Forrás: ÉS

JELES ANDRÁS

Füzetek

(„Főúr, füzetek!”)

Az eső utáni nagy csendességben egyszerre – mint egy terhes asszony – megmozdul a lomb a nagy diófán.

*

a Mozart-kugel

Kordokumentum, kultikus nas (nyalánkság), a szívszorítóan emberinek és zseniálisnak fokozhatatlan példája – K. u. K. (császári és királyi) marcipángolyócskává átlényegítve. (Érdekes véletlen: az arámi nas, bar nas kifejezést, pontosabban ennek görög megfelelőjét [a. m. „embernek fia”] a teológiai hagyomány Jézus önmagára vonatkozó szóhasználataként értelmezi. Mármost ha a szentáldozásban megjelenő ostyára gondolunk – amit a mise során Jézus (Krisztus) testeként vesznek magukhoz a hívek -, e párhuzamosság jelentőségét méltányolva ezentúl a Mozart-kugli előtt is térdet hajthatunk.)

*

Mint akit valami jubileummal kapcsolatos vállalati ünnepélyen sok apró figyelmességben, dicséretben, elismerésben részesítenek, úgy látogat meg kisebb-nagyobb szenzációival az elmúlás ígérete.

*

…Akár egy roppant díszlet, Potyemkin-falu. És úgy járok benne, mintha kérdeném, miféle népek érdekeltsége ez, mi a szüzsé, kik a szereplők, és megmondaná valaki, kérem, hogy nekem mi a munkám, mi a feladatom ebben a nyilván nagy jelentőségű és szemlátomást lenyűgöző hajcihőben?

*

…rögtön a rémületes, meredt szemeket kellett látni, ahogy az érzékeny arcból kinéztek egyszerre két irányba – akár a csiga szarvai…

*

Aszkétikus gyakorlatok: például kifejezetten csúnyácska nők szexepiljének feltárásában gyakorolni magunk. A naspolyamellek, csempe szájak, szűk, fénytelen szemek, s a faggyúfényű bőr – s egyéb lehangoló szenzációi és hátulütői – kihívják lovagias buzgalmunkat, hogy mind e kedvezőtlen, sőt kínos adottságok ellenére, csakazértis megkedveljük őt. (Föltéve persze, hogy érvényesül mindezek ellenére, sőt, ezeken át az ewig weibliche, amely – mint tudjuk és számítunk rá – emel magához.)

*

Az időszakosan bekövetkező szédülés (vertigo) megszüntetése végett egyetlen csavarintó mozdulattal friss fokhagymagerezdet illesztett a fülébe, és srófolta fel, egészen a beteg szűzhártyáig, arra számított ugyanis, hogy a jótékony alkatrészekben bővelkedő fűszernövény megfingatja majd azt a néhány kóbor, gyulladást okozó baktériumot, ám az autóvillamossági műhely előtt váratlanul elfogta a töprenkedés: illendő-e ilyen kipárolgással – a fülből kikandikáló növény vizuális hatásáról most nem beszélve – , a szaktársak körében minden további nélkül megjelenni…

*

a „demokrácia”

Meg kell adni, ügyes húzás, hogy a választást mint lélektani és bölcseleti vonatkozásokkal, felhangokkal telített aktust állítja középpontba: mintha az odúlakóknak, akik ilyen viszonyok között, ebben az államrendben élnek, bármi közük lehetne az autonóm emberi lény választásaihoz! (Figyelemre méltó, hogy ezek a modern élet leírásában alkalmazott fogalmak már csordulásig vannak megtévesztéssel, hamissággal!)

Különös, viszketeg élmény: ha akarom, ha nem, népnek lenni a demokráciában, számjellel megjelölt, polgárnak nevezett tételnek az állományban, egy Tisztátalannak (ezek mint a disznók, a sárnak örülnek és sem hallani nem tudnak, sem beszélni)!

„Hiszen mi mindig mindenkivel egyenlőnek érezzük magunkat, és büszkék vagyunk, mert nem lehet tőlünk eltekinteni, mi masszának, sok egyformának születtünk…” (Nép-dal)

*

Nem kell azt képzelni, hogy világ és nyelv úgy állnak szemben, mint tárgy és a tükör. A világ a nyelv maszkjában létezik – a világ arca a logosz.

(Minden jelentős író: „portréfestő”.)

*

A világ – élővíz, összezavarodik a rossz szavaktól.

*

…Egyre csak szennyezzük makacs létezésünkkel, tetemeinkkel ezt az ártatlan Mindenséget, mint fátyolkák hullái-elevenjei a békés, nagy folyót!

*

Valóban, a folyók, élővizek! Úgy lebegnek a tájba simulva, akár a tiszta papír vízjegyei, ezek a fényből rajzolt arabeszkek!

Méltón minden Hatalmas létéhez, hűségesen és szerényen kísérik a földi nemzedékeket születés-pusztulás és szűnni-nem-fogó mozdulatlanság ólomsötét korszakain, iszonyú időtömbjein, kalpáin át…

*

Most látom csak teljes kiterjedésében azt a szörnyűséget: a testvéri tankok, a Bolsevik Moloch hipnotikus árnyékában saját érzékeink, revelációink csak mintegy illegalitásban működhettek, mi magunk voltunk legveszedelmesebb cenzoraink. De még a „gondolat”, a formálás előtt tettük nyomorékká szellemünket – érzékelésünk is marxista volt, és persze (minthogy ez a járvány a terror által elrendelt kötelező fertőzésként működött), itt nem a „marxistákról”, hanem valamenynyiünkről van szó.

*

Ma megtudtam, hogy 1944-ben Veszprémben – püspöki székhely – Te deummal koronázott hálaadó misét tartottak a sikeresen lebonyolított zsidótalanítás misztériumának dicsőítésére.

*

Szemtanú Bakócz Tamásról: „Olyan volt az arca, mint aki a székletét végzi.”

*

Márai

„…ő mint keresztény magyar ember, előjogokkal élhet a világban, egyszerűen azért, mert keresztény, magyar úri ember, joga van tehetség és tudás nélkül is jól élni… lenézni mindenkit, aki nem keresztény magyar, vagy úriember, tartani a markát, s keresztény-magyar markába baksist kérni az államtól, társadalomtól: állást, kitüntetést, maradék zsidóbirtokot… kivételezést az élet minden vonatkozásában. Mert ez volt a jobboldaliság igazi értelme. S ez a fajta nem tanul… szíve mélyén örökké visszasírja a jobboldali keresztény nemzeti világot, melyen belül olyan szépen lehetett zsidó vagyont rabolni, versenytársakat legyilkolni… Ez a fajta soha nem változik meg. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet.”

*

zenedráma

…Furcsa, mind kevésbé vagyok képes megszokni és elfogadni a „heroikusnak” ezt a felfújt, alaptalan és szinte már nevetnivalóan abszurd szerepeltetését.

Tehát ennyi maradt a tragédiából: töketlen kakaskák, puha tenorok összehangolt rezgése-rázkódása jól fejlett mezzoszopránokkal az obligát demmerungban…

*

Sajtóértesülések szerint Észak-Korea mozgalmi dalok éneklésével fenyegeti az Egyesült Államokat…

*

A képernyőre ragadtam – mint éjjeli bogár a fénylő ablaküvegre -, mitől támadt ez a betegség bennem, honnan az időnek ez a kéjes, önkínzó, terméketlen és bűntudatos emésztése? Mi ez?

A világ alakzataira, mint megannyi gorgófőre meredő tekintet irtózata, amely nem képes sem a lenyomatoktól, sem önmagától szabadulni és mintegy megkövesül? Vagy még itt is a kíváncsiság, az alvilágba vezetett kiváltságos figurák infantilis, félálomszerű önátadása, ami – mellesleg mondva – a bennszülöttekben, az alvilág lakóiban nyilván felébreszti a kimunkált, acélosan villogó gyűlöletet?

*

Ellentétben a modern demokráciákkal, amelyekben a tömeg-kultúra (mintha volna, lehetne ilyen!) egyenlőséget szuggerál a szellemi dolgokban való részesedés tekintetében, az antik társadalmak nem hazudták el azt a szörnyű alapzatot, amelyből kultúrájuk kivirágzott. A mi demokráciánk, miközben nem ismeri el a szellemi kasztot, valójában nem pusztán semmibe veszi rabszolgaként tartott polgárait, egyenlőit, nem! – démonikus véglénynek tekinti, s szemlátomást addig nem nyugszik, míg zombik Bender Log-népét nem varázsolja e tömegekből.

*

…Hogy milyen pillanatban miféle közönségre vetjük a tekintetünket – ez meghatározó: vagy torkunkra forr az inspiráció, és elakad nem a szavunk, de a lélegzetünk is, vagy – de ez ma már csak elméleti lehetőség – a sokaság által magunk is megsokszorozódva – létrejövünk.

*

„Írni” – részt venni egy kegyetlen áldozati szertartásban, tudomásul venni, hogy eljön – mindig eljön – a pillanat, amikor egyenesen rád mutatnak: „Ne bujkálj, koma, rajtad a sor!”

*

Úgy ám, minden kopik, pusztul, leépül – ám az idő mozdulatlan, mint egy kristály a Behemót szívében!

*

Egy fénykép: Nietzsche mint tüzér.

Hibátlan meggyőződéssel viseli azt az uniformist, tartja a kardot! Pedig maga a jelenség alig fokozható ellentmondás hordozója: mondjuk Szókratész, egy operettgavallér szerepében. (És persze rátartian, öntudattal!)

*

Olykor tökéletesen elfeledkezve – miről is? …Elfeledkezve magamról, összefont karokkal, alig mozdulva, álló helyzetben spekulálok, azaz merengek. Bevallom, ilyenkor kellemes, a legkellemesebb, mert már készen állok, sőt, szinte el is indultam a – hogymondják – megszűnésre, amit egyenletes és nyugalmas eloszlás, kényelmes, lágy diffúzió útján képzelek el, előbb a konyha, s úgy a gyerekszoba, végül az ablakon túli fehérség adott légterével kacérkodva…

*

álom

Kétségtelen, hogy az alvilág szabadította rám beteges, emberszabású ügynökeit. Fontos voltam nekik, repestek az örömtől, hogy a közelembe lehettek, hozzám ütődtek, megkarcoltak, nyomorék, bűzlő végtagjaikkal hozzám nyomakodtak. Egy vénasszonyforma denevérkarmaival nyúlkált, érintgetett, csak egy kés hegyével voltam képes távol tartani, olyképpen, hogy hártyabőrét szurkáltam vele, ám ezzel is csak súlyosbítottam a helyzetemet, mert éppen ez volt, nyilvánvalóan, a kívánsága e nősténynek is: nyomorúságos testén a kifakadó sebek élvezetet okoztak neki, és csak mohóbbá és egyre habzsolóbbá tették, hisztérikus jókedve is böködéseim nyomán fokozódott, s mind emellett világossá vált, hogy élvezkedése közben odáig kívánja fokozni attakjait – beteg karmokban végződő kezének érintéseit gyakorolta -, hogy undorom és kétségbeesésem kábulatában agyonszúrjam őt, amitől pedig mindennél inkább iszonyodtam, és ez az iszony – az én közreműködésemmel tehát – jó ideig működtette is élvezkedésének mechanizmusát…

Kimerülten ébredtem, és nem éreztem magam megmenekültnek, az volt a benyomásom, hogy nem először volt szerencsém e rémalakokhoz, visszatérő látogatóim ők…

*

Strauss: csupa galopp, csupa éles tempó, gyorsítás, euforikus kibontakozás (semmiből sehova), szédítő pörgés, toporzékoló generálpauzák és extatikus lobogás csak hogy várva-váratlanul, újra és újra alámerüljünk a generál-semmiben, és induljon újabb tempók kerekén a széllelbélelt ördögszekér. Strauss – ő a mi szerzőnk!

*

Okos ember az, aki rendre jól (célirányosan és sikeresen) választotta meg a nézőpontját, azt a Figurát, aki benne magában biztonságosan kivitelezi a gondolkodás vitális műveletét. Buta pedig az, aki egy jelentéktelen nézőponttal, egy zavaros vagy kezdetleges, érdektelen, terméketlen (stb.) Alakkal azonosította magát.

Arra az ellenvetésre, hogy az ember általában nem egy, hanem több ilyen gondolkodó rabszolgával rendelkezik – okosakkal és butákkal vegyest -, azt lehet mondani, hogy ez rendjén való, másrészt: az ellentmondásmentes gondolkodás többnyire nem erény, mert abból adódik, hogy nem vettük figyelembe a teljes repertoárt. (Aki pedig esetleg azt állítaná, hogy vannak normális emberek is – arra nyugodtan legyinthetünk.)

*

Emlékezzünk meg a kedves nőről, nővérkéről – aki K…..y születésnapján, mikor már távozóban voltam a buliról, váratlanul úgy döntött, hogy áttöri, legalábbis megkísérli áttörni a páncélt, magányom védőöltözetét, amit óvatosságból és emberbaráti meggondolásból viselek. (És milyen eltökélt, már-már követelőző volt ebben, és mennyire tiszta fejjel cselekedett! Valóban, mint egy kedvesnővér, aki nehézségekre nem tekintve, minden körülmények között a helyére illeszti azt a purgálócsövet. Én azonban – őszinte megrökönyödésemre – nem voltam képes elfogadni az ajándékot: őt magát.) (Mint aki zuhanás közben már semmi szépséget nem szeretne fölfedezni a sziklán, ahonnan a mélybe vetette magát.)

*

figyelem!

A tudatban minden fellépés, színpadi aktus!

*

Hajnali négykor

meztélláb állok a hideg konyhakövön, gázláng zúg, kávét főzök, a víz sustorog, különben csönd van. Egyszerre – tessék elhinni, nekem is furcsa – teljes erőből énekelni… jó, nem énekelni, ordítani kezdek, hogyaszondja: POPOKATÉÉÉÉÉ

– PETLLLL – ÓÓÓÓÓÓÓÓ – MICSODA – MÁÁÁÁMORITÓÓÓÓÓ. És bizony, ennyi. Se többet, se kevesebbet. „Na, erre nem számítottál!” – mondom idő múltán, fölényesen és jóindulatot mutatva, magamnak, akár egy rutinos cirkuszi ügynök a fókák sikeres debütálását követő tapsviharban…

*

„nemzeti büszkeség”

Ez egy elefánt, aminek a hátára rémületükben hanyatt-homlok felszaladnak a nyulacskák, mindenféle rágcsálók, kisragadozók, s ott aztán igen hamar jelentős tényezőnek képzelik magukat…

*

szendvics (Zrínyi-parafrázis)

Alul halál, fölül halál

közbül egy csipetnyi

pikáns borzalom

*

Idegenség. Módszerként is szép, működőképes. Legyünk tehát idegenek!

(Micsoda ostobaság, hiszen úgyis azok vagyunk!)

*

Szent István. Egy barbár, harcos, azaz rablásra szocializált nép megszelídítése kereszténységgel, földműveléssel, új reprezentációval, idegen szertartásokkal, szokásokkal. Nem ebből a hirtelen támadt groteszk kombinációból származik-e a katasztrófától katasztrófáig araszoló „magyar fátum”?

*

Utcai sokadalom – mennyi tennivaló!

Ha csak azt vesszük, hogy ennyi sok népet eltakarítani! De úgy látom, rend van, jó a szervezés, nem egy füst alatt, hanem egymás után, szinte észrevétlen, csinos, mértéktartó fokozatokban, gördülékenyen haladunk a Teljesedésig. Hiszen mi lenne különben? Ha midőn már elhullott légyen az összes takarító-eltakarítandó?

*

rádió

Ki volt az a román állampolgár, aki felmászott a Spenót-ház közelében működő daru tetejére, ahonnan tűzoltók hozták le, egy százas szöggel a homloka közepében?

*

Maya

…Már akkor külön voltak, el voltak különülve. A Bajcsy Császár úti moziban, véletlenül találkoztunk. A pultnál ült, magas bárszéken, valamit iszogatott, persze nem ült mellette senki. „Mi van, Jeles?” – ezt kérdezte, illetve kérdezni nem ezt kérdezte, ezt csak úgy mondta, mi van a Gyurival, ez a kérdés lobogott rajta, mint a karbid.

Vagy inkább így: „Gyuri.” És: „Én nem vagyok.”

Sajnálom, hogy nem öleltem át.(Nem volt szokásban.) Lehetett volna sírni. Persze kinevetett volna: „Jól van, Jeles, jól van!” (Mindig így szólított, mint egy régi hölgy az ismerős sarki posztot.)

*

álom-mondat

Már tudom, mi a tenger mögötti homlok…

*

„Hogy ki vagyok, azt a sors jobban tudja mint én”

Hamvas

Bizony, elég különös: ha írok, olvasok, tervezgetek, rossz lelkiismerettel teszem, mintha gyanakodnék magamra, hogy munka közben ellógom az időt. Azt hiszem, mindig is ebben voltam, ezt kellett magamtól elviselnem. Mi ez? Anyám lesajnáló gesztusai élnek így tovább, az ő távollétében is? Vagy arról lehet szó, hogy a Tudattalan tud erről valamit, és mert nem mondhatja, de tudja, hát így jelez? Tudja, hogy nem a magam útján járok, nem azt a munkát végzem, ami számomra rendelve van? Én nem tudom. Nem tudom. Tény, hogy munka közben – hol mint könnyű szédülés, hol mint hideg számítással koalamaciként szorongó lényem szívébe irányzott hadmozdulat jelentkezik a pánik… (Hoppá, tudom már! Mert emlékeztet ez a valami – valakire, egy jelenetre: a pasas éjszakai sétái során elhagyott lakásokat látogat, tesz-vesz az idegen tárgyak-holmik, bútorok között, az idegen és persze mégsem egészen idegen emberek életének nyomait őrző terekben -, így vagyok én, attól tartok, az életben, a saját életemben. Sötét van, csak hozzávetőleges képem van a helyről és a lehetséges figurákról, sérülékeny árnyakat, imbolygó felületeket látok, a szagok megragadóak és ijesztőek, egyáltalán: ijesztő ez az ismerős idegenség.)

…Mi a teendő tehát, ha tényleg úgy van, tudniillik hogy nem a saját ügyemben járok, egy másik életét élem…?

Egy másik élet, egy másik élete? Hát erről sok szó esik mostanában! (A saját életem – nem az én életem, mert nyilvánvaló, hogy nem voltam kalkulálva, nyilvánvaló, hogy egy ilyet sehol, senki nem vett és nem is vehetett számításba: a szenny mélye vetett ki magából, egyenesen az iszonyat szívéből érkeztem – hogyan lehet ezt egyszerűbben mondani? De látszik is rajtam, szerintem a – származásom!) (Egy helyettes élte, szerintem, az életet. Én – az nem is voltam.)

De távol legyen, hogy – akár önmagam előtt – mitizáljam (még ha lefelé is!) a jelentőségemet, nevetséges volna, ha csakis ebből a renden-kívüli születésből próbálnám értelmezni a sorsot, az immár vége felé hajló élet-utat. Azt viszont el kell ismernem, hogy komolyan vettem az én saját, elidegeníthetetlen hendikepemet: energiáim jó része arra ment el, hogy hozzászoktassam magam a világ dolgaihoz, tőlem a legegyszerűbb, és a másoknál reflexszerűen működő tanulási mechanizmusok külön munkát, nagy energiát, hogy ne mondjam: áldozatokat követeltek. Lettem volna valamilyen értelemben elvetemült, deviáns, annak valami hozama lehetne. Így azonban mindenkor az átlag, a norma, a konszenzus elsajátítására törekedtem, ez volt a legmagasabb ambícióm, hogy ne tűnjek fel, azt tudjam, és éppen azon a módon, ahogy ők.

…Azt hiszem, nem éreztem magam embernek, tehát mindenek előtt evilági lény igyekeztem lenni. Valami vakarcsnak, reménytelen maradványnak érzékeltem magam – habár ez a magam is eufémizmus Vele kapcsolatban -, aki (ami) szociális közegben él, és részt vesz – részesül – egy minden jel szerint jól kigondolt bűntényben, aminek feltűnő ismérve, hogy őt (ezt a maradványt) emberi lényként azonosítják és használják valamire.

*

Én – ez a születés és pusztulás összemosódó tüneteit mutató lelkes maradvány.

*

Micsoda alakok, micsoda alakok! Hogyhogy micsodák? Ejnye, semmi különös, csak éppen mintha valakit egy iránytaxiba zárnak – ott ülnek már időtlen idők óta, ott kucorognak az iránykollégák – , azokkal kell így-úgy kissé összemelegedni. Sötét van, félelem, vér-, zsír- és pitralonpára, nahát! Én nem mondom, hogy szeressed őket, de hát ők vannak, nincsenek mások, illetve: mások nincsenek. Tehát: ha tetszik, szeressed őket, mert nincsenek mások, vagy – nem bánom -, gyűlöld valamennyit, egyre megy. Akárhogy nézed: életfogytosok, iránykollégák, egymás bűzében, vaksin, mint a földikutyák.

*

Megmaradni a készen kapott berendezkedés keretei között, azaz szófogadóan idomulni az előzményekhez, és szinte egy udvari etikett diszciplínáit magunkra véve mereven ragaszkodni „önmagunkhoz” – végül is mily megható és nevetséges reflex!

*

Ma mondta be a rádió, hogy egy ügyvéd iratbetekintés alkalmával az ügyfelére nézve káros vagy kedvezőtlen (stb.) dokumentumokat találván (tértivevényt, fizetési meghagyást, utolsó figyelmeztetést stb.), azokat szukszeszíve a pofájába gyűrte és elfogyasztotta. Állítólag „vizsgálat indult az ügyben”, jó, de fontos volna tudni, hogy miféle vizsgálat – pecsét, dátum és feladó rekonstruálása székletből…?

*

London”s burning

„És újra láttuk a tüzet, mely egyre terjedt… a hídtól lefelé és fölfelé és nem volt remény a megfékezésére… etc.” – olvasom Mr. Pepys naplójában, sajnos ugyanekkor elálmosodom és látom, hogy Veronika egyedül van Pesten a lakásban, biztosan onnan indult ki a tűz, hiába beszéltem neki, hogy vigyázzon.

*

Bethlen Kata

„Csak te tartottál meg engemet is, én Istenem, a délszínben pusztító dögnek ereje ellen…”

Tehát ilyen is volt, lehetséges volt a beszélt nyelven, a mindennapokban élő kifejezésekkel és mentalitással ilyen baromi erős irodalmat csinálni. (Irodalmat, amit persze nem olvasott senki.)

Említést érdemel még az akaratlanul, óhatatlanul fölsejlő atmoszféra, ami a figurák, viszonyok, viselkedés, szokások etc. ábrázolásán áttetszik, bizony – morogjuk a szakállunkba – ez is eléggé más volt, brutális volt, éles, heves, végletes, érzéki és naiv, patriarchális és kegyesen hazug – például egy mai ember érzékelése számára nyilván iszonyatos megpróbáltatás volna a hétköznapoknak ilyen karneváli hevességére ráhangolódni. Például – ha csak azt veszem, hogy az írónő (B. K.) közelsége is egy olyanhoz nem szokott számára alig elviselhető attakot jelentene. Vegyük csak sorra: az átható, nem evilági sugdosásoktól-benyomásoktól ajzott nézés, az erőtlen testet örökké büntető hisztéria, s talán mindez valami sajátságos beszédszokásban is megjelenült, esetleg a beszédet kísérő különös fej- vagy kézmozdulatokban, talán bandzsításban, hadarásban, kipárolgásban… – s ez még csak egyetlen nagyon is szerethető, sőt csodálható ember, s még nem vettük számításba a „viszonyokat”, a hatalom figuráit stb. Élete, szegénynek – merő lidércnyomás. Megszállva tartotta a testi nyomorúság, saját hisztérikusan öntudatos reformata hite, hűségesen vele voltak a sorscsapások, rokonok áskálódásai, a testvéri gyűlölködés, ezeken felül megkínozta saját, lebírhatatlan okossága is – mindez szétzilálta az idegeit, úgyhogy a vele való találkozás – attól tartok – felért egy lázálommal.

Summa: abban is szinte hasonlíthatatlan, hogy feszesen komponáltnak tetszik, nincs jelen az a különben magától értetődő szint- és színvonalhullámzás, ami még a mellette legnagyobbnál, Bethlen Miklós rokonánál is megfigyelhető. B. M. ugyanis a maradék számára írt, azaz leszármazottainak: legyenek tisztában azzal, hogy hol, miféle alakokkal, milyen viszonyok közepette élnek. Bethlen Kata, úgy látszik, senkinek és mindenkinek adresszálta a művét.

(„Szól néked gyenge lassú szélben drága evangéliumi szókat…”)

*

Most lett csak nyár, hogy az égen dominálnak a fecskék!

*

Micsoda nyomorúság a kislány helyzete, aki ott vergődik, szűköl minden öregasszonyban! Egész lényén reszket a döbbenet, amint felfedezi, hogy csapdában van, elfelejtették, már nem tudnak róla!

*

Felhajtom a szemetesedény födelét, látom, hogy a perem alatt pondrók, százlábúak, „fülbemászók”, egyebek vircsaftolnak. Szóval: egy nem várt, ám teljes bizonyossággal nem is kizárható újjászületéskor a lelkem egy ilyen féregé leend? Futó rossz érzésem támad, és azzal távoztatom el, hogy az is csak akkor volna baj, ha az én öntudatom a féregbe szintén alászállana. De hát ez önmagában ellentmondás lenne, hiszen az én öntudatom csak velem lehet! Nna, de ez sem vigasztaló minden elemében, hiszen e meggondolás nyomában a halálnak félelme jár – ha ugyanis ez az öntudat csakis e sárházhoz kötődik, akkor ennek leomlásakor… etc.

*

Ahogy a nagy vizek ölelnek – érdektelenül, harag nélkül, lágyan, gyilkosan…

*

Szabó Lőrinc, napló

Szakadatlan jajveszékelését már maga is unja, elege van, de csak panaszolkodik, mint egy ótestamentumi próféta. Érdekes alkat, tudniillik őszintén valami megoldásra számít – az ő rengeteg tehetségével, nagy eszével! – (ennyiben persze élesen elüt nagy elődjétől, Jeremiástól). Lám csak, itt lentebb miket ír: „És ha 15 jó író lemondana a maga vagy családja jövedelméből havi 1000 pengőről… minden formalitás nélkül azért, hogy megmenthessen bennünket?” Tehát valóban: azt várja, hogy „megmentsék”! Voltaképpen jogos, méltányos óhaj, de hát egy éve sincs éppen, hogy nem mentette meg senki azokat, akiket egy lázálomszerű diktátum nevében bevagoníroztak!

*

Becsületesen gondolkodni: utolsó leheletemig tagadni I-S-T-E-N-t.

I-S-T-E-N (nyilván) (?!) az ember utolsó leheletéig tartó, és még abban a leheletben is megnyilvánuló jelentésadási igyekezete.

I-S-T-E-N: a legtragikusabb fiaskó az ember számára. Vagy – másképpen mondva – az örökkévalóságra maradó tennivaló.

*

örömhír

Jut eszembe, az éjjel, amint aludtam el, az önfeladás testi jóérzése mellé még valami cinikus-alacsonyrendű diadalféle kísérő tünet is járult. Így érezhet a szökésben lévő bűnöző, vagy a haldokló, amikor a pókháló, ami tartja, már engedi el.

*

Karl Marx nagy ready made-je: a világkatasztrófa, így nézve Marx minden idők legsikeresebb avantgárdja!

*

Ahogy vakok közelében úgy érzi az ember, hogy kiélesednek az érzékei, matematikusok társaságában az az illúziónk, mintha fogósabb lenne az eszünk – a gyerekek az időn kívüli létezés megrendítő példáit mutatják nekünk.

*

Tanárnőnek tisztelettel jelentem, osztály létszáma nem tom, mennyi, de hiányzik Arany János, Vörösmarty Mihály, apropó, Csokonai is hiányzik és Ady, Krúdy, ne tessék haragudni, hogy nem folytatom, szerintem valami járvány van… (Média-kreatúrák, operettekből toborzott frizírozott kiszisták, Bocskainak öltözött kolbászok és hurkák, hazaffyas pörcök, manikűrözött toportyánok, megbízható jó hiénák, sorsunkkal babráló villámtréfaszereplők – ezek vannak helyettük, és persze általában az őrület.)

És a múltkor teccett kérdezni, hogy mit súgott az Ady, mondhatom?, azt súgta, halál-tó marad Magyarország, ezt én úgy magyarázom, hogy abba szépen belé kell bukni. És ott a víz mélyén meg lehet találni mindazokat, akik nincsenek jelen.

*

Talán még az is meglehet, hogy a maga módján ez is életrevaló, és mint ilyen, jogosult képlet (itt rám célzok, magamra, egész valómra), ez a nehéz testi munkára szánt, de szellemi hódításokra elszánt formáció, aki (ami) szerencsétlen, alkalmatlan adottságait, talán éppen a vad diszharmóniák révén, olykor némi szerencsével lovagolja meg.

*

S. W.

„Úgy kezelni az embereket, mint valami színpadi látványt, és sose keresni a barátságot… Mindennek ára van. Ne remélj semmit magadnak mástól, csak önmagadtól.” (Kiemelés: S. W.)

Hasznos figyelmeztetés, az ember (például én) gyakran áll úgy az életben, hogy a zord tapasztalatok ellenére legalább a hozzá közeliektől elvár, elfogad, vagy elfogadna ezt-azt, ha csak az érintkezés révén termelődő melegség, gyöngédség és hasonlók miatt is. Hát az ilyen helyzetekre is érvényes a tiltás: gyöngédséget se remélj mástól, annak is nagy ára van. Sőt. (És minthogy önmagadtól remélni céltalan vagy hatástalan, vagy/és visszatetsző – hát innen se remélj!) De tekintsünk most ebből a szempontból az átmenetre (eufemizmus, a haldoklás, agónia stb. szavak helyettesítése)!

Úgy készülj (magamnak mondom), hogy ebben a proceszszusban – ha nem vagy engesztelhetetlen ellensége önmagadnak – mindent magadnak kell le-bo-nyo-lí-ta-nod. Te vagy a szerpap és az áldozat is egyben. Mert – remélhetőleg! – nincs, nem lesz jelen szülőanyád, aki a befejezést méltóképpen le-bo-nyo-lí-ta-ná, például olyképpen, hogy beteg, fáradt, elmeszesedett gyermekét visszavegye etc. sem a bába, aki talán melléd feküdne s forró sóhajokat, pikáns történeteket súgna a füledbe! Nem, valószínűbb, hogy egy homokos műtősfiú sertepertél majd a közeledben (például új lúdtalpbetétje van, azt helyezgeti a sportcipőben), vagy tán egy hülye kicsi néni, aki doktorúrnak szólít vagy angyalomnak, és azt kérdezgeti, hogy hol vagyunk, hogyan kerültünk ide, és mikor lehet már hazamenni.

*

S. W.

Vajon mi késztet egy ilyen ragyogó elmét, aki mellesleg zsidó származású is, hogy (1942-ben!) ezeket a szavakat vesse papírra: „Izrael átka ránehezedik a kereszténységre. A sok kegyetlenkedés, az inkvizíció, az eretnekek és a hitetlenek kivégzése: mind Izrael öröksége… (már bocsánat, de ez olyasvalami, mintha azt mondanám, hogy az egyke az egyistenhit következménye – vagy megfordítva – röviden szólva: [tisztesség ne essék!] egetverő faszság!) …Izrael legádázabb ellenségei közt is.”

(Egyéb magyarázat itt aligha van, mint valami metafizikai indíttatású, moralizáló sértettség [„nem értek egyet a származásommal” etc.], s az ebből következő vakság, aminek persze – mint hasonló esetben mindig várható – a szerző ideologikus kifejezést adott.)

Sajátságos: S Weil, ez a nemhogy zseniális, de tündökletesen okos ember – nyilván neofita lelkesültsége hagymázos állapotában – a kereszténység tetteit általában a zsidókon (a halottakon, az élőkön és a még ezután megszületőkön) kéri számon. És tovább: „A zsidók, ez a maroknyi gyökértelenné vált ember oka lett az egész földkerekség elgyökértelenedésének.”

(Ő, aki egyszerre kívül és belül állt a zsidóságon, eredetileg tisztán kellett hogy lássa: nincs ennél igaztalanabb vád, hiszen ha más nem, maga az antiszemitizmus is szüntelen, kemény figyelmeztetés ama gyökerekre – amint a foggyökér betegsége, s az éles fájdalom is gondoskodik arról, hogy ne lehessünk önfeledtek, sőt, közismert, hogy ama fájdalom olykor teljes valónkat megtáncoltatja, kikezdi, a maga képére formálja stb.)

És: a kapitalizmus, totalitarianizmus szintén a zsidók bűne, ezek révén eszkalálódik a „gyökértelenedés”.

És tovább: „Kiválasztott nép, kiválasztott az elvakulásra, kiválasztott arra, hogy Krisztus hóhéra legyen.”

Mindazok, akik a zsidó Jézus – tehát nem „Krisztus”, hiszen „az” majd a konvertita Pál elbeszélésében (teológiájában) születik meg a kereszten Jézus halála pillanatában – történetét és a zsidósághoz való viszonyát ekképpen ábrázolják (hiszen ilyenformán mesélték a kereszténység évszázadain át), azok az idol alapértelmezésébe belevitték az antiszemitizmust – amint ezt már az evangéliumok szerzői, kompilátorai is megtették.

*

Minden dolog az elhagyatottságát sugallja – épp ez kelti fel a gyanút „ISTEN” iránt, hogy ezzel rögtön félreértések láncolatát indítsa el újra és újra, kultúrákon át, minden nemzedékben.

*

A mag (növényé, állaté, emberé) – nagy ötlet: rezervált erő -harmónia, -akarat, -tudás, -szisztéma, -szellem, -pompa etc. És irónia: mosolyog minden nagyságon, kibontakozáson.

*

…Ott álltam harmincvalahány évesen a velencei San Marcóban, lesunyt fejjel néztem magam körül a mozaik-pádimentumot, és forró-jeges hullámaival elöntött a kétségbeesés, mert egyetlen pillantással, mintegy szinoptikusan felmértem a helyzetet, és arra következtettem, hogy én itt folytatólagosan, előre megfontolt szándékkal, saját sérelmemre éveket tudnék eltölteni, és akkor még mindig nem telnék el az alulról sugárzó geometrikus ábrázolások szépségével, fejemet nem emelném a falakat borító, arany firmamentumban lebegő komor és naiv alakok felé – tehát átlátva mindezt, egyre csak szandálom mozgását figyelve, lehorgadt fejjel, pánikszerűen elhagytam a Szent Márk templomát.

Világos: sértve éreztem magam, vérig sértett a jelenlétem könnyed mellőzésével lefolyt idő, szinte megaláztak az engem minden további nélkül felejtő, hiányomon fel nem akadó évszázadok, nem értettem: nélkülem épült fel a Dóm?, nem voltam jelen az állványozásnál, a kövek faragásánál, csigázásánál, a mozaik készítésnél, az ebédosztásnál, a pallérok és segédek megbeszéléseinél… érthetetlen, érthetetlen.

*

„Az embert a saját képmására teremtette, minek a képmására teremtette az ember az auschwitzi szelektálást?” (Gályanapló)

Az auschwitzi szelektálást az ember a gyermekmesék mintájára teremtette: a jók a mennybe, a gonoszak a pokolra jutnak. Az auschwitzi mese érdekessége, hogy végeredményképpen itt valamennyien – kéményfüst alakjában – a mennybe szálltak.

*

Az öregúr felzokogott, majd azonnal elnémult, figyelt, azt a zokogást, saját zokogását várta, és amint meghallotta ismét, egy kissé elcsodálkozott, majd lassú, végérvényes sírásba kezdett – ha olyasmit hallott, mindig meghatódott.

*

Maskarádé: itt súlyos, csiszorgó páncélzatban, ott bukolikus, festett ifjú képében, könnyű öltözetben, feslett mozdulatokkal, amott leiermannként, bűzlő koldusrongyokban, máskor marokkói öltözetben, elfedett arcú asszonyként, vagy – Monteverdinél például – mint aranyarcú gyermek, barbár kosztümben, édesen – ahány mű, mindben ott rázza a maga módján a rongyot, Mozartnál merő zenévé váltan, és úgy tesz, mintha az itt lenn és az odatúl egybefüggő verszáj volna, úgy tesz, mint a völgyben némely éjszakák: örök éjszakát hazudnak.

*

„Gondolatban megölni mindent, amit szeretünk: ez az egyetlen módja annak, hogy meghaljunk.” S. W.

Kétségtelen, ha képes ezt megtenni a kiválasztott, egyszeriben minden akadályt félresöpör az útból. Hanem hát kérdés, hogy csakugyan el kell-e végeznünk ezt a hatalmas, kegyetlen munkát, éppen fokozhatatlanul elesett állapotunkban, ezt a tatár vérengzést?

Még utoljára, búcsúzóul és kötelező jelleggel, mintegy üzemszerűen – ha csak képzeletileg is gyilkolászni – nem javasolnám. Hiszen – vegyük csak ezt – a kandidátus maga éppen nem-lenni-igyekszik, és akkor ezt a békés üzemet dúlja fel azzal, hogy sorra lenyilazza a szívének kedveseket, mint egy vad mongol a lovait, szolgáit, feleségét?

(Ám feltehető, valóban, hogy nem bocsát útjára senkit önmaga részvétele, hozzájárulása nélkül a „Halál”, nem lehetséges vakon, bezárt fülekkel, öntudatlan elmével, zuhanásszerűen elmenekülni, hiszen az átmenet: küzdelem, tehát még életfunkció, s olyan életmegnyilvánulás, ami rögtön megsemmisülésre tör, hogy eközben átadja magát a küzdőt is – mint újszülöttet a bába az anyának – a megszűnésnek.)

*

A „stílus” – végül is az író gyengesége, pontosabban: gyengeségeinek finom szövedéke, botlásainak bűnlajstroma.

*

…De nem is, inkább így mondanám: mint bivalycsorda az égő karámból, úgy ömlenek, döngnek, törnek elő napjaim az életem homályából, s hagynak el, csak bámulok eltátott szájjal utánuk.

*

„Kő acélt élesít a pengeélen, te hülye!” – kiált rám egy illető a lichthof ólmos homályából álmomban, búcsúzóul.

*

Isten

Egy dinoszauruszforma monstrum súrlódik-forgolódik a gyerekszobában.

*

Ott a buszmegállóban az a seszínű diáklány úgy nézett végig önmagán, akár egy levessel leöntött átmeneti kabáton, mint aki azt mondja: „Most már dobhatom el!”

*

A vásárlóközpontban egy kedves teremtés közelít, kissé félrehordja magát, akár egy kölyökkutya – valami járáshibája van. Egy homályos impulzus arra indít, hogy megcsókoljam őt, a vállát talán, ahogy orosz filmekben láttam, de még idejében észbe kapok, türtőztetem magam. Milyen dolog ez? – nem értem. Félő, hogy valami szentimentális butaság, jellemtelenség következménye.

*

Reggel, útban a színház felé – most váltam el épp a gyerekektől – beugrom a zöldségeshez, szőlőt veszek, majd szórakozottan csipegetve, mint egy békés rigó, haladok tovább. Egyszerre villámszerű szenzáció a szívben, egy kicsi szamuráj pörgette meg ott a kardját, és már vége is, elrendeződtek a dolgok, visszaállt a régi rend. Ejnye, nem járt különösebb fájdalommal – olyan gyors volt a szamuráj -, inkább, mi tagadás, egy csöppet ijesztő volt. Első gondolatom az ijedtség után, hogy: ez lett volna a gyerekekkel az utolsó találkozás. Majd az utóéletem jelenetei peregnek menetrendszerűen, mint hasonló esetben mindig.

Szőlővel a számban figyelek, várok: hátha meggondolja magát. (Azt hiszem, nincs félelem bennem, csak kíváncsiság.)

*

Férfiarc: vandál betörés szenvedélyei, melyeket töredék frízekről, iskolás másolatokról ismerünk. Vad, dilettáns munka, vésőcsapások indulatból, de ott sejlik, lüktet a csillámló kvarckristályt utánzó pórusok alatt, sötét mongol hordaként – a vér.

*

Némely hölgyek mily erőszakosan, kihívóan, tapintatlanul, ellentmondást nem tűrően (és öntudatosan!) képesek csúnyák lenni! (Ilyesmire is csak ők képesek!) Ezeknek alkalomadtán az amúgy emberséges, jó szándékú orangután udvariasan visszaadja a mogyorót.

*

„Nemsokára eljön az én időm” – mondja az indián vénasszony egy kovbojfilmben.

„Az én időm” – ez nyilván az utolsó, vagy az utolsó utáni pillanat megnevezése, így veszem ki az asszony szavaiból. Az élet ideje nem, csakis ez a pillanat az övé, mintha épp ekkor, kívül az időn, dőlne el a legfontosabb. De hogy mi volna ez a „legfontosabb” – azt talán csak az ilyen indián vénasszonyok tudják, azaz sejtik.

*

A börtönidő, a gyilkost körbezáró mozdulatlan sivatag – ismerősnek tetszik: „Te ugyan mozdulhatsz tovább – szóltam magamhoz -, itt akkor is ugyanaz van, te is ugyanaz vagy. Lám, az élet adja meg neked azt, amit a fegyencnek a cella, a gödör.”

*

(A temetőkertbe vezető utcácska sorompója mögött áll az őr és álmosan fecseg, akár a közeli kanálisból idehallatszó, egyenletesen csörgedező patakvíz. Úgy néz ki a dolog, mintha mondókáját – az őr, nem a víz – csak úgy belemondaná a légbe, nem látszik ugyanis a kolléga, akihez beszél, talán a fenyves mély árnyékába vonult a nagy meleg elől.)

„…a macskákat egy frankó házasságkötő terembe összeadják, van násznép, tanú, mendelzón, istenharagja, aztán vannak ilyen förszt klassz éttermek, ahol a blökit így a gazdival szembe leültetik, így, fész tu fész, szabad? tessék parancsolni, csak ön után, étlap, aperitiv, csak ön után, prosit, itt egy csinos ír szetter, a hátad mögött egy jóképű német juhász, ilyen disztingvált társaság- (rövid szünet)… Volt egy anatolfransz, az is mit mondott, azt mondta… faszom tudja, már nem emlékszek…”

*

Addig még van remény, amíg a politika merő pragmatizmus, ám az iszonyat jár vele, ha elmélete támad, mert az efféle termékek megrendelői és fogyasztói azt várják el a termelőtől, hogy a hatalom akarásában megnyilvánuló pőre késztetéseknek humánus (humanista) hangzást adjon. Így alakul át az elmélet hazugság-automatává. Ez a gépezet azután az érdekelt hatalom madzagjára keni a humanista mézet, a madzag egyik végét az éppen fennálló elvtársak adagolják, a másikat pedig az aktuális és örök tömegek nyalogatják. (Nem mondom, olykor az elvtársak is – ostobaságból vagy ravasz számításból, többnyire azonban a tömegek mohó étvágyától befolyásoltatva – rajtakaphatók a méznyaláson.)

*

El kellene utazni falura… és írni. De miről? Hiábavaló. A színház… ténferegjek és alázkodjak meg? Könyvet írjak? Prózát? És mivel keresném meg a kenyérre valót? Forgatókönyvekkel? Igen. És félrevonulni? Hazugság, képmutatás és halál.

Nem, ezt nem én írtam, nem most, nem is 86-ban, Tarkovszkij írta, 1976-ban!

*

Próbáljuk elképzelni a Mágusok elképedését, amint értesülnek a zsidó csecsemők preventív legyilkolásáról! (Hozzávéve, hogy érzékelték, ott a közelben, karnyújtásnyira történik a dolog: a levegő megtelt sikollyal, iszonyattal!) Így szóltak: „Csak bajt hoztunk erre a vidékre, sírást és fogcsikorgatást, meneküljünk!” Előbb azonban ruháikat megszaggatva fejükre hamut hintenek, sírva leborulnak a tébolyodottan sikoltozó anyák előtt, ezeket mondván: „Rossz nyomon jártunk, a Messiás nem erre van, bocsássatok meg nekünk, és engedjetek utunkra!” (Az evangéliumok szerzői, akik jól tudták, hogy a népnek hollywoodi történet kell – másképpen beszélik el a mágusok epizódját.)

*

francia polgárháborúk, XVI. század

Katolikusok és hugenották, lotaringiaiak és Bourbon-pártiak gyilkolásszák egymást, ezek kiegyensúlyozására megalakul a rendi gyűlés, hogy állást foglaljon az Állam és Egyház felségterületeit érintő aktuális kérdésekben stb. Nemzeti zsinatot hirdetnek, deklarálják a Tanok átvizsgálását a Szentírás alapján, és javasolják az üldöztetések szüneteltetését. (!)

Értjük?! (Felirat: A TANOK ÁTVIZSGÁLÁSA ALATT AZ ÜLDÖZTETÉS SZÜNETEL!)

*

nőcske a villamoson

Mókás fej, vibráló arc: folyvást fintorog, mintha az ölében pihegő ölebbel próbálna összehangolódni. Az állat első tekintetre problémásnak tűnik: egy idegbeteg, rokokó nipp, lihegő mütyür (homlokán fru-fru és abban veres szalagocska) – ámde utóbb észre kell vegyük: méltatlan dekorációi ellenére az állatnak okos, tragikus emberarca van, ne szépítsük, ő Lao-ce, az Út és Erény Könyvének titokzatos körülmények közt eltűnt szerzője, aki most szemrehányóan és gátlástalanul a pofánkba liheg.

*

sajtó

„Nemrégiben a rendőrség lábujjszopáson ért tetten egy férfit, aki parkokban lepett meg óvatlan nőket. A lábujjaik szopogatására ocsúdó hölgyek közül többen panaszt tettek, a férfit azonban szabadon kellett engedni, mert nem követett el törvénybe ütközőt.” (Áhá, joghézag!) (Sajtóértesülések szerint a holland Munkáspárt egységbe tömörült a lábujjszopást tiltó törvény megalkotásáért.)

*

Ez az üresség, kérem tisztelettel, itt, amit mutatok, hát igen, nem tetszenek látni, tessenek akkor elképzelni egy tragikus mozdulatot, – tehát ez itt, az én saját ürességem – az úgynevezett külső ürességgel azonos? Onnan jön, abból következik, vagy direkt itt termelődik belül, házilag, saját használatra, hogy szilvaéréskor legyen hova tölteni a szilvalekvárt?

És minő üresség ez, termékeny üresség, az elfogulatlan szemlélődés nyugalmas háza, vagy inkább egy telítődés utáni, és az azt kísérő okádást követő, tisztulásra emlékeztető állapot? Ugyanis én se ennek, se annak nem érzem. Hogy számomra mire hajaz az én ürességem? Ha jól megnézzük, egy elhagyott, romos zsinagógára (vadgalambok, akik mindent teliszarnak, egy hiúzpár, ilyen-olyan rágcsálók és alkalomadtán néhány gyanús csavargó tanyája), ahonnan elloptak már minden mozdíthatót (egyetlen bronz csillár lengedezik még a roskadt kupola alatt, középen, a fent említett alkalmi látogatók igen nagy bosszúságára, akik mintegy jogos örökségük féltett – és sajnos elérhetetlen – darabjának tekintik azt az ezeregyéjszakát idéző állítólagos zsidóvagyont), úgy van, én egy ilyen visszhangos, huzatos, hol bűzlő tócsákkal, máskor hókupacokkal díszelgő, részben szekondhend ruharaktárként használatos, mindazonáltal nem teljesen reménytelen helynek képzelem az én ürességemet.

*

„hazám”

Sehol se találkozhatnék ilyen szakszerű, kiszámított, direkt ellenem szóló és ennyire ismerős, szinte már bensőséges rosszindulattal, mint itt, ahol élek…

*

Azt álmodtam, hogy a görcsök, ti. a fa görcsei erőközpontok, innen indulnak ki a megújító elágazások. Pont. Ennyi.

Nem éreztem tendenciát a dologban, szűken természettudományos traktátusnak volt szánva. Felébredvén persze megállapítottam, hogy semmi sem lehetne éppen most aktuálisabb ennél a traktátusnál.

*

Ott fentebb, a közeli erdőben napok óta hisztérikusan sír, jajong, panaszkodik egy motorfűrész (írtja az erdőt a tulajdonosa). Különös hangzás: a hóhér, buzgó működése közben, az áldozat halálhörgését dúdolja, imitálja.

*

Nem-lenni, ez egy magunkfajta lény számára, aki csakis lenni képes – magával ragadó ígéret.