Forrás: ÉS

Bérczes Tibor

Holland nyelv- és ütésváltás

Amióta az iszlámot bíráló megjegyzései és filmje miatt meggyilkolták Theo van Gogh filmrendezőt, a gyilkosság oda-vissza erőszakhullámot indított el. A toleranciájáról híres Hollandiában most mindenütt arról vitatkoznak, hol húzódnak, illetve húzódjanak a befogadás és a türelem határai. Sokan új korszak kezdetéről beszélnek. Egy szempontból feltétlen igazuk van: végleg hitelét vesztette az a “politikai korrektségnek” nevezett nyelvhasználat és gondolkodásmód, mely az elmúlt évtizedekben meghatározta a kisebbségekkel kapcsolatos holland politikát, és amely maga is hozzájárult ahhoz, hogy a dolgok idáig fajultak.

Először egy kis statisztika: ha az illegálisan ott tartózkodókat is beleszámítjuk, napjainkban körülbelül 1,6 millió nem nyugati származású (állam)polgár él Hollandiában, az összlakosság pontosan tíz százaléka. Ha tudjuk, hogy 1995-ben számuk még csak 1,2 millió volt és az előrejelzések szerint 25 év múlva hárommillió – az összlakosság 16 százaléka – lesz, egyértelművé válik, hogy integrálásuk sikere vagy kudarca meghatározó hatással lesz a holland társadalom jövőjére.

Kikből áll és hogyan jött létre ez a hatalmas tömeg? A “máshonnan származók” – a Hollandiában bevett “allochtoon” kifejezés szó szerint ezt jelenti – három nagy csoportja különböztethető meg. Az elsőbe az egykori gyarmatokról érkezettek, indonéziai és suriname-i bevándorlók tartoznak. A második csoportot az egykori vendégmunkások, illetve leszármazottaik alkotják. A főként Földközi-tenger melléki országokból származó vendégmunkások az ötvenes évek második felétől kezdve érkeztek eleinte spontán, majd kormányközi megállapodások keretében szervezett formában. Míg az olaszok, a spanyolok és a jugoszlávok többsége később hazatért, a törökök és a marokkóiak maradtak – a munkaadók nem akarták betanításra fecsérelni idejüket és pénzüket, a munkavállalók pedig azért halogatták a hazautazást, mert azzal automatikusan elveszítették volna a viszszatérési lehetőséget. A harmadik csoportot azok alkotják, akik politikai vagy gazdasági menekültként érkeztek a legkülönfélébb országokból.

Az allochtoonok elsősorban a nagyvárosokban, illetve a hagyományos ipari munkahelyeket kínáló vidékeken koncentrálódnak. Amszterdamban, Rotterdamban, Utrechtben ma már ők adják a lakosság harmadát.

A beilleszkedés fokában óriásiak a különbségek. Elvben a volt gyarmatokról érkezettek könnyebb helyzetben voltak, mert beszéltek hollandul és évszázadok óta folyamatosan érintkeztek a holland kultúrával. De míg az indonézek többségének története valódi sikersztori, az antillaiak, a malukuiak és a suriname-iak nagy része még mindig szociálisan hátrányos helyzetű, és beilleszkedési problémákkal küzd. Ha a “holland múltúaknak” is ennyire gyötrelmes az integrálódás, elképzelhető, milyen óriási nehézségeik lehettek és lehetnek az “előismeret nélkül érkező” törököknek és marokkóiaknak. De ez utóbbi két náció sem vehető egy kalap alá. A törökök, ha nem is mindig békésen, de már évszázadok óta “érintkeznek” európaiakkal, így beilleszkedés szempontjából előrébb tartanak, mint a marokkóiak, akiket lassan külön kategóriaként kezelnek.

A mai, immár nyílt konfliktusokhoz vezető helyzet létrejöttében azonban a szociális, kulturális és vallási távolságon komoly szerepet játszott a “politikai korrektség”. Ezt a sajátos gondolkodás- és beszédmódot a holland baloldali értelmiség a hetvenes évek elején teremtette meg, majd merevítette dogmává. Léte és “diktatúrája” az elmúlt évtizedekben nagyban akadályozta a valóság ideológiamentes leírását, a csupasz tényekkel való reális szembenézést.

A 60-as és a 70-es években, a nagy bevándorlóhullámok idején más országokkal, például Franciaországgal, Németországgal és Angliával összehasonlítva Hollandiában nem alakult ki komolyabb feszültség. Egy-egy nagyvárosban előfordultak ugyan kisebb-nagyobb konfliktusok, de a kisebbségekkel szemben nem volt ellenséges a közhangulat, egyetlen szélsőséges párt sem kapott jelentős számú szavazatot, és nem alakultak ki gettók sem. Így tulajdonképp semmi sem indokolta azt a hisztérikus, rasszistaellenes “irtóhadjáratot”, melyet az előbb szóhoz, majd hatalomra jutott, lázadó, háború utáni nemzedék hangadói 1970 táján indítottak el. Első lépésben azzal kezdték, hogy megújították, vagy ahogy ők fogalmaztak, “politikailag korrektté” tették a nyelvet. Így lett például a bevándorlóból “máshonnan származó” (allochtoon), a négerből “fekete”, az alkalmazottból “munkatárs”, az aszociális elemből “társadalmi fogyatékos”.

Az akkori hangadó értelmiség abból indult ki, hogy a kisebbségek körüli problémák okai mindig külső tényezőkben – a többségi társadalom előítéleteiben, magatartásában, az intézményrendszer, az állam hibáiban – keresendők és maguk a kisebbségek még részben sem tehetők felelőssé azért, ha zavarok támadnak a többség és a kisebbség közötti érintkezésben Úgy kellett például tisztelni a kisebbségiben a kisebbségit, hogy közben nem volt szabad észrevenni, hogy a kisebbséghez tartozik. Aki az új illemtant bírálni merészelte vagy megszegte, nemigen számíthatott könyörületre. W. Buikhuizen kriminológus a nyolcvanas években felvetette, hogy érdemes volna megvizsgálni, játszanak-e és ha igen, milyen szerepet a biológiai tényezők a bűnözésben. A politikai korrektség éber védelmezői azonnal veszélyt szimatoltak és lecsaptak. Buikhuizent meghurcolták és fasisztának kiáltották ki.

A fasiszta jelző használata korántsem volt véletlen és kivételes. Ez lett a “másképp gondolkodókkal” szembeni egyenbélyeg. A politikai korrektség történetét bemutató könyvében Herman Vuijsje holland szociológus és író ezt a fajta intoleráns ideológiát és azt, hogy a közvélemény ezt elfogadta, elsősorban a háborús múlttal kapcsolatos bűntudatra vezeti vissza. A holland társadalom a hatvanas évek második felében szembesült először azzal, hogy a hollandok második világháborús magatartása korántsem volt olyan makulátlan, mint ahogy azt addig hitték, illetve felülről sugallták. Míg addig Anne Frank története illusztrálta a zsidóüldözéssel kapcsolatos holland magatartást, most hirtelen magyarázatot kellett adni arra, hogy Nyugat-Európában miért Hollandiában zajlott le a leggyorsabban és a “leghatékonyabban” a zsidók deportálása. Az akkoriban napvilágra került új tények lehetővé tették volna, hogy árnyaltabbá és kiegyensúlyozottabbá váljék az az egyoldalú kép, mely – önhibáján kívül – a közvéleményben a háborúról élt. Nem ez történt. A radikális baloldali eszmékre fogékony új nemzedék addig szította a kollektív bűntudatot, hogy a végén száznyolcvan fokos fordulat következett be, és az egyik végletet a másik váltotta fel: míg korábban szinte mindenkiből ellenállót és hőst kreáltak, most a sok kollaboráns és áruló elfedte az összképet. Az új megközelítés szószólói, akiket Vuijsje “bűn- és bűntudat-prédikátoroknak” nevez, a többség-kisebbség viszonyt úgy fogták fel, mint amiben egyrészt potenciálisan benne van a háborús tragédia megismétlődésének veszélye, másrészt az akkor elkövetett bűnök jóvátételének lehetősége. A párhuzamot és a szereposztást annyira szó szerint vették, hogy a korszak politikai szókincsének magját a második világháborúhoz kapcsolódó szavak alkották: csak úgy röpködtek a “gestapós”, a “náci”, a “fasiszta” jelzők.

Az új nemzedék igazságosztó munkálkodásának egyik jellegzetes példája volt, amikor lefasisztázták és lemondásra kényszerítették Gus van Hall amszterdami polgármestert, aki történetesen a háborús ellenállás egyik legbátrabb hőse volt. (“Rehabilitációjára” jó harminc évet kellett várni. Magyarul is olvasható Amszterdam-életrajzában Geert Mak mintegy saját korábbi gondolkodását is revideálva posztumusz visszaállította az egykori politikus becsületét.)

Amíg a vendégmunkásokról azt lehetett hinni, hogy csak ideiglenesen tartózkodnak az országban, természetes volt, hogy az oktatás a saját nyelv és kultúra megőrzésére helyezte a hangsúlyt. S amikor egyértelművé vált, hogy a vendégmunkások többsége bevándorló, a holland nyelv és kultúra előtérbe helyezése helyett továbbra is a kisebbségi nyelv és kultúra megerősítése maradt az első számú cél. Példának álljon itt egy korabeli társadalmi hirdetés: a postahivatalban a törökül beszélő allochtoon senkivel sem tudja megértetni, mit szeretne. A néző már le is vonja a tanulságot, hogy meg kell tanulnia hollandul. Következtetése azonban helytelen, mondhatni nem korrekt! A hirdetés ugyanis arra szólítja fel, hogy képzelje bele magát török polgártársa helyzetébe, és érezze át, milyen nehéz is neki ebben az idegen nyelvű környezetben!

Mivel a prioritásváltás elmaradt, az iskola nem tudta csökkenteni az allochtoon gyerekek eleve meglévő hátrányát – hiszen a marokkóiak döntő többsége például szülőhazája legelmaradottabb részéből származott. A nyelvi készségek nem megfelelő elsajátítása gyenge iskolai teljesítményhez vezetett, így az allochtoon fiatalok a lehetségesnél esélytelenebbül léptek be a munkaerőpiacra (a marokkóiak nyolcvan százalékának csak alapfokú végzettsége van, és mindössze két százalékuk részesült felsőfokú szakképzésben).

Ráadásul a szülők – főként a lányok esetében – nem tartották fontosnak az iskolába járást. Miért tűrték ezt el az iskolák? A magyarázat részben ismét a politikai korrektség időszakának uralkodó eszméiben keresendő. A háború utáni nemzedék igen ellentmondásosan viszonyult az államhoz, hogy az állam nyújtson mennél több szociális szolgáltatást a polgároknak, viszont helytelenítette, hogy az állam ellenőrzéssel és számonkéréssel korlátozza az egyént. Az így kialakult “szabályellenes” légkörben az iskolák is elbizonytalanodtak és nem mertek kellő eréllyel fellépni a szabályszegőkkel szemben.

Miközben a felszínen szinte mindenki elfogadta a politikai korrektség elvét és gyakorlatát, a mélyben olyan folyamatok indultak el, amelyek a kisebbségek egy jelentős részét nem integrálódásra, hanem szegregálódásra ösztönözték. Ennek legszembeötlőbb formája a lakóhelyi szegregáció, mely mára minden nagyváros “természetes” tartozéka. A létrejött allochtoon lakónegyedek ugyan messze nem gettók – az állam által támogatott nonprofit lakóegyesületeknek köszönhetően -, de semmiképp sem serkentik a kisebbség és többség közötti érintkezést.

Egyértelmű szegregáció indult el az iskolában is. Az ottani elkülönülésnek van egy spontán és egy tudatos formája. A spontán az, amikor az allochtoon gyerekek visszahúzó gyenge teljesítménye miatt az “őshonos” szülő úgy dönt, másik – allochtoon-mentes – iskolába viszi gyermekét. Így jönnek létre az általában alacsonyabb színvonalú “fekete iskolák”. Az iskolai szegregálódást nehéz adminisztratív eszközökkel megállítani, mert az állam kezéből kivették a hatékonyabb fellépés, illetve beavatkozás eszközeit. (Egyébként ez az a terület, ahol a politikai korrektség szószólói nem mindig követik elveiket, és gyermekeiket többnyire “fehér iskolába” járatják.) Amikor a fekete iskolákból kikerülő fiatalok alacsony képzettségük miatt nem kapnak munkát, tovább nő a produktív, dolgozó autochtoonok és az improduktív, munkanélküli allochtoonok közötti polarizálódás. A kilencvenes években a törökök és a marokkóiak között negyven százalék körül volt a munkanélküliségi ráta. Ez sok esetben marginalizálódáshoz vezetett, amiből gyakran a bűnözés, vagy – még rosszabb esetben – a radikális iszlamizálódás lett a “kiút”.

Tudatos iskolai szegregálódásról olyankor beszélhetünk, amikor a kisebbség vallási alapon maga alapít elkülönülő iskolákat. Ez hosszú távon azzal a veszéllyel jár, hogy végképp megszűnik a többség és a kisebbség közötti párbeszéd. Hollandiában ez könnyen elképzelhető és igen nehezen kivédhető alternatíva, mert egész a hatvanas évekig létezett az úgynevezett pilléresedés, amikor a társadalom különböző csoportjai világnézeti alapon külön életszférákba zárkóztak be. Az, aki valamelyik – a protestáns, a katolikus, a szocialista vagy a liberális – pillérhez tartozott, a legszükségesebb minimumra korlátozta a más pillérhez tartozó polgártársaival való érintkezést. Ha létrejönne egy új, iszlám pillér, a többség és az iszlám kisebbség útjai végképp szétválnának, hisz ez esetben – nem lévén ilyen – még a közös múlt, a nyelv és a kultúra sem kötné őket össze.

Az elmúlt harminc évben több politikus tett kísérletet arra, hogy áttörje a politikai korrektség emelte falakat. Az első komolyabb kihívó Hans Janmaat 1982-ben lépett színre, és szigorúbb bevándorlás-, illetve kisebbségpolitikát követelt. Parlamenti karrierje különböző pártformációkban 1998-ig tartott. Bár programja nem sokban tért el attól, amit a kilencvenes évek végén Pim Fortuyn képviselt, személye mindvégig a gúny és megvetés céltáblája volt. Ha felszólalt, a többi párt képviselői elhagyták az üléstermet. Az, hogy pártja sohasem jutott két százalék fölé, persze nemcsak a politikai karanténnak volt köszönhető. Janmaatnak nem volt sem karizmája, de még megfelelő beszédkészsége sem, és érzelmi intelligenciája is legfeljebb alulról súrolta a civilizációs minimumot (nemegyszer előfordult, hogy olyan politikusokat küldött a pokolba, akiknek még ki sem hűlt a tetemük).

Janmaattal szemben még elegendő érv volt, hogy nem volt gyerekszobája, a következő faltörő azonban már egyenesen a szalonok világából érkezett: Frits Bolkestein, a harmadik legnagyobb párt, az elsősorban középosztálybelieket képviselő, polgári liberális VVD vezető politikusa, a kilencvenes évek elején lépett a ringbe. Beszédeiben és írásaiban – ezekből egy kisebb válogatás 1996-ban a Századvég kiadásában magyarul is megjelent – a Liberális Internacionálé későbbi elnöke mindenekelőtt azt hangsúlyozta, hogy a befogadás határait a nyugati liberális alapértékek – a véleménynyilvánítás szabadsága, a türelem, a megkülönböztetés elleni fellépés, illetve az állam és az egyház szétválasztása – jelölik ki, és ezeket vallásra, kulturális háttérre való tekintet nélkül mindenkivel szemben érvényesíteni kell. Bolkestein arról próbálta meggyőzni a közvéleményt, hogy véget kell vetni a különutas fejlődést lehetővé tevő integráció korszakának, mint ahogy annak a helytelen tűréspolitikának is, mely csupán kér, de nem kötelez, amikor az integráláshoz feltétlen szükséges programokról van szó. (Javasolta például, hogy kerüljön fel a kötelező programok listájára az imámoknak tartandó demokrácia-tanfolyam.) Valódi ellenérvek helyett ő is inkább csak negatív bélyegeket kapott. Az egyesek által “náciszimpatizánsnak” kikiáltott Bolkestein fellépése mégis megmozdította az állóvizet, és lassan a két legnagyobb pártban is megindult egy átértékelési folyamat. Mind a szociáldemokrata PvdA, mind a kereszténydemokrata CDA kinyilvánította, hogy “ott, ahol a társadalom védelemre szorul, erőteljesebb állami fellépésre van szükség”. Ezzel párhuzamosan a parlament is elfogadott olyan, bevándorlás-politikával kapcsolatos szigorításokat, amelyeket korábban gondolkodás nélkül lesöpört az asztalról – például azt, hogy anyagilag is lehet ösztönözni a hazatelepülést, és ne támogassák az elhelyezkedésben azokat, akik nem hajlandók hollandul megtanulni.

Idővel már a leginkább érintettek, az allochtoonok részéről is érkeztek olyan jelzések, hogy ők is megunták az áldozat és a “nemes vadember” szerepét. Az allochtoon – különösen a marokkói – közösségeken belüli bűnözés növekedése magukat a közösségeket is nyugtalanította. 1995-ben maga a marokkói közösség hívta fel a figyelmet arra, hogy az elhallgatás csak súlyosbítja a helyzetet, mert ezzel – mondhatni hallgatólagosan – hitelesítik a bűnözői szerepmintákat.

Mindeközben történt még egy lényeges változás: az integráció kérdésén belül egyre inkább a holland-muszlim viszony került a középpontba, mert egyértelművé vált, hogy a Bolkestein által hangoztatott és az “őslakosok” között általános konszenzust élvező alapelvekkel szemben az erősödő iszlám jelenti a legnagyobb kihívást. A kilencvenes években egyre inkább olvadt az integrációval kapcsolatos korábbi optimizmus. Aztán jött 2001. szeptember 11-e, ami nemcsak a világban, de még Hollandiában is új dimenzióba helyezte az addigi történéseket.

Ebben a helyzetben lépett politikusként színre Pim Fortuyn. Szerepének szövegét már évekkel korábban megírta – későbbi programját nagy vonalakban már egy 1991-ben megjelent könyvében vázolta -, de ahhoz, hogy fel- és odafigyeljenek rá, kellett a körülmények szerencsés/szerencsétlen összjátéka. Fortuyn sikerének egyik titka, hogy ha kellett, Bolkestein, ha kellett, Janmaat hangján szólalt meg. Ezt a képességét tudatosan ki is használta: előbb Janmaat nyers, szókimondó módján bedobta a témát, majd amikor már kellő figyelmet keltett, Bolkestein módján finom elemzésekkel szolgált. Lényegében Bolkestein nyomdokain haladt – 1995-ben megjelent Ijesztő Hollandia című könyvét is “elődjének” ajánlotta -, de jóval kategorikusabban fogalmazott. Nem akart úgy járni, mint Bolkestein, “aki a támadások hatására addig árnyalta álláspontját, míg abból semmi sem maradt”. Programjában azt hirdette, hogy a bevándorlás és az integráció a két legfontosabb kérdés, hogy magára nézve nem tartja kötelezőnek a politikai korrektség illemszabályait, hogy a multikulturalizmus csak az “egy nép, egy ország, egy társadalom” keretein belül értelmezhető, hogy az alkalmazkodást illetően a jövőben nem annyira a többségnek, mint inkább a kisebbségnek kell aktivizálódnia (megígérte ugyanakkor, hogy az integrációs hajlandóságot – például az allochtoon-negyedek felújításával – jutalmazni fogja), hogy minden juttatást a kötelességek teljesítéshez kell kötni, hogy az iszlám fundamentalizmussal szemben nincs helye türelemnek (“Bármilyen ellentmondásosan hangozzék is: kultúránk központi értékeit illetően ugyan nyílt párbeszédet kell folytatnunk, azok megsértését azonban semmiképp sem tűrhetjük el. Ezen a ponton legalább olyan keményen kell fellépnünk, ahogy azt fundamentalista embertársaink teszik.”). Végül volt még egy, első hallásra igen furcsa javaslata: újra fel kell szabadítani Suriname-ot. Hogy miért? Mert a függetlenség 1975-ös kikiáltása óta Suriname-ban korrupt maffiakormányok váltogatják egymást és a számlát – egyrészt segélyek, másrészt a bevándorlók tömeges befogadása formájában – mindig Hollandia állja. Fortuyn javaslatait lehet vitatni, de – és fellépésének ez a legnagyobb eredménye – a bevándorlással és az integrációval kapcsolatos kérdésekről végre nyíltan lehet vitatkozni. Hiába démonizálták – például az általa szívből utált Le Pennel rokonították -, az általa gerjesztett vitákat a régi módszerekkel már nem lehetett elfojtani. Bár azóta kiderült – amit annak idején is sejteni lehetett -, hogy az LPF egyszemélyes párt volt, a Fortuyn-féle áttörés óta már a vezető parlamenti pártok sem a régiek. Már csak azért sem, mert a Fortuyn halálával megözvegyült szavazók újra keresik az igazit. Ha a helyzet úgy alakul és mostanában már többször alakult és még alakulhat úgy, maguk kreálnak új Fortuynt maguknak. Ebben a pillanatban ezt a szerepet a liberális VVD-ből kivált Geert Wildersre osztották. Az iszlám elleni keményebb fellépést sürgető Wilders, aki Fortuynhöz képest egydimenziós politikus, a Van Gogh-gyilkosság előtt a közvélemény-kutatásokban csak egyetlen mandátumra számíthatott volna, most viszont övé lenne a második legnagyobb frakció!

Ma már mindegyik parlamenti pártban vannak allochtonok – összarányuk nagyjából annyi, mint az allochtoonok társadalmon belüli aránya -, így a manapság állandóan emlegetett párbeszéd látszólag létezik. De csak látszólag, mert a pártokban tevékenykedő és a többi “integráns” allochtoon ugyanolyan távolságra van saját közösségének szélsőségeseitől, mint egy autochtoon. Jelenleg két politikus “élvez” különleges rendőri védelmet: az egyik az említett Wilders, a másik a VVD szomáliai származású képviselőnője, Ayaan Hirsi Ali. Ő adta az ötletet Theo van Goghnak, hogy készítsen filmet a muszlim nők elnyomott helyzetéről…

Az idevonatkozó vizsgálatok azt állítják, hogy a hollandiai muzulmánoknak csak öt százaléka tartozik a radikálisok közé. Ez a “csak” öt százalék körülbelül ötvenezer embert jelent! Pim Fortuyn és Theo van Gogh meggyilkolásához egyetlen magányos tettes is elegendő volt.

(A szerző műfordító)

Comments are closed.