hangsúlyozva: “Forradalmi céljai a konzervativizmus antitézisét jelentik.” Ha ez igaz, sok mindent újra kell tanulnunk abból, amit konzervativizmusról és forradalmiságról eddig tudtunk. De biztosan nem azért, mert (mint a paranoid ójobboldal és az “anticionista” új baloldal állítja) egy extrockista kemény mag Saron szolgálatába állította a Pentagont.

Való igaz: a neokonok első generációiban olyan értelmiségieket is találunk (Albert Wohlstetter, Irving Kristol, James Burnham, Irving Howe, Daniel Bell, Joshua Muravchik, Stephen Schwartz), akik egy időben Lev Trockij vagy a IV. Internacionálé valamelyik utószektájának hívei voltak. Mások (mint Richard Perle vagy Paul Wolfowitz) az elitizmussal vádolt, a modernitást a “demokratikus” plebsz barbárságától óvó Leo Strauss filozófus tanítványai; Kristol egyébként őt is tanítómesterének vallja. A trockista baltól a neokon jobbig évtizedeken át tartó forradalmi hevület elmélete mindenesetre teljes ostobaság. Valószínűleg igaz John B. Judis meglátása (The Neoconservative Revolution, Foreign Affairs, 1995/7-8.), hogy a neokonok “az internacionalizmus idealista koncepcióját” hordozzák magukban szocialista múltjuk óta. Ám “proletár világforradalom” őrült, szabadságtagadó eszméjének hirdetésétől fényévnyire van az az elképzelés, hogy politikai, gazdasági, kereskedelmi, kulturális, infotechnológiai eszközökkel, fenyegetettség esetén pedig katonai erővel is támogatni kell a szabadság erőit, segíteni a demokratikus rendszerváltást.

A baloldal “antisztálinista disszidensei” (Jonah Goldberg) a hatvanas évek végére, hetvenes évek közepére már az alkotmányos demokrácia, a szabadpiaci kapitalizmus, a liberális eszmék talaján állnak. Frusztrálja őket a szélsőbalos Amerika-ellenesség, de nem jobboldaliak, inkább véletlenszerűen kezdik el viselni az eredetileg pejoratív célzattal rájuk aggatott “neokonzervatív” címkét (mint írják, a “neo” akkoriban a “pszeudóval” volt egyenlő). Ők voltak az ellen-ellenkultúra: a baloldaliságot eltaszították maguktól, a konzervatív jobboldal pedig őket, a területidegen jövevényeket taszította el. A hagyományőrző paleo-jobboldaltól máig megkülönbözteti őket modern, technokrata dinamizmusuk, és az, amit voltaképpen konzerválnak: a klasszikus liberalizmus amerikai-patrióta változata (lásd Tod Lindberg izgalmas tanulmányát: Neoconservativism”s Liberal Legacy, Policy Review, No. 127). A neokonok a libertáriusokhoz hasonlóan piacpártiak, de náluk kevésbé individualisták, s még kevésbé látnak problémát az állam külpolitikai és szociális szerepvállalásában. Sőt.

Mivel a hetvenes évek közepén a Függetlenségi Nyilatkozatot – a mai Bushoz hasonlóan – nem nemzeti, hanem univerzális értéknek látják, ezért jól ki vannak akadva az elvtelen, impotens Nixon-Kissinger-féle külpolitikán, amely behódol a szovjet és kínai totalitarizmusnak; a gazdasági etatizmuson, a piacellenes “Nagy Kormányzat” szalonképessé válásán; végül a kultúra közállapotán. A neokonok Kristol találó meghatározásával “liberálisok, akiket megtámadott a valóság.” Kiakadásuk tárgya, a 68-as mozgalom szerintük kulturális nihilizmust, az erkölcsök hanyatlását, az anything goes-féle morális relativizmust intézményesítette. Az új baloldal bámulatos “karrierje” legalábbis részben őket igazolta.

(Hitchens) Amerika egyik legbriliánsabb véleményformálója egy brit extrockista író, újságíró, esszéista. A Berkeleyn tanító Christopher Hitchenst szeptember 11-én támadta meg a valóság. Pár nap gondolkodásba süllyedt, majd tíz perc alatt leszámolt saját, több évtizedes baloldaliságával, felmondta szerkesztői állását a Nationnél, és elkezdett a neokonokkal barátkozni. Óriási volt a hördülés az amerikai baloldalon, amikor Hitchens az “iszlámista fasizmus” elleni harc szükségességéről, Irak esetében pedig a háború legitimitásáról írt.

A legnagyobb vihart az váltotta ki, amikor a (szintén extrockista) David Horowitz neokon honlapjának, a FrontPage-nek adott két interjújában megpróbálta megindokolni, miért számolt le a baloldallal szeptember 11-e után. “Itt van az amerikai társadalom, amelyet fényes nappal megtámadott a jelenkor legreakciósabb és legördögibb ereje”, a baloldalnak pedig egy ilyen helyzetben “az állam teljes átvilágítását, nyomozást kellett volna követelni vereségünk okairól.” Ennél is lényegesebb, hogy a baloldalnak “határozottan deklarálnia kellett volna, hogy a végsőkig harcol a világi és humanista értékekért.” Nem ez történt. A baloldali értelmiség nagy része elkezdett úgy beszélni, mint a szélsőjobb, és Bush legitimációját kezdte firtatni. “A baloldalnak elvileg a szekularizmussal és a humanizmussal kellene törődnie. Nehéz megmagyarázni, miért köt szövetséget a nőket megkövező, melegeket elégető, zsidógyűlölő középkori teokratákkal. Persze ez megtehető, ha azt feltételezzük, hogy a fő ellenség az amerikai imperializmus.” A feltételezés, sajnos, helyes.

(Neokohn?) A neokonok a Reagan-érában kerültek fontos posztokra, s aktívan segítették az elnök kompromisszumoktól mentes külpolitikáját a kommunizmussal szemben; akkoriban kezdtek virágozni korábban alapított magazinjaik (Commentary, National Review, The Public Interest), míg intézeteik, think tankjeik csak a kilencvenes évek végén lettek fontosak (mint az 1943-ban alapított, akkor még persze nem neokon American Enterprise Institute, vagy az 1997-ben gründolt, máig ötfős Project For The New American Century). Mára ők a konzervatív mainstream, mivel (mint egyikük írja) “megnyertük a külpolitikai vitát.” Olyannyira, hogy szeptember 11. után nem ők keresték meg a nem neokon Busht, hanem az őket; és bár kevesen vannak, a Pentagon és külügy döntéshozói mindig elolvassák Charles Krauthammert a The Washington Postban és Victor Davis Hansont a National Review Online-on.

Az erőszakos kisebbség mítoszával szemben tény, hogy a neokon álláspont mára konszenzussá vált a Republikánus Párton belül; egyre marginálisabbak azok a régi-új izolacionisták, akik szerint Amerikának csak a saját bizniszével kell törődnie. (A szintén kis számú, de befolyásos libertáriusok többsége pedig azért veti el a neokon külpolitikát, mert következetes álláspontjuk szerint nem létezik jog agresszió kezdeményezésére; az ország érdekében megelőző csapást mérni csak bizonyított fenyegetés esetén lehet, de Irak esetében ez szerintük nem állt fenn.)

A megbékélő, az amerikai érdeket szűken értelmező “reálpolitikával” élesen szembenálló héja külpolitika alapvetésében (hogy tudniillik Amerikának már saját szabadsága és biztonsága érdekében is morális kötelessége segíteni a demokráciát és a szabadságot a világon) egyébként semmi neokon nincsen: Jeffersontól Bushig számos elnök élt a lehetőséggel. A neokonzervativizmussal nem vádolható Clinton például légi csapásokkal szabadította fel Boszniát és Koszovót, többször is lőtte Szaddám Irakját a kurdok védelmében, és lebombázott egy szudáni vegyi üzemet is, amelyről (tévesen) azt hitte, bin Laden fegyvergyára. Tulajdonképpen, mint Melvyn P. Leffler emlékeztet rá (Think Again: Bush”s Foreign Policy, Foreign Policy, 2004/9-10.), az unilateralizmusban sincs semmi új: már az alapító atyák óvtak attól, hogy Amerika olyan szövetségekben vegyen részt, amelyek megkérdőjelezhetik “rendkívüli nemzet” státusát, eszméinek és érdekeinek hirdetését.

A neokonokkal szemben számos kritika fogalmazódott meg, de csak egyetlen “érv” futott be akkora karriert, hogy a mai napig visszaköszön bal- és jobboldali lapokban, portálokon egyaránt. Ez pedig az, amit a legmarkánsabban a paleo-antiszemita Pat Buchanan fogalmaz meg időnként: hogy a “kettős identitású” neokonok hatalomátvétele nem Amerika, hanem kizárólag Izrael állam Likud Pártjának érdekeit szolgálja. Mások kizárólag a (szerintük) zsidó származású neokonokat említik konspirációs céllal, elegánsan mellőzve a képbe nem illő, nagyszámú keresztény vagy más identitású neokon döntéshozót, tanácsadót. A neokon publicisták egy része pedig szépen belesétál az etnikai csapdába, és szépen felsorolja, hány baloldali zsidó magazin (pl. Tikkun, Forward) és hány nem zsidó neokon kutató (pl. Francis Fukuyama) ellenezte az iraki háborút.

Pedig a helyzet nagyon egyszerű: a zsidó (és nem zsidó) neokon szakértők nem törzsi kötődésből foglalkoznak Izrael biztonságával, hanem azért, mert a zsidó állam per pillanat (és ez a pillanat több mint ötven éve tart) a közel-keleti térség egyetlen parlamentáris demokráciája. A neokonok nem a zsidók, hanem az intézményes demokrácia uralmát hirdetik, ezért gyűlölik az arab zsarnokságokat; ezért állnak ki Izrael mellett a napi terror elleni harcban; ezért beszélnek “nemzetépítésről”, ezért hangoztatják, hogy a szabadsághoz, a békéhez demokrácia kell, “demokráciák ugyanis nem harcolnak egymás ellen.”

(Outro) “A szabad társadalom felépítését újra intellektuális kalanddá, bátorság kérdésévé kell tennünk. (…) Ha visszaszerezzük az eszmék hatalmába vetett hitet, ami a liberalizmus virágkorát jellemezte, akkor a csata még nincs elveszítve” – reménykedett egy új szabadelvűségben Friedrich August von Hayek, sok évvel ezelőtt. Ma, az egyre népszerűbb kollektivista és populista eszmék korában a szabadság melletti kiállás újra bátorság, intellektuális kaland kérdése. Nem állítom, hogy Hayek támogatta volna, mondjuk, az iraki háborút – de talán méltányolta volna, hogy vannak emberek, akik hisznek a szabadság erejében, és tűrhetetlennek tartják a világ számos létező állapotát. És még a hatalmuk is megvan ahhoz, hogy tegyenek ellene.

Comments are closed.