Forrás: HETEK

Mondják, szinte felháborodva – nem is tudom, kinek-minek a nevében vagy védelmében -, „hogy szabad, hogyan lehet szép és érzelmes filmet készíteni egy haláltáborról”. Hát így. Ha majd megnézik, meglátják.

Aggályoskodó tekintetek tapadnak a holokausztról szóló művek minden sorára, a holokausztot idéző filmek minden filmkockájára… 

„Egy kéz matat valamit a szemem táján, mielőtt engem is egy kisebb kordé rakományának közepébe huppantottak, majd tolni kezdtek valamerre. Sosem voltam annyira előrelátó, hogy megérdeklődjem a buchenwaldi szokásokat, rendtartást, eljárásmódot, egyszóval, hogy miképpen is csinálják: gázzal-e, mint Auschwitzban, talán orvosságszer segédletével, esetleg golyóval, netalán máshogy, az ezer egyéb mód egyikével. S hiába minden megfontolás, ész, belátás, józan értelem, mégse ismerhettem magamban félre valami halk vágyakozásféle lopott, mintegy az esztelenségétől szégyenkező s mégis csak egyre makacskodó szavát: szeretnék kicsit még élni ebben a szép koncentrációs táborban” – mondja a regényben a félholt Köves Gyuri.

Aki erre a szövegre, stílusra, tolmácsolásmódra azt mondja, hogy érzelemmentes, hideg és szenvtelen, az valószínű, nincs tisztában azzal, hogy az érzelmi hatásmechanizmus az ember szívében hogyan is működik. Az, hogy Kertész e témát hallatlanul pontos, finom, majdhogynem esztétizáló, már-már filozofikus stílusban írta meg – ráadásul egy tiszta és ártatlan tinédzser szemüvegén keresztül, aki nem vádol, csak elmesél -, az nem azt jelenti, hogy a szövegnek az olvasóra gyakorolt végső hatása ne lenne érzelmileg bombasztikus. Abszolút az. Hogy ez a hatás az érzelmi csatornák, hajszálerek milyen furcsa, kusza vonulatain, játékain keresztül érik el a szívemet, azt nem tudom, csak azt tudom, hogy szinte gyomorszájon vág. Sokkol. Akár a film is. Erre a különös ábrázolásra, erre a zseniális stílusbeli rafinériára kaphatta a Nobel-díjat. Az a gyanúm, hogy a fanyalgó, hovatovább pocskondiázó kritikus urak talán el sem olvasták a könyvet, csak beszélnek róla, ahogy „értelmiségi” körökben szokás: hideg, távolságtartó, szenvtelen, érzelem nélküli, sőt újabban, hogy cinikus. S most ezt kérik számon a filmtől.

Megnéztem a filmet. Gyomrozott, ahol ért, majd felemelt és vitt, nem is tudom hova. Miután egyre többen anyázták az alkotást, megnéztem újra, talán én tévedek. Uránia mozi, díszterem, telt ház. A filmnek körülbelül két perce már vége volt, csak a főcímlista ment, Morricone gyönyörű zenéjének utolsó hangjára. Ennek is vége volt. Senki sem mozdult. Döbbent csend a moziban, de nem a csalódás csendje. A katarzisé. Nem tévedtem.

Morricone kristálytiszta, valóban érzelmes, sőt himnikus zenéje felerősíti – akár csak a költőien szép képek – valaminek a hiányát. Azt, ami nincs. Azt, amikor az életből hiányzik az élet és a méltóság. S egyúttal felerősíti azt, ami van: a botrányt, a felfoghatatlant, a hatmillió ember halálát. A film valóban nem csak egy holokauszttörténet, és nem is próbál teljes képet adni a holokausztról, mint ahogy a regény sem. Nem is erre vállalkozik, nem is ez a dolga. Azt viszont sugallja, hogy amilyen módon a főhős ebbe belekeveredett, ugyanolyan vagy hasonló módon bármelyikünk belekerülhet. Sokszor csak a véletlenen múlik, metrón utazunk-e vagy autóbuszon. S ugyanúgy felőrlődhetünk, lepusztulhatunk, semmivé válhatunk, ahogy a főhős. A film legerősebb jelenetei a táborjelenetek. A megsemmisülésnek, leépülésnek a színei szinte képsorról képsorra változnak, pontosan úgy, ahogyan az emberek pusztulnak a táborban. Fekete-fehér, szürke, rozsdaszürke, ezüstszürke, s aztán mintha a Hold kékes ezüstje világítaná meg a legszebb jeleneteket.

Egy pont után már nem érzékelem a táborban eltelt időt, nem tudom aznap van-e még vagy már eltelt egy hét. A tér, az idő, a kín, s az appelen eltöltött „boldog” délutáni órák összekuszálódnak, illetve összefolynak a szemem előtt, akárcsak a regényben. Ez a film egyik bravúrja. Már szinte nem egy földi, hanem egy szimbolikus térben (táborban) történnek a dolgok. Morricone bársonyszép zenéje a legerősebb jeleneteket szétfeszíti, s egy olyan egyetemes térbe – táborba – röpíti, ahol is mintha összesűrűsödött volna minden földi és földöntúli szenvedés, gonoszság, megaláztatás. Amely hely ugyanakkor mégiscsak abszolút valóságos, hiszen mindez megtörtént nagyjából és körülbelül úgy, ahogy a filmen.

Keressük a főhőssel és Citrom Bandival együtt e képtelen történet logikáját, ami a foglyok esetében a túlélés logikája. Mert bármennyire is botrány volt, ami történt, a napok és hónapok túléléséhez kellett egy nagyon is reális, hétköznapi, mondhatnám brutális, de mégis magától értetődő logika. (Például: egy kis falat kenyér mindig legyen a zsebben, nem is az éhség, de az önérzet miatt; soha nem elesni vagy megállni; bármilyen hideg is van, mindig megmosakodni stb.)

A film másik bravúrja az, ahogy az idő okozta pusztulást a főszereplő arcán, testén, viselkedésén, gesztusain, de még a jellemén, mozgásán, beszédén is nyomon tudjuk követni. Nagy Marcell egészen kiváló. Nem is játszik, szinte „csak” jelen van a szemével, tekintetével, mozdulataival.

Koltai és Pados Gyula (operatőr) olyan mesterien bánik a füstökkel, ködökkel, a főszereplő arcára vetülő fényekkel, mint Kosztolányi a szavakkal.

A halál – a gázkamrák, a gyilkolás – úgy van jelen majd minden képsorban, hogy konkrétan nincs jelen. De ott van, mikor a vonat megáll és megkérik a főhőst, „Nézd meg, hol álltunk meg!” És Köves Gyuri semmi rosszat nem sejtve betűzi, amit a táblán lát: Au-schwi-tz – Bir-ke-nau. Ott van a német tiszt halk, dermesztő hangjában, arcának rezdülésében, pengevékony ajkában: te jobbra, te balra. Ott van az öreg Kollmann halálraítélt, vesztes tekintetében, s a sorokból csendben kidűlő emberek pusztulásának természetességében.

Mindehhez kellettek a jobbnál jobb színészi alakítások. Pár perces szerepekben is egy teljes embert, egy teljes életet, vagy egy teljesen külön világot hitelesen bemutató játékok sorát láthatjuk. Bán János (apa) briliáns. Haumann Péter (Lajos bácsi) gyönyörű, amit csinál. Rajhona Ádám (Steiner) valószínű, élete legjobbját alakította. Citrom Bandi – ezt a szeretni való Liliom utcai slemilt, aki tudott valamit a túlélés hétköznapi logikájáról; aki barátjává, „fiává” fogadta a főhőst, s akinek tulajdonképpen az életét is köszönheti -, a kolozsvári Dimény Áron játssza. A rendőr, aki leszedi a buszról a fiúkat, Szarvas József. Ő vajon egy jóindulatú mit sem tudó figura, áldozat ő is, vagy cinikus, gyáva ember, a gépezet része? Ha egyik sem, akkor ki? Tudniillik, ilyen, átlagosnak mondott, „jóindulatú” emberekből állt akkor az ország egy jelentős része. És ott van Nagy Marcell (Köves Gyuri), akiről már szóltam. Sokszor a fiú szemén keresztül látjuk azt, amit a filmen nem látunk, de amit ő láthatott. Ahogy ezt a tizennégy éves tinédzsert Koltai vezette, és amit kihozott belőle, önmagában is megérne egy Oscart. S aztán még valaki. Liza Gerrard, ő énekli a film legszebb dalát, a Magány himnuszát. Ez akár a film címe is lehetne.

Volt, ami nem tetszett, és volt, ami hibának tűnt. Hibának, mert eltávolított a főhőssel való azonosulástól, sőt, magától a történettől is. Ilyen többek között a snittekkel való operálás. Ami kétség kívül adott a filmnek egy lírai, balladisztikus ruhát, ugyanakkor a három-négypercenkénti rövid sötét és csend elég volt arra, hogy kihűljek. Minden snitt után újra kellett tornázni magam. Részint emiatt tűntek kicsit szétesőnek, néhol esetlegesnek az egymást követő jelenetek. Ez csak a film közepéig volt zavaró, mert a táborrész és a film vége olyan elementáris, hogy ezt is áttörte.

Egy nagyon átgondolt, igen hatásos, maradandó mű született, ami méltó Kertészhez, méltó Koltaihoz és méltó a témához is. Van öt-hat jelenet, ahol az alkotók kvalitása, együttgondolkodása tökéletes harmóniába került egymással. Ilyen a film vége is. A fiú végül egy érett, sok mindent megélt, mondhatnám bölcs emberré vált, aki az újságíróval, járókelőkkel, a szomszédokkal folytatott semmitmondó, képmutató beszélgetés után átmegy a téren, s egyszer csak elindul valamerre. Talán az édesanyját megkeresni, hogy folytatni tudja folytathatatlan életét.

Mondják, szinte felháborodva – nem is tudom, kinek-minek a nevében vagy védelmében -, „hogy szabad, hogyan lehet szép és érzelmes filmet készíteni egy haláltáborról”. Hát így. Ha majd megnézik, meglátják.

Comments are closed.