Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 22. kedd

Koltai és Koltay

Szeretném előrebocsátani, hogy én magam eddig még nem láttam a Sorstalanság című filmet (a mi vidéki mozinkba majd csak valamikor márciusban kerül kópia abból a, mint olvasom, magyar filmből eleddig még sosem készült mennyiségűből; nota bene: Jancsó Miklós legutóbbi filmjét minálunk például egyáltalán nem vetítették, és még akár mondhatnám azt is, hogy bezzeg a – másik – Koltay Trianonjának a rendező jelenlétében megtartott ‘díszbemutatója’ is volt itt – is -, de hát ez persze nem jelent semmit, már úgy értve, hogy a mozi-forgalmazás kópiaszámai szempontjából), és bár én Koltai Lajossal azóta, hogy több mint harminc évvel ezelőtt lehetőségem volt ott lábatlankodni a filmgyárban egy olyan filmben (is), amelyiknek ő volt az operatőre, meglehetősen elfogult vagyok, még azt is készséggel elhiszem a külföldi, de főleg a hazai sajtóban megjelenő írások egy részének, hogy rendezőként ezúttal nem alkotott valami zseniálisat, azért a magyar sajtó egy részének azt a kitörően lelkes, (kár)örömteli ellenszenvét, amivel fogadták a mégiscsak egy nem akárkinek a mégiscsak egy nem akármilyen regényéből mégiscsak egy nem akárki által rendezett magyar filmet, bizony mondom, én azért enyhe – fogalmazzak finoman – csodálattal szemlélem.

Úgyhogy bár tudom, hogy mindez nem ér fel egy reprezentatív felméréssel, még kevésbé bármilyen esztétikai értékítélettel, én bizony több internetes keresőprogramon is végigjátszottam a következőket. Beütöttem azt, hogy ‘Kertész, Koltai, Nagy’ (mégiscsak ők hárman magyarok reprezentálják talán leginkább a filmet), amire az egyik kereső 481 találatot dobott ki. Jó, gondoltam, ebben nyilván benne vannak a magyar oldalakon történt megjelenések is, azokat próbáljuk meg kiszűrni, beírtam hát a rendező neve mellé a film angol címét: erre a gép 247 találatot ért el, angol, német, francia, spanyol, cseh weboldalakat, sőt egy kínait is; kifejezetten izgalmas volt a sok krikszkraksz között látni zárójelben a rendező ‘eredetiben’ is leírt nevét. És igazán nem akarok bezzegkedni, csak a tényszerű összehasonlítás kedvéért megnéztem a ‘Koltai Fateless’ után a ‘Koltay Trianon’ szókapcsolatot is: a gép 191 olyan cikket adott ki, amelyekben szerepel ez a két szó, ám ezek – talán két-három román hír kivételével – mind magyar megjelenések voltak. És igazán csak az annakidején oly sokszor emlegetett ‘államfilmek’ összehasonlítása miatt végül beírtam a ‘Bereményi The Bridgeman’ párosítást is: erre ugyanaz a keresőprogram egyetlen oldalt talált, egy 2002-es négynapos Los Angeles-i magyar filmfesztivál programját, benne sok más film között a Hídemberrel.

Mármost még egyszer mondom: ettől persze nem kell, hogy (az ebből a szempontból tényleg mindegy is, hogy egyszer azért már mégiscsak Oscar-díjra is jelölt) Koltai Lajos filmje jobb legyen, mint mondjuk (a doktori disszertációját a saját filmjeiből író) Koltay Gáboré; még ha mondjuk azért az csak látszik mindebből, hogy az előbbinek legalábbis jóval több helyre jutott el a híre, mint amannak. Csak én ilyenkor valahogy soha nem tudom magamtól elhessegetni annak a gondolatát, hogy vajon az ilyen esetekben ennyire szemmel láthatóan örömből gyalázkodó cikkek íróinak vajon mennyire nem a szőlő savanyú-e? Akár nem is persönlich a saját, de a saját ‘oldaluknak’ a ‘másik oldal’ szőlője? Hogy például az ő ‘oldalukon’ az államilag-pártilag kivezényelt iskolásokkal együtt se lesz soha annyi nézője egy általuk zseniálisnak kikiáltott filmnek, mint a másikon spontán egy akármilyennek. Még akár rossznak is (bár ezt majd azért inkább csak eldön

Martos Gábor

CopyRight Népszava

Comments are closed.