Forrás: 168 Óra

A budapesti gettó felszabadításának 60. évfordulóján arról beszélt: csak akkor lehetne indulatoktól és előítéletektől mentes társadalmat felépíteni, ha kikopna a médiából a gyűlölet, a rasszizmus és az antiszemitizmus. A Dohány utcai zsinagóga negyvenéves főrabbija úgy látja: kódoltan még a parlamentben is bárki zsidózhat. Miközben egyszerű út vezetne a megbékéléshez.

Édesapja alapította a Dob utcai Fröhlich cukrászdát. Két éve ünnepelték az üzlet ötvenedik születésnapját. Honlapjuk szerint akkor még mindig az egyetlen kóser süteményes volt Zürichtől keletre. Jelez ez valamit?A boltnyitás “53-as évszáma azt jelzi: a Rákosi-érában nem volt annyira ellenséges a rendszer a zsidósággal, mint másutt. Másfelől volt is igény ilyen szolgáltatásra. Ami két dolgot mutat: az előző hatalom nem érte el célját, és a zsidóéletnek van létjogosultsága Magyarországon.

Milyen előzmények után döntött édesapja a pesti cukrászdaalapítás mellett?

Apai nagyanyám már 1943-ban meghalt. A holokausztot követően apám tért haza elsőnek. Várta a családot, édesapját, három testvérét. Csak a nagyapám jött még haza. Anyai ágon sem maradtak sokan a szűk családból.

Sosem akartak elmenni innen?

Biztosan gondoltak kivándorlásra is a túlélők. De miközben várakoztak a többiekre, élni kezdték az életüket.

Dolgos iparos gyerekéből hogyan lesz Isten embere?

Van nekem cukrászati iparvizsgám is. Érettségiztem, aztán másfél évig a rabbiképzővel párhuzamosan tanultam a szakmát az Ecseri úti szakközépben. Apám akarta, hogy legyen egy biztos mesterségem. Mégsem ajánlanék kóstolót abból, amit sütni tudok. Egyébként pedig kisgyerekként ismertem meg az Országos Rabbiképző Intézet nagy hírű professzorát, Scheiber Sándort. Tiszteltem a habitusát, tudását. Érettségi után eldöntöttem: tanulni akarok tőle. Erre csak a rabbiképzőben nyílt lehetőség. Ha már elvégeztem, hát fel is avattak.

Utánakérdeztem: ifjan nagy vagány volt, csajozós. A rabbiképzőben ez nem nagyon megy. Ráadásul a Kádár-világ hétköznapjaiban amúgy is különös lehetett úgy megszólítani egy lányt: “Szia, Robi vagyok. Rabbi leszek.”

Már nem volt aktuális részemről az ismerkedés. Vőlegény voltam ugyanis. Azóta már férj és két gyerek apja. Másrészt a rabbiképzőben is előfordultak lányok. Péntek esténként, az istentisztelet után Scheiber professzor társasági összejöveteleket szervezett, barchesszal, kakaóval. Ez volt az egyetlen legális fórum, ahol a zsidó fiatalok összejöhettek. Sokan találtak párjukra ezeken a péntek estéken.

Az előző rendszerben minden vallás hitgyakorlóinak tanácsosabb volt a zártkörű egyleti élet. A rendszerváltás után aztán rögtön szájukra vették a “másvallásukat” az antiszemita okoskodók. Meglepte?

Amióta az eszemet tudom, tisztában voltam vele, hogy élnek köztünk rasszisták, xenofóbok, antiszemiták, sőt nácik és fasiszták. Vallásos zsidó családban felnőve kikerülhetetlenül szembetalálkoztam az intolerancia enyhébb és vadabb megnyilvánulásaival. Elemistaként szombaton is bejártam az iskolába, hiszen ez volt a törvény. Viszont tanszer nélkül mentem. Az volt döbbenetes, hogy nemcsak a gyerekek gúnyoltak, a tanárok is. Abban pedig szinte biztos lehettem: hétfőn engem feleltetnek majd a szombati tananyagból. Holott – akkoriban talán egyetlen zsidó gyerekként az iskolában – miniszteri felmentésem volt a szombati tanszerhasználat alól.

Ki intézte?

Édesanyám tigrisként küzdött, amikor az első hétvégi tanítás után behívatták. Egy hónappal később már bent volt Pozsgay Imrénél, aki államminiszterként felügyelte a kulturális területet. Ő meg is adta a felmentést. Ám rossz tréfák ellen nem használt. Nem volt kérdés, hogy a középiskolát az izraelita Anna Frank Gimnáziumban végzem.

Aztán – mielőtt tábori lelkészként dandártábornok lett – szimpla katona is volt. Nem emlékszem kóser menüre a néphadsereg kínálatából.

A rabbim azt tanácsolta: edd meg fiam, amit adnak. Ott kóstoltam először disznóhúst, nemigen ízlett. Inkább a büfében vásárolt kifliken éltem túl azt a kevés időt. Ceglédre vittek, és tüzérnek képeztek volna, mint – ki tudja, miért – a teológus hallgatók többségét. Elég annyi erről: a “kopaszoknak” például egyetlen hideg vizes csap jutott mosakodásra. Néztem, csak néztem, mi folyik a kaszárnyában, aztán jelentkeztem szemészeti felülvizsgálatra. Három hét után ismerős segítségével szereltek le a látásom miatt.

Aztán 1991-ben a főrabbi javaslatára újra “bezupált”. Kicsit sem hezitált?

Otto Katz jutott eszembe a %u0160vejkből. Gondoltam, ez már jó buli lesz. Mégsem indult egyszerűen a dolog. Azt mondták, a tábori lelkészi szolgálatra egyenlő eséllyel indulhat minden egyházi ember. Ám a katolikus és protestáns püspök biciklit is kapott, én mehettem gyalogszerrel.

Kevésbé képletesen?

Őket Für Lajos mindjárt tábornoknak nevezte ki. Én – többek között ifjú koromra hivatkoztak – csupán ezredes lehettem. Végül a kormányváltás után, 1995-ben egyenlő rangba kerültem velük.

Visszajöttek a “vörösök”, rangot kapott a rabbi – ízléstelenkedhettek harsány jobbos tollforgatók. Ön jól bírja az országos abnormitást?

A nép többsége mindig bölcs. Meggyőződésem: elenyésző kisebbségben vannak az antiszemiták, illetve azok, akiket mindenféle másság irritál. Csak nagyon hangosak, és megvannak a fórumaik. Amúgy egyik politikai oldalon sincsenek tisztán felrajzolva a jó ízlés határvonalai.

Ami a liberális értelmiséget illeti: az antiszemitizmust egyként elutasítják.

A Helsinki Bizottság éppen most emelte fel a szavát Bácsfi Diána egyetemi kizárása ellen.

Kifogásolja?

Nehéz ügy ez. Az elmúlt tizenöt évben felnőtt egy nemzedék, amely azt tapasztalta: még a parlamentben is lehet zsidózni. Csak meg kell találni a módját, azt kell mondani: “idegenszívű, hontalan, gerinctelen.” A kódolás mintha kevesebbeket irritálna. A politikának igen nagy szerepe van abban, hogy idáig jutottunk.

“Addig nincs sok esély békés, indulatoktól és előítéletektől mentes társadalom felépítésére, amíg a gyűlölet, a rasszizmus és antiszemitizmus teret kaphat az írott és elektronikus sajtóban” – mondta ön minap, a budapesti gettó felszabadulásának hatvanadik évfordulóján. Az jutott eszembe: vannak törvényeink, amelyek szűkíthetik ezt a teret.

Sokan vitáznak ezen, de én is azt hiszem: vannak ilyen törvények, nem is rosszak, bár lehetnének persze jobbak. A fő gond, hogy még jelen formájukban is ódzkodik alkalmazásuktól a joggyakorlat. Pár éve például egy zsidózó szkinhedbandát garázdaságért ítéltek el, nem pedig közösség elleni izgatásért. Zsidó temető meggyalázásáért – sírok ledöntéséért, horogkeresztek felrajzolásáért – megint csak garázdaság volt a vád egy másik esetben. Ifjabb Hegedűs Lórántot diadalmenetben hozták ki a bíróságról, a gyűlöletbeszéd elleni törvényjavaslat pedig simán megbukott. Márpedig, ha egy társadalom bármely rétege intoleráns, és azt hagyják érvényesülni, akkor az egész társadalom megbetegszik. Pedig egyszerűbb megelőzni a bajt, mint kigyógyulni valami kórságból.

Hivatalánál fogva sokszor találkozik közéleti emberekkel, politikusokkal, akikről lehet tudni: nem kedvelik a másságot, bejárogatnak nyilatkozni a Vasárnapi újságba, ide-oda. Hogy viseli az ilyet?

Nehezen, de pókerarccal. Egyébként az egyik oldalon is vannak, akiket nem kedvelek, és a másikon is tisztelek, becsülök egyeseket. A diákjaimba is azt próbálom beleplántálni: mindenkinek tiszteljük a hitét, meggyőződését, amíg az pozitív, előremutató. Így várhatunk mi is hasonlókat.

Milyen egyszerű ez.

Van a Talmudnak egy Hillél nevű bölcse. Azt mondja neki egyszer egy pogány: hajlandó vagyok betérni a zsidókhoz, ha annyi idő alatt elmagyarázod a Tórát, amennyit én fél lábon kibírok. Azt feleli Hillél: “Állj fél lábra, barátom.” A pogány megteszi, Hillél pedig azt mondja: “Amit magadnak nem kívánsz, másnak ne tedd. Ez a Tóra. A többi csak magyarázat.”

Sztankay Ádám

Comments are closed.