Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 26. szombat

Madzsong

Szombat délután elmentem a Westendbe megnézni a Sorstalanságot. A 16.45-ös előadásra vettem jegyet. A jegy a D sor 3-as székére szólt, mivel már másutt nem volt hely. Ennek a szombat délutáni telt háznak nagyon örültem, mert a filmben nincs se dugás, se autós üldözés, és mégis… Előadás előtt a mozgólépcső tetején összetalálkoztam egy régi ismerősömmel, aki azt mondta, hogy ő már látta a filmet. Persze megkérdeztem tőle, hogy milyen, mire ő mosolyogva azt mondta, hogy a néger a gyilkos.

Még volt pár percem, így beálltam a büfé előtt a sorba. A sor hosszú volt, lassan haladt, és féltem, hogy lekésem a film kezdetét, mert engem nagyon zavar, ha nem az első kockától látom. Ahogy Woody Alant is, aki már be sem megy a moziba, ha fut a főcím.

Vettem egy liter pattogatott kukoricát, meg egy nagy kólát. A 14-es teremben sötét volt amikor beértem, reklámokat vetítettek. Nagy nehezen fölbotorkáltam a D sorba, aztán még négy emberen kellett átmásznom.

A kukoricában az a jó, hogy először csak szemenként eszegeted, kéjelegsz, és azt reméled, hogy ezzel a beosztással kitart az élvezet a film végéig. Aztán valami furcsa ok miatt egyre gyorsabban kezded enni, egyre nagyobb marékkal tömöd a szádba, mintha attól tartanál, hogy valaki elenné előled. S igen, irigy akarsz lenni, mert az a kukorica csak a tiéd. Így persze tíz perc alatt befalod az egészet, nagyokat böfögsz tőle, és a film végére már csak a kóla marad, ami viszont teljesen fölmelegedik, ihatatlan lesz, mint a lóhugy.

A film minden átmenet nélkül elkezdődött. Jó ötlet volt, hogy a Westendbe jöttem, és nem, mondjuk, a Művészbe, mert ez a film tényleg a multiplexben élvezhető igazán. A képek fantasztikusak, egészen festményszerűek. Ha a borzalom lehet gyönyörű, akkor a képek gyönyörűek. Nem csodálkoznék, ha az operatőr, Pados Gyula például Oscar díjat kapna érte. Milyen szívás lenne: a világ egyik legjobb operatőre, a Koltai Sutyi, aki most itt csak rendező, lemaradna a díjról, pedig a látvány, az egész mozi, a kitaláció az övé. (A multiplexben még az is jó, hogy elég nagy távolság van a sorok között, így ki tudom nyújtani a lábam. Mert különben mozikban, de igazából színházakban az a legrosszabb, hogy mivel 190 centi magas vagyok, sehol sem tudok kényelmesen leülni.)

A film úgy volt színes, hogy fekete-fehér volt, és ez meglepett. Mint ahogy az is – ezen sokáig filóztam -, hogy a zsidók otthon, a lakásban, a vacsora asztalnál, miért hordják a sárga csillagot. Én ilyesmiről sohasem hallottam, és szerintem normális zsidó ilyen baromságot nem csinált, bár mindegy, nem ez a lényeg. De valahogy ez a kép, a rossz érzés megragadt bennem, és idegesített is, ahogy ha a húscafat is beszorul az ember foga közé, és képtelen onnan kipiszkálni a nyelvével.

Aztán a mellettem ülő nő, hirtelen szuszogni kezdett, egyre gyorsabban szedte a levegőt. Akkor én tudtam, hogy ő ekkor telt meg, mint a kuka, szóval először csak uralkodni akart magán, aztán már szipogott, végül pedig csendben sírt. Nem akartam zavarba hozni, oldalt fordulni, hogy megnézzem: fiatal-e vagy öreg.

Amikor vége lett a filmnek, akkor látszott igazán, hogy mi is a különbség a multiplex és a művész mozi közönsége között. Itt, ahogy elindult a vége-főcím, az emberek azonnal fölálltak, és indultak kifelé. A Művészben vagy a Puskinban viszont csöndben ücsörögtek volna, kifújják magukat, igyekeznek összerendezni magukat, és végigolvassák a stáblistát. Aminek persze semmi értelme, nem tudom miért alakult ez így, talán sznobságból.

Kifelé menet baromira nem szeretek a filmről, vagy a színdarabról beszélni. Leginkább csak hallgatni szeretek, magammal lenni. A liftbe beszállva állt mellettem egy szemüveges pasi a nőjével, olyan semmilyen emberek voltak, vagyis egy rendőrségi azonosításkor egyiket sem ismerném fel. A nő azt mondta, hogy ő nem érti, hogy egy Nobel-díjas író, hogy tudott ilyen rossz párbeszédeket írni, mert, hogy az életben úgy nem beszél élő ember, ahogy a szereplők a filmben. Ettől kirázott a hideg, mint ahogy Woody Alant is az Annie Hall-ban, mert nagyon utálom, amikor a hangos hülyeség a nyakamba fröcsköl, de speciel ebben a nőnek igaza volt. A pasija erre azt mondta, hogy nyuszkóka, a forgatókönyvírás egy szakma, a regényírás pedig művészet. És aki regényt tud írni, az nem feltétlenül forgatókönyvet is. Ebben meg neki volt igaza.

Siettem haza, mert meg akartam nézni a tévében a Megasztárt, ki nem hagytam volna, mindenképpen szavazni akartam Boogie-ra, hogy jusson be a következő fordulóba. Azt vettem észre magamon, hogy a film egyáltalán nem vette el a jókedvemet, egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szomorú vagyok, lehangolt, és nekem most innom kéne egy unicumot. De az nagyon a fura volt, hogy a Megasztár közben állandóan előjöttek a fejemben a film képei, s ez olyan volt, mint amikor fokhagymás húst eszek, és órákkal később fokhagymásat böfögök.

Hál” Istennek Boogie bejutott a következő fordulóba. Éjfél felé feküdtem le, de amikor eloltottam a lámpát, és már nagyon szerettem volna a fáradtságot kialudni magamból, akkor hirtelen mozogni kezdett bennem a film, és az a fokhagymás böfögés, vagyis az a kis megmagyarázhatatlan bizonytalanság, ami befészkelte magát a fejembe, az most hirtelen bizonyossággá vált.

Mert mindegyik rendes film befejezése arról szól, hogy utána lesz valami, valahogy. De a Sorstalanságnak az a vége, hogy minden csendesen félbe marad, és üresség lesz az emberben. Az benne a fájdalmas, hogy tovább már semmi lényeges nem történhet Köves Gyurkával. Mondhatom: az ő nagy sztorija a láger volt, a rabság, a halál, ehhez képest minden más, még a túlélés is, csak egy halkan brummogó, elnyújtott fingás. Ezt annyira éreztem a bőrömön, ebbe annyira beleizzadtam, hogy az éjszaka közepén fölkeltem és kimentem fürödni. Hirtelen annyira gyámoltalan lettem, hogy bekapcsoltam a számítógépet és Madzsongot kezdtem játszani az Interneten.

Boros István

CopyRight Népszava