Forrás: Magyar HírlapBerlini sorsok és sorstalanságok

Tudnunk kell, hogy az európai (és észak amerikai) progresszió számára az Afrikával való szolidaritás fontos érzelmi ügy, s gyanúsan néznek arra, aki vak és süket a számukra felkavaró téma iránt.

Az első berlini filmfesztivált a hidegháború legfagyosabb időszakában, 1951-ben rendezték meg. A fesztivál azóta is hű képet ad arról, hogy a német értelmiség és a média egy meghatározó (alapvetően balliberális) része hogyan gondolkodik a világról és önmagáról. Az első évek útkeresése után az akkori nyugat-berlini szemle a kelet-nyugati párbeszéd fontos fóruma lett. Az ötvenes évek végétől a szocialista országok filmjei – köztük kiváló magyar alkotások – sorra nyerték el a fesztivál díjait. A berlini fal leomlása és Kelet-Közép-Európa kapitalista fordulata óta ez az érdeklődés nagymértékben csökkent. 1989 után az új sláger a harmadik világ, elsősorban Ázsia és Afrika filmművészete lett.

Az idei Berlinale hű képet adott azokról a kérdésekről, amelyek élénken foglalkoztatják a német közvéleményt, s amelyek jellegzetes módon szinte teljesen hiányoznak a magyar médiából. A fesztivál nagydíját egy bennszülött nyelvű betétdalokra épülő dél-afrikai film nyerte el, két másik alkotás pedig a ruandai népirtás krónikáját idézte fel sokkoló – és a nyugati országok felelősségét hangsúlyozó – képsorokkal.

Fekete-Afrika a globalizáció elveszett gyermeke. Ázsiával és Latin-Amerikával szemben itt elhalnak a demokratikus kísérletek és a gazdasági reformok. A nyugati progresszív közvélemény szerint Afrika szerencsétlenségéért elsősorban a gyarmatosítók felelősek, s ezért a mai afrikaiak több segítséget érdemelnének a gyarmattartók utódaitól. Magyarországnak nem voltak afrikai gyarmatai, s a Marokkó-Egyiptom-tengelytől délre eső térség fekete lyuknak számít a magyar közgondolkodásban. Ezen egyik napról a másikra nem lehet változtatni. De tudnunk kell, hogy az európai (és észak-amerikai) progresszió számára az Afrikával való szolidaritás fontos érzelmi ügy, s gyanúsan néznek arra, aki vak és süket a számukra oly felkavaró téma iránt.

A fesztivál közönségdíjas filmjének főszereplői öngyilkos akcióra készülő palesztinok, közkeletű nevükön terroristák. Ez önmagában is sokat elárul a téma iránti érdeklődésről. De a fesztiválon több más film is felidézte a palesztin nép jogfosztottságát és a humanista gondolkodású izraeliek dilemmáját. Hogy lehet megvédeni Izraelt úgy, hogy közben ne alázzák meg arabok millióit? Miért tagadja meg sok száz izraeli elitkatona, hogy a megszállt területeken szolgáljon, s miért vonul inkább börtönbe a razziákban való részvétel helyett? Megrázó filmeket mutattak be Berlinben e kérdésekről.

Folytatás a nyomtatott verzióban.

Hegyi Gyula

az Európai Parlament szocialista tagja

©

Comments are closed.