Forrás: NOL

Auschwitz, szimbólumok, médiamagány

Petőcz György, 2005. február 23. 00:00

– Kedvenc rovatom ezek a kis színes hírek itt hátul… No nézd csak: megkötötték a világbékét!…Kép: marabuNem jó, hogy a magyar média csak vonakodva és nagyon felületesen hajlandó tájékoztatni bennünket a világ eseményeiről. A tulajdonosok és főszerkesztőik ellenőrizetlen és bizonyíthatatlan teóriák jegyében azt gondolják, hogy a külföldi politikai hírek többnyire alatta maradnak a magyar közönség ingerküszöbének.

Emiatt rendszeresen előfordul, hogy külföldre utazva meglepődünk. Sőt, indulatossá válunk. Kiderül, hogy késve vagy egyáltalán nem értesülünk dolgokról, amelyek érintenének vagy érdekelhetnének.

Február elején Brüsszelben járva hamar megtudhattuk például, hogy pár nappal korábban az Európai Unió parlamentje határozatot fogadott el a holokausztról, s ennek kapcsán a rasszizmusról és az antiszemitizmusról. Az is kiderült, hogy ez nem ment izgalmak és feszültségek nélkül. A határozat előkészítését koordináló liberális frakció egyik alkalmazottja szerint egy ponton úgy tűnt, hogy nem lesz egységes, minden frakció által elfogadott szöveg, ami, tekintettel a kérdés morális jelentőségére, meglehetősen kínos lett volna.

A határozat Auschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulójára készült. A liberálisok előzetes szövegtervezete az „Auschwitzban található náci haláltábor”-ról beszélt. A zöldek szövege pedig a „Lengyelországban lévő auschwitzi haláltábort” emlegette. Ugyanezt a fordulatot találták a végső határozat szövegezésével megbízott képviselők a szocialisták tervezetében is. S ez az, amire az Európai Parlament lengyel tagjai és a lengyelországi újságok is azonnal és önérzetesen reagáltak. „A javasolt szövegekből úgy tűnhet, hogy lengyel táborokról van szó. Holott a haláltáborokat nem mi hoztuk létre, és Auschwitz még csak nem is Lengyelországban volt, hanem a németek által annektált területeken”, mondja Boguslaw Sonik konzervatív képviselő. Egyik jobboldali képviselőtársa a határozat plenáris vitájában később kijelentette, hogy „német táborokról kellene beszélnünk a Németország által megszállt Lengyelországban”. A parlament minden tagja megkapott egy ugyancsak jobboldali lengyelek által fogalmazott kör e-mailt, amely szerint „megpróbálják a holokauszt felelősségét a németekről a lengyelekre hárítani. Az ilyen törekvések már több mint két évtizede jelen vannak a nyugati médiában. És miért ne? Miért vádolnák Németországot a második világháborúért és a holokausztért? Lengyelország sokkal kényelmesebb célpont. A huszadik század második felében be volt zárva a vasfüggöny mögé. Még most is szegény és védtelen: legalábbis egyesek így szeretnék. Németországot, amelyik luxusautókat és sült kolbászt ad, ne bántsuk. Vádoljuk inkább Lengyelországot.”

„És miért ne? Miért vádolnákNémetországot a második világháborúért és a holokausztért? Lengyelország sokkal kényelmesebb célpont.”

Az ilyen viták soha nem emelkedettek. Ez sem volt az. A helyzet bonyolult volt. Sokan a politikai korrektség jegyében kívánták elkerülni a németek megnevezését. Ehelyett következetesen „hitleristákról” vagy „nácikról” beszéltek. Hiszen, mint az angol Sarah Ludford, a liberális szövegtervezet egyik fogalmazója elmondta, egyrészt „nem minden német volt náci”, másrészt a németek és lengyelek szembeállítása az egységesülő Európa ellen hat. Mások bizonyos sztereotípiáktól vezettetve, sokszor valóban érzéketlenek a lengyelek történelmi érzékenységeire. „Egyáltalán nem tilos némely lengyelek felelősségét is felvetni”, nyilatkozta például a vita hevében a Le Monde-nak Martin Roure francia szocialista képviselő. Glyn Ford angol szocialista viszont óva intett a nyugatiak kioktató stílusától. Szerinte senkinek, még az angoloknak sincs okuk másokat kioktatni a holokauszt kérdésében, hiszen a zsidók második világháborús tragédiájában „Európa egyetlen nemzete sem volt teljesen ártatlan”. De a vita alaphangját nem ő diktálta. A résztvevők és érdeklődők többsége úgy vélte, hogy ebben és más kérdésekben is a lengyelek túlzottan érzékenyek, és hagyományos németellenességük is újra és újra előbukkan. S mindez árt az egységesülő Európának.

Az uniós intézményekben a lengyelek körül tapasztalható általános rossz hangulatban („érzékenykednek”, „állandóan csak baj van velük”, „mindig a magukét hajtogatják” stb.) az is elsikkad, amiben a lengyeleknek valószínűleg igazuk van. Különböző stílusban ugyan – a stílus az ember -, de a liberális Bronislaw Geremektől a szélsőjobboldali képviselőkig bezárólag valamennyien ártalmasnak és tarthatatlannak tekintik a nagy nyugati lapok felületes megfogalmazásait. „A párizsiak tegnap emlékművet avattak annak a 72 ezer francia zsidónak, akiket összetereltek és marhavagonokban elszállítottak a lengyel gázkamrákba és krematóriumokba”, olvashattuk például a Guardian január 26-i, Örök emlékezet című vezércikkében. S valóban, a nagy európai napilapok január 28-i számát végignézve rájövünk, hogy az oldalakon át sorjázó évfordulós cikkek döntő többsége egyáltalán nem említi a németeket vagy Németországot. S ha az olvasó nem ismerné a történelmet, akkor egyáltalán nem tudná meg, hogy ha nem a lengyelek, akkor kik voltak a misztikus „nácik”, akik lengyel területen elkövették a tömeggyilkosságokat. Márpedig tájékozatlan olvasó van sok: a szóban forgó újságok által is emlegetett felmérésekből kiderül, hogy például az angol fiatalok nyolcvan százaléka nem hallott a holokausztról. Így arról sem, hogy kik követték el azt.

„Talán nem értjük a lengyeleket”, mondja a liberálisok már idézett funkcionáriusa. Sonik, a mostani lengyel felháborodás vezérszónoka így érvel: „Más alkalommal vitatkozhatunk arról, hogy a lengyelek hogyan viselkedtek a zsidókkal a második világháború alatt és után. Ez valóban nem lehet tabutéma. Az viszont teljesen elfogadhatatlan, hogy ma már mindenki áldozatnak tünteti fel magát. Még a németek is. Ezt tapasztaljuk Drezda lerombolása kapcsán. Az igazság ezzel szemben az, hogy majdnem egész Európa, még a francia kormány is együttműködött Hitlerrel. A lengyelek viszont nem. Varsót teljesen lerombolták, hárommillió embert veszítettünk a hárommillió zsidó áldozat mellett. De a náci Németország elleni harcunkról alig tud Európa.” Ezért a magukat a háború egyértelmű és hősies áldozatainak tartó lengyelek erélyesen reagálnak a felelősség minden – akár csak óvatlan és nyelvi – újraosztására.

Az Európai Parlament néppárti frakciójának jórészt a lengyelek által fogalmazott szövege szerint „kísérletek történnek ezen bűnök más nemzetekre hárítására, megpróbálnak az áldozatokból elnyomókat csinálni”. Ilyen tudatosság feltételezése valószínűleg túlzás, és ennek az auschwitzi megemlékezésen elmondott államfői beszédek is ellentmondanak. Az viszont mindig elképzelhető, hogy bizonyos aktuális célok, mondjuk az európai egyetértés és közösségiség érdekében sokan ösztönösen is hajlamosak homályban tartani kérdéseket és problémákat. S az sem lehetetlen, hogy az erősebbek – jelen esetben Nyugat-Európa, s azon belül is főként a németek és franciák – történelmi érzékenysége ilyenkor többet számít. A lengyelek a sajtót idézgetik. Őket hallgatva csakugyan elképzelhető, hogy tudat alatt zajlik egyfajta nyugati felejtés, önfelmentés és a holokauszt felelősségének keletre tolása. Az ilyen viták tétjét növeli, hogy Auschwitz emléke kitüntetett helyet kap az új Európa történetében, az európai identitás meghatározásában, az európai tudat szimbolikájában. Geremek szerint „Auschwitz a nemzetközi közösség és az Európai Unió egyik megalapozó eseménye. …Az Európai Unió válasz az európai földön született totalitárius ideológiákra.” (International Herald Tribune, január 26.) Auschwitz emléke és a holokauszt ténye ezért valószínűleg új, immáron európai szintű viták tárgyává válik, hiszen mindig lesz valaki, akinek érdekében áll majd az esetleges könnyű kompromisszumokat, elhallgatásokat, hamisításokat, szépítéseket leleplezni.

A rasszizmusról és antiszemitizmusról szóló határozat brüsszeli vitájában végül felállt Schulz, a szocialista frakció német vezetője, és bejelentette: „Ha ezek a szavak hozzájárulhatnak az áldozatokról való méltó megemlékezéshez, akkor kérem kollégáimat, a szövegben fogadjuk el, hogy Auschwitzot a német nemzetiszocialisták hozták létre.” S a megszavazott határozat végül „a náci Németország auschwitz-birkenaui haláltáboráról” beszélt. A lengyelek megnyugodhattak, és valamennyien megszavazták a szöveget.

De aki azt hinné, hogy a történetnek vége, nagyon téved. A határozat parlamenti vitáján Franco Frattini igazságügyi biztos elmondta, hogy törvényhozási kezdeményezést tesznek a gyűlöletbeszéd és a gyűlölet felkeltésére alkalmas szimbólumok használata ellen. Vytutas Landsbergis litván és Szájer József magyar konzervatív képviselők azonnal tiltakoztak, mondván, hogy „ha bármilyen igazságügyi lépést fontolgatnak a horogkereszt mint náci szimbólum használata ellen, akkor a kommunista jelképekkel ugyanígy kellene eljárni”. A kezdeményezést bejelentő sajtótájékoztatón valamennyi volt kommunista tagország konzervatív frakciója képviseltette magát. Nyugat-európai egy sem. S valószínűleg nem is lenne egyszerű a kommunizmus és nácizmus lényegi azonosságának tételét a nyugati képviselőkkel és a soraikban ülő nagyszámú kommunistával elfogadtatni. Időközben maga Frattini is hátrébb lépett. Szájeréknak írt levelében a szimbólumok használatának szabályozását nemzeti ügynek nevezte, és kijelentette, hogy a náci és a szovjet rendszerek öszszehasonlíthatósága bonyolult történészi kérdés. S ez így megy majd, újabb és újabb fordulókkal.

Európa egységesülése tehát az eszmék, a múlt értékelése és az alapvető értékek konkrét értelmezése terén is hoszszú és izgalmas folyamat. A magyar média rosszul teszi, ha ettől elzár, ebből kirekeszt bennünket. A magyarországi közélet minősége szempontjából nagyon fontos lenne látnunk, hogy saját belső és belül nehezen kibeszélhető vitáinkkal és feszültségeinkkel egyáltalán nem vagyunk egyedül.

A szerző újságíró

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©