Forrás: ÉS

Szeifert Judit

A művészet misztériuma

Tárlat

Vannak kiállítások, amelyek hangos csinnadratta kíséretében, reflektorok és kamerák tűzében vonulnak fel a művészeti szcénán. Azon kevéske lehetőség között, ami ma a kultúrának, és főként a (képző)művészetnek jut, minden lehetséges fórumon szó esik róluk, látványos felhajtás övezi őket – sőt akad olyan is, amelyet érdem-zászlóként lehet meglobogtatni: lám-lám nálunk is történnek fontos művészeti események! Drágák, sok pénzt öltünk bele, így magas beléptidíjakért bárki meg is nézheti! S valahogy ezekre a kiállításokra özönlik is a tömeg, hosszú sorok kígyóznak a bejárat előtt.

De egy kiállítás jelentőségét nem a körülötte keltett felhajtás mértéke adja. Vannak ugyanis csöndesen megnyíló és létező tárlatok, amelyek a maguk halkszavúságával többet mondanak, mint kiabáló társaik. Mert nem is illik hozzájuk a hangoskodás, mert ők maguk a meditatív nyugalom színterei.

Gedő Ilka (1921-1985) festőművész tárlata a Magyar Nemzeti Galéria harmadik emeletén látható. Gedő Ilka festészetéhez illő visszafogott elegancia, a művekre koncentráló, befogadásukat, értelmezésüket segítő rendezés. Nincsenek elterelő látványelemek, rendezői trouvaille-ok, mert nincs is szükség rájuk. A képeknek tere van, megszólítanak és közös hallgatásra ösztönöznek.

Gedő Ilka művészete is az ún. „lyukas életművek” sorába tartozik, hiszen 1949-től 1965-ig, több mint másfél évtizedre felhagyott a festészettel. Ennek megfelelően oeuvre-je alapvetően két korszakra oszlik. Az első időszakból főként a grafikáit mutatják be, amelyek között is kiemelkedő hely illeti az 1944-ben rajzolt Gettó-sorozatát. A főváros közepén falakkal elkülönített gettókban élő zsidóság elviselhetetlen életkörülményei közepette, a megaláztatás és kiszolgáltatottság poklában Gedő Ilka megrázó ceruzasorozatot rajzolt. Ezek a rajzok nem direkt módon a kegyetlenkedéseket ábrázolják, hanem közvetve, az átélők/túlélők, a sorstársak drámai portréi, az embertelen környezet megjelenítése által váltak hiteles dokumentumokká és egyben művészi példázatokká. A tárlaton megjelenő, következő kronológiai egység az 1947-1949 között készült Önarckép-sorozat. Ezeken a szén- és pasztellrajzokon Munch-i elnyújtott figuraként bontakozik ki a festő erősen eltorzított arca, alakja. Ugyancsak első alkotói periódusában készítette a most bemutatott Ganz Gyár (1947-48) és az Asztalok (1949) grafikai sorozatokat is, amelyeknél szintén az expresszív vonal a fő kompozíciós elem. Az önelemzéstől, a külső emberi történéseken át a belső tárgyi világ mozdulatlan állandóságáig eljutó képtémái már előrevetítik a teljes visszavonulást, a belső emigrációt. Ennek a folyamatnak a háttere a kor (1947-1949) hivatalos művészetpolitikájának egyre fojtogatóbb légköre, a szocreál előretörése és kizárólagossá válása. Gedő, aki az avantgárddal vállalt közösségét, sem volt hajlandó művészetével szemben támasztott elvárásként elfogadni, s ebben a számára idegen közegben, szuverenitása megőrzése érdekében csak a hallgatás útját választhatta. Azonban bár nem festett, de ezekben az években sem szakított teljesen a művészettel. Alighogy abbahagyta a festést, nekilátott, hogy lefordítsa Goethe Színtanát, s a színelmélettel kezdett behatóbban foglalkozni. Ezeknek (is) köszönhető, hogy művészetének második korszakában kiemelkedő szerepet kapnak a színek, előtérbe kerül maga a festés mint műfaj és technika, valamint a mesterségbeli tudás.

A hatvanas évek közepén újrainduló művészete, bár szerves folytatása a tizenhét évvel korábbinak, mégsem mondható, hogy ott folytatódott, ahol a negyvenes évek végén megszakadni látszott. Akadnak ugyan képei, amelyek hosszú évtizedeket áthidaló, önmagukban is időbeli kontinuitást biztosító alkotások. Mégis a hosszú évek alatt érlelődő mondanivaló, az elmélyült színelméleti önképzés, és az egyre nagyobb belső feszültségek különös, egyszerre letisztult és nyugtalanító kompozíciók sorát eredményezik. Festményein zaklatott ecsetvonásokból harmóniák épülnek. Sokszor olyan, mintha fonal-, sőt cérnaszerű festékszövedékekből szőné vagy varrná faktúráit. Gondosan eldolgozva a szálakat. Máskor pedig a vonalak fércként szinte lebegnek a képfelszín fölött. Mégis felületei mindig mívesen képzettek, festményei összhatásukban lírai finomságú, átgondoltan formált alkotások (pl. Hullajtós művirág, 1969-70). Bár többségében pasztellszíneket használ, kedveli az okker vagy a szürke különböző változatait (pl. A templom árnyéka, 1969-70), azonban vannak a tüzes narancsostól a mélyvörösig terjedő színskálán egészen élénk színű (pl. Narancs hátterű művirág, 1969), illetve sötét tónusú festményei is (pl. Halottak napja, 1979). Mégis egységes festészete elsősorban vizuális költészetként jellemezhető, ahol a lírai felületképzés dominál.

A művirág-tematika mellett családtagok és közvetlen ismerősök, barátok portréi láthatók a falakon. Ezeken az arcképeken is megfigyelhetők Gedő Ilka művészetének ironikus és groteszk vonásai. A groteszk lények megjelenítésének másik színtere nála is a cirkusz világa. Többek között ilyen groteszk figurák szerepelnek cirkuszi környezetben, vagy abból kiszakítva, a hetvenes években festett Kis cirkuszi jelenet (1971), vagy a Bohóc (1975-76), illetve az utolsó években készült A törpék karneválja (1984), valamint a Nagy bohócok / Táncjelenet (1985) című festményeken.

Gedő Ilka a magyar festészet magányos alkotója, művészete egyedülálló jelensége a magyar és az egyetemes művészettörténetnek egyaránt. Mégis van közvetlen „festészeti rokonsága”, amelyet részben felvonultat az általa festett karikaturisztikus portrésorozaton. A fehér vibráló „árnyalataiban” feloldódó Veszelszky Béla festő (1968), fekete alapú diptichonon Bálint Endre I-II. (1968), zsinórszerűen hurkolt festékhímzéssel összeillesztett színes részekből Anna Margit portréja (1980), mélyvörös foltokkal nyomatékosított pasztellszínek csigaházába húzódva Ország Lili portréja (1975) jelenik meg. Vannak ennek a vonulatnak napjainkban is örökösei, akik hasonlóan lírai felületképzéssel alkotnak, magas színvonalon, autentikus műveket, alázattal.

Gedő Ilka művei a folytonosság képei. A szavak közötti csöndet, a lélegzetvételek közötti szüneteket jelenítik meg. A tűnődés meghitt pillanatainak idején, a meditáció helyén készültek. S most lélegzetvisszafojtva állok itt a képek előtt, között. A művészet szentélyében.

Mert Gedő Ilka tárlata ilyen hely. Szakrális és misztikus.

(Gedő Ilka festőművész kiállítása a Magyar Nemzeti Galéria III. emeletén látható március 31-ig.)