Forrás: NOL

Lemezek, csapatok, minőségek

Csákvári Géza, 2005. február 24. 00:00

Több (egykor) nagy zenekar visszatérésének lehettünk tanúi az elmúlt hónapokban. A legendás trashcsapat Megadeth például dicső korszakukat idéző koronggal jelentkezett tavaly év végén, a Duran Duran pedig Astronaut című lemezével mozgatta meg a mainstream-pop állóvizét. Aki különlegesre vágyik, az a finn Apocalyptica napokban megjelent albumát hallgassa meg.

Szög a fejbe

Amikor 2002 elején feloszlott a Megadeth, a legvérmesebb rajongók is temették a legendás, ám leszállóágba került trashcsapatot. Senki nem várta, hogy valaha is összeállnak, azt pedig álmodni sem merték talán a zenészek maguk sem, hogy olyan lemezt készítenek, amely dicső korszakukat idézi.

Az 1990-ben kiadott Rust in Peace és a két évvel későbbi Countdown to Extinction című album idején volt a banda a legjobb formában, ekkor még a finnyás kereskedelmi rádiók és a zenetévék is beengedték az eszelős tempójú, és riffekkel telepakolt, agresszív politikai szövegekkel súlyosbított dalaikat. Akárcsak akkor, a gitáros énekes Dave Mustane – aki a Metallica egyik alapító tagja, csak később “összeférhetetlenség miatt” elváltak az útjaik, mellesleg kiállhatatlan alak hírében áll – vezette csapat most is nagyon tudja, mit akar. Dalaik meggyőződésből születnek, nem az érzelmekre, az észre hatnak: lágy dallamokkal megpuhítják a hallgatót, majd hirtelen elementáris erővel rázendítenek. Olyan, mintha egy légkalapáccsal szöget vernének be az ember fejébe. Egy idő után csak megszokja. Vagy megszökik.

A Megadeth, ha nem is a legelmélyültebb muzsikát játszotta, korszerűsége, szókimondása miatt a sztárcsináló gépezet nélkül is a csúcsra jutott. A producerek meglátták a csapatban a gyors pénzszerzési lehetőséget, és elkezdték poposabb irányba terelni őket. Egyedül a csapat frontemberére nem lehetett igazán hatni, de minden erőfeszítése ellenére (és zenésztársai ultimátuma nyomán) egyre lágyabb hangzású, a régi rajongókat elijesztő korongokkal jelentkeztek.

A mélypont, az 1999-ben kiadott Risk valóban életveszélyes volt. A hangzás inkább egy fiúcsapatra hasonlított, mintsem korábbi önmagukra, a céltudatosság sehol. A bukás erősen megtépázta a tagok közötti, addig sem rezzenéstelen viszonyt, és Mustane kijelentette, hogy visszatérnek a metálhoz, akinek pedig ez nem tetszik, távozhat. Fordítva sült el: a 2001-es World Needs a Hero című albumot a görcsös bizonyítani akarás jellemezte, így senki sem csodálkozott, amikor nemsokára a Megadeth feloszlását jelentették be.

Az, hogy 2004 végén mégis megjelent egy újabb autentikus Megadeth-korong (bár az eredeti felállásból már csak Mustane maradt), kisebb csodával ér fel. Egyrészt, mert Mustane két évvel ezelőtti csuklósérülése után sokáig úgy tűnt, végleg megbénul a gitáros bal keze. Másrészt kétséges volt, hogy maradt-e bennük annyi szufla, hogy ismét önmaguk legyenek. Nos, sikerült nekik újabb szöget verni a fejembe.

(Megadeth: The System Has Failed, 2004. Sanctuary/Hammer)

Régi recept

Nehéz egy olyan együttest komolyan venni, amelyik csaknem húsz éve adott ki utoljára vállalható munkát. Még akkor is, ha egy olyan legendás csapat fontolgatja a visszatérést, mint a Duran Duran. A fanyalgók által divatbohócoknak becézett, a nyolcvanas évek meghatározó pop-punk zenekara fölött már valóban eljárt az idő, ám új albumukkal, az Astronauttal sikerül elbizonytalanítaniuk bennünket.

Az 1983-ban alakult banda csupán három évig és három stúdiólemez erejéig működött eredeti felállásban, 1986-tól már csak trióként üzemelt. Már ha üzemelt, folyamatosan ellentmondásos hírek keringtek körülöttük, hogy éppen léteznek vagy éppen nem.

Ez a bizonytalanság meglátszott a lemezeiken is, az 1986-os Notorius még siker, utána már csak az 1993-ban kiadott névtelen, de leginkább The Wedding Albumként ismert korong érdemel említést.

Ezután bukások sorozata következett, s akkor már mindenki csak legyintett, amikor 2001-ben bejelentették, hogy újra összeáll az eredeti felállás: Simon Le Bon (énekes), John Taylor (basszer), Nick Rhodes (billentyűs), Roger Taylor (dobos), Andy Taylor (gitáros).

Újramasterizálva kiadták több régi sikerüket, tavalyelőtt belevágtak egy világ körüli turnéba, de az új album nagyon nehézkesen született meg – tavaly év végén került a boltokba az Astronaut. Mivel tulajdonképpen semmilyen várakozás nem terhelte ezt a kiadványt, nem is lett átütő siker, de láss csodát: nagy fegyvertény, hogy pár slágergyanús nótára – például a hazánkban a rádiós toplistát vezető (Reach Up For The Sunrise) – azért még futotta röpke két évtizedes kihagyás után is.

A recept a régi, retrohangulat a köbön, talán sok is az elektronikus effekt. Igazából a tempósabb dalok működnek, a szentimentálisabb darabok minden bizonnyal fennakadnak majd a fiatalabb, a banda gyökereit nem (eléggé) méltányoló zenerajongók torkán.

(Duran Duran: Astronaut, 2004. Sony-BMG)

Új értelem: érzelem

A legjobb rock “n” roll nóták tulajdonképpen akkor születnek, amikor az előadók megszegik a műfaj szabályait. Mint az Apocalyptica nevű finn zenekar. Amikor csaknem tíz évvel ezelőtt meghallottam, hogy tagjai, akkori klasszikus zene tagozatos diákok csellón Metallicát játszanak, azonnal megvettem első, Plays Metallica by Four Cellos című debütáló lemezüket. Nem bántam meg. Ezek az északi fiúk – Eicca Toppinen, Paavo Lötjönen, Perttu Kivilaakso – minden kétkedőnek bebizonyították, hogy még a legkeményebb rock és metál is tele van érzelemmel, azaz, ha úgy tetszik, a jó zene nem műfajfüggő. Van valami hátborzongatóan gyönyörű abban, amikor ezek az elektromos csellók megszólalnak: az ismert riffeknek, gitárszólóknak teljesen új értelmet ad. Még egy agresszivitást kiváltó metálnótát is érzelmes balladává varázsol.

Az Apocalyptica azóta persze nemcsak Metallicát játszik, több rock- és klasszikus zenei házasságot hozott már tető alá: például Prokofjevet a Panterával vagy éppen Sosztakovicsot a Slayerrel. Épp itt az ideje az önálló megmérettetésnek. Vadonatúj Apocalyptica című (egyébként hatodik) albumukon 11 saját szerzemény szerepel. Nem ez az egyetlen újdonság: Eicca Toppinen már tavaly bejelentette, hogy az új korong nem csak instrumentális lesz (nem kell kétségbe esni, nagyrészt még mindig az). Két énekest is felkértek, mi sem természetesebb, hogy az északi rockzene jelenleg két legkurrensebb figuráját, Ville Vallót, a H.I.M. és Laurit, a Rasmus frontemberét. Az eredmény? Minden idők legjobb Apocalyptica-korongja.

(Apocalyptica: Apocalyptica, 2005. Universal)

(Az Apocalyptica-rajongóknak igen jól indul az év, kétszer is fellép a csapat Budapesten: az Arénában február 27-én a Rammstein vendégeként, majd március 10-én a Petőfi Csarnokban a Metal Mánia rendezvényen!)

 Mahasz Top 10 az eladott példányok alapján

(2005. január 31.-2005. február 6.)

1. ZSÉDENYI ADRIENN: Zséda-Vue

2. IRIGY HÓNALJMIRIGY: Bazi nagy lagzi

3. MUSICAL: Roméo & Juliette (francia nyelvű)

4. GÁSPÁR LACI: Hagyd meg nekem a dalt

5. TANKCSAPDA: A legjobb mérgek – Best of 1989-2004

6. MC HAWER & TEKKNŐ: Ma este mulatunk!

7. MÁRIÓ: Csalogány

8. ROBBIE WILLIAMS: Greatest Hits

9. FILMZENE: Sorstalanság

10. UNITED: Graffiti

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.