F. S., [email protected]. évfolyam 8. szám, 2005.02.24.
BŰNHŐDÉS – BŰNTELENÜL
„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták”. E mondattal indul Franz Kafka regénye, A per. …
S ezzel a nagyon is valóságos élménnyel kezdődött hatvan éve a „szép új világ” több százezer honfitársunknak. Köztük volt Menczer Gusztáv, aki közel kilenc évet töltött szovjet kényszermunkatáborokban.
A második világháború végétől a Szovjetunióba hurcolt és koncepciós perekben elítélt külföldiek büntetése ún. javító kényszermunkatáborban folyt. A több ezer táborból álló hálózat az ottani belügyminisztérium lágeri főigazgatóságának irányítása alá tartozott. Ennek a Glavnoje Upravlenyije Lagerej nevű hatóságnak a rövidítése a „gulag” szó.
Menczer Gusztáv, a Központi Kárrendezési Iroda társadalmi kollégiumának elnöke – egyben az 1989-ben megalakult Szorakész (a Szovjetunióban volt Magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezete) vezetője – közel kilenc évet töltött „szovjetellenes kémkedés” miatt szovjet lágerekben. Az utolsó öt évet a legismertebb kényszermunkatáborban, az északkelet-szibériai Kolimán vészelte át. 1990 óta fő feladatának tartja azt a kutatómunkát, amely a szovjet lágerekben elpusztult és onnan hazatért magyarok sorsát igyekszik feltárni a XX. Század Intézettel és a Történeti Hivatallal együttműködve.
Menczer Gusztáv elzárkózik attól a „számháborútól”, ami gyakran a két diktatúra áldozatainak összevetését jellemzi. Ugyanakkor úgy véli, ma még több a fehér folt a szibériai lágerekben elpusztult magyarok, mint a holokauszt áldozatainak sorsát illetően. Másfél évtizedes kutatómunkája alapján is óvatosan mondja, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján több mint 650 ezer hadifogoly, 40 ezer internált polgári személy és 30 ezer, politikai okból elhurcolt magyar állampolgár, tehát több mint 700 ezer honfitársunk került a második világháború végén és után a Szovjetunióba. Míg a Nyugatra vitt hadifoglyok a genfi konvenciót jóváhagyó országok gyakorlatának megfelelően egy éven belül hazatérhettek, addig a Szovjetunióba hurcoltak átlagban három év után, a politikai okból elítéltek többnyire csak nyolc-kilenc év múlva kerültek haza.
Összesen 370-380 ezer magyar állampolgár vesztette életét, s közülük 300 ezerről nem áll rendelkezésre információ. 2000-ben jelent meg Moszkvában a Hadifoglyok a Szovjetunióban 1939-1956 című dokumentumkötet. Ennek számai alapján valószínűsíthető, hogy több százezer magyar áldozat sorsa örökre ismeretlen marad. A magyarországi elhurcolás és a szovjet lágerekben történt regisztrálás között eltelt idő alatt ugyanis sokan elpusztultak.
1944 áprilisában, az ország német megszállása után a magyarországi zsidókat koncentrációs táborokba kezdték deportálni. 1944 őszén pedig, a szovjet megszállás kezdetétől, a magyar hadifoglyokat és a „malenkij robot” címén összegyűjtött polgári személyeket szovjet kényszermunkatáborokba hurcolták. Beteljesedni látszott annak a háborús propagandaplakátnak az igazsága, amelyen egy tehervonat-szerelvényt ábrázolt a grafikus, az utolsó vagon tetején fegyveres őr ül, a felirat: Irány Szibéria.
A hadifoglyok és a polgári személyek többségét kényszermunkára szállították a szovjet lágerekbe. A front mögött érkező szovjet belügyi csapatoknak területekre lebontott fogolykontingenst kellett felnőtt civilekből marhavagonokban kiszállíttatni. Ám a magyar nép megtizedelésének politikai büntetőcélja is volt. Sztálin és Molotov már 1943-ban a magyarok megbüntetését helyezte kilátásba. Az Oroszországi Katonai Főügyészség egyik ügyész-ezredese, aki részt vesz a politikai okból elítélt ügyeinek felülvizsgálatában, 2001-ben így elevenítette fel a második világháború utáni szovjet megtorlás célját és módszereit:
„Azon politikai ellenfelek eltávolítása érdekében, akik Magyarország háború utáni fejlődése tekintetében nem osztják a szovjet- és kommunistabarát nézeteket, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) Magyarországon, a fegyveres minisztériumok és testületek kulcspozícióiba, így főleg a politikai rendőrséghez, a Szovjet Misszió segítségével kommunistákat neveztetett ki. Erre azért volt szükség, mert az 1945. évi őszi parlamenti választásokkor meggyőző győzelmet aratott a Kovács Béla vezette Kisgazdapárt, aminek következtében a magyar kommunisták sem a parlamentben, sem a magyar nép körében nem rendelkeztek befolyással. A kinevezettek segítségével, sok esetben meg nem engedett vizsgálati módszerek alkalmazásával, a Szovjetunió elleni kémkedés hamisított bizonyítékai alapján, továbbá szovjetellenes agitáció és propaganda címén, hatékonyabb vizsgálatra magyar állampolgárokat adtak át a Szovjetunió Belügyi Népbiztossága ott működő szerveinek.”
Így tört be hazánkba a bolsevizmus, mint a nem létező szocialista-kommunista ideológia hatalmát fenntartó módszer – kommentálja az orosz dokumentumot Menczer Gusztáv. Szerinte ez is azt igazolja, hogy a kisgazdák vezette koalíciós kormány hatalma már 1948 előtt is alig lépte át a parlament falait. Az 1947-es békeszerződésig több százezer ember és mérhetetlen értékű magán- és állami vagyon került ki hadizsákmányként a Szovjetunióba. Sztálin halála előtt a hadifoglyokat és internáltakat 1950-ig, a még életben lévő magyar rabokat 1953 és 1955 között szállították haza. Ők azonban 1990-ig nemhogy kárpótlást nem kaptak, de még csak nem is beszélhettek arról, mi történt velük.
Hétszázezer ember
A személyi kárpótlással összefüggő törvények alapján 1992 óta 700 ezer ember nyújtotta be kérelmét. Ezek megoszlási aránya a kárpótlási kérelem beadásakor:
– a Szovjetunióba kényszermunkára elhurcoltak: 55 százalék,
– az 1945 előtti náci diktatúra áldozatai: 33 százalék,
– az 1948 utáni magyar diktatúra áldozatai: 12 százalék.
E számok azt bizonyítják, hogy majdnem minden magyar családot érintett a második világháború alatti és utáni politikai üldözés elszenvedése. 2004 végén még mindig 170 ezer politikai üldözött, halála esetén özvegye, jogosult családtagja kap kárpótlást.
Emlékezés – kettős mérce nélkül
„A második világháború, a holokauszt, a kommunista diktatúra mindmáig jórészt feldolgozatlan évei annyira megterhelik a ma élő nemzedékeket, hogy félő, jelenünket és jövőnket is hatalmába keríti a fájdalom, a félelem, a bűntudat és a gyűlölet kölcsönhatásának békétlen lelkiállapota. Azért kell emlékeznünk, s azért kell az emlékezést közös élménnyé tennünk, hogy megszabaduljunk ettől a nyomasztó lelki tehertől.” Mádl Ferenc köztársasági elnök beszélt így a parlamentben 2001. február 25-én, a kommunista diktatúrák áldozatainak első emléknapján. Az előző Országgyűlés azért február 25-ét választotta az iskolákban megtartandó emlékezés napjának, mert 1947-ben ekkor tartóztatták le a szovjet megszállók Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, akit kilenc évig szovjet börtönökben tartottak fogva.
A holokauszt, valamint a kommunizmus áldozatainak két emléknapja, illetve a két diktatúra körüli vitákkal kapcsolatban, a kettős mércét elutasítva írta 2001-ben Szántó T. Gábor, a Szombat főszerkesztője: „Amíg valaki nem utasítja el Kolimát, Auschwitzot sem utasítja el, és fordítva. Ám aki képtelen Auschwitzot meggyászolni Kolima emlegetése vagy Kolimát Auschwitz emlegetése nélkül, az kizárólag sérelmi politikát folytat, vagy semmi egyebet nem akar, mint használni a történelmet, súlyosan vétve így az emberiesség normáival szemben.”
A cikket a HetiVálasz.hu oldalon a következő címen találja:
http://www.hetivalasz.hu/showcontent.php?chid=10724