Forrás: Magyar HírlapAz óhajtó mód kevés lesz

Amit az iráni atomprogramról tudunk, azt soha nem Teherántól tudtuk meg.

Mindenki nyugodtan alhat, az amerikai és az orosz elnök Pozsonyban egyetértett abban, hogy Iránnak ne legyen atomfegyvere. London, Párizs és Berlin is így gondolja. Irán meg mindig is azt mondta, hogy az uránból csak áramot akar előállítani, bombát nem.

Merthogy – essünk túl az elalvás előtti esti mesén – Teherán saját állítása szerint csak a változatosság kedvéért épít atomerőművet. Egy ország, amelyik felveszi a küzdelmet az üvegházhatás ellen. Ugyan beboríthatná a területét napelemekkel is, de inkább a nukleáris energiával bíbelődik, miközben a világ egyik legnagyobb szénhidrogénkészletén ül, tehát olcsón, könnyen és biztonságosan állíthatna elő annyi energiát, amennyi még a mostaninál aktívabb iszfaháni éjszakai életet is elbírna.

Az ésszerű érvek hiánya mellett a folyamatos hazudozás és bujkálás szól Irán ellen. Amit az iráni atomprogramról tudunk, azt soha nem Teherántól tudtuk meg. Legyen szó urándúsításról, nehézvíz vagy plutónium előállításáról, Irán a nemzetközi szerződéseket megszegve először hallgatott, aztán tagadott. Amikor elé tárták a bizonyítékokat, beismerte, amit muszáj volt, majd felszólított mindenkit, hogy bízzon meg benne. Emiatt mostanra Európa és Amerika abban egyetért, hogy csak akkor hisznek Teheránnak, ha az teljesen felhagy az urándúsítással. Ugyanis ha egy országnak sikerül kiépítenie saját urándúsító kapacitást, akkor abból könnyedén állíthat elő fegyverminőségű anyagot. Iránnak tehát vásárolnia kellene uránt, olyat, amilyet csak békés célra hasznosíthat, és természetesen engednie kellene minden ellenőrzést. Irán azonban ezt elutasítja, a legfőbb érv itt is nagyjából az, hogy csak. Húzza az időt. Példaképe Észak-Korea, amely hosszú évek óta csinálja ugyanezt, hol engedményeket ígér, hol visszavonja azokat, és közben egyre közelebb araszol a bombához. Phenjan és Teherán között azonban lényeges különbség, hogy az előbbit nem lehet katonai eszközökkel megállítani, mert az néhány millió dél-koreai életébe kerülne. Iránt azonban elvileg igen, bár nem könnyen.

Teherán tanult abból, amikor Izrael lebombázta az iraki atomközpontot: szétszórta és jobban védi létesítményeit. Egy akció tehát nem lenne elég, több célpontra kellene térben és időben is kiterjedtebb csapássorozatot mérni. Mint azt Seymour Hersh amerikai újságíró bírált, de nem cáfolt jelentésében írta: az amerikai titkosszolgálatok már gőzerővel dolgoznak a célpontok kiválasztásán. A világ nagy része persze fel van háborodva az amerikai agresszió miatt, és abban az értelemben jogos az ellenkezésük, hogy sokkal jobb, ha Irán szelíd rábeszélésre lemond a bombájáról, mint ha megindulnak az amerikai (vagy izraeli) repülőgépek. De mi van akkor, ha a két opció egyike a katonai akció, a másika pedig az iráni atomfegyver?

Folytatás a nyomtatott verzióban.

Sztankóczy András főmunkatárs

©