Forrás: ÉS

BÁRON GYÖRGY

A dolgok állása

Pech, mondom Klaus Edernek, a nemzetközi filmkritikus-szervezet befolyásos főtitkárának, akit bő fél évtizede győzködök, hogy jöjjön megint a budapesti szemlére, sok éve már, hogy utoljára itt járt, akkor még “a Báthoriban” voltak a külföldieknek tartott vetítések, emlékezik nosztalgikusan, most meg a Mammutban állunk, amit Frederick Marx, a kaliforniai dokumentumfilmes nemes egyszerűséggel csak infernónak nevez, s amit Klaus is nehezen bír elviselni, ám nem ezért kell mentegetőznöm, ezt még kibírná valahogy, mert kivételesen tűrőképes ember, teljesen lepattant indiai és afrikai fesztiválokat is túlélt már, ám Pestre nem a kalandvágy hozta: elhitte, hogy megint érdekes a magyar film, fontos dolgok történnek itt, én meg tehetetlenül széttárom a kezem, hogy ez bizony pech, kifogta az utóbbi időszak legrosszabb mezőnyét, ezt nem lehetett előre látni. Mert tavaly jófajta izgalom vibrált a Mammut kondicionált levegőjében, sorra jöttek az erős filmek, Dealer, Szezon, Másnap, Tamara, József és testvérei, most meg nem tudok jó szívvel ajánlani úgyszólván semmit, na jó, kettőt mégis (róluk később), elvégre nem lebeszélni vagyok itt őt és a kollégáit, hanem kedvet csinálni nekik a magyar filmhez, s ebben most csak egy dolog akadályoz, de az nagyon: a magyar film.

Ez most halvány eresztés, mentegetőzöm, ám nem lehet belőle messzeható következtetéseket levonni, s ez nem puszta mosakodás, a legkomolyabban így gondolom. Nem kell gorombáskodni, ítélőszéket ülni, leváltani a kurátorokat, elvégre az előző évek összehasonlíthatatlanul erősebb mezőnyéért is ők feleltek, nem kell megreformálni a rendszert, pontosabban jó néhány ponton nagyon is kell, de erre akkor is szükség lenne, ha nem egyik férc peregne a másik után a vásznon, már tavaly is kellett volna, meg félő, jövőre is kell majd, amikor remélhetőleg megint lesznek jó filmek, teli szakajtóval. Szóval, egy év terméséből nem lehet az égvilágon semmire sem következtetni, a filmkészítés éveken áthúzódó folyamat, a tendenciák csak “fényévek távolából” rajzolódnak ki. Mégis, ha valamire, arra jó ez a mostani fiaskó, hogy föltegyünk néhány régóta érlelődő kérdést; szóval – visszájáról – még hasznos is lehet az aszályos év, tudva, persze, hogy ezekre a kérdésekre nincs világos, egyértelmű felelet.

*

Egyetlen filmet sem láttam, amelynek a sztorija, a forgatókönyve nem szorult volna megerősítésre, amelyben nem lettek volna oda nem illő, zavaró epizódok, vagy – s ez a többség – nem esett volna szét szilánkjaira a történet. Fantasztikus helyszínen játszódik a nyitófilm, Pejó Róbert Dallas Pashamendéje. Vivi Dragan Vasile kamerája előtt él-nyüzsög a szeméttelep roma közösségének világa, vibrál a tér, vadul tömények a képek, s ebbe a sűrű közegbe egy operettbe hajlóan sematikus történetet helyeznek: megtért fiú, szépséges cigánylány, föllobbanó régi szerelem, féltékeny hűvös-szőke városi feleség, velejéig romlott sötét szemüveges helyi maffiózó, kés, halál. A háttérből hiányoznak a karakteres mellékfigurák, az apró történések, amelyek élettel töltenék meg a vásznat, megmozgatnák a nyomott levegőjű színteret. A Dallas durva szövésű anyagával szemben Pacskovszky József a rebbenékeny, intim pillanatok rendezője. Filmje, az Ég veled négy története szerelemről, szeretetről és féltékenységről mesél – ám mindegyik torzó marad, anélkül, hogy a hősökkel azonosulhatnánk, sorsukat átélhetnénk. Vélem, már a forgatókönyvből látni lehetett, hogy ez a négy történet együtt túl sok, hogy szükségtelen a film ívét Budapesten, Moszkván, Rómán és Afrikán át egészen a kozmoszig meghúzni, érzelgős fináléval, vizuális petárdákkal próbálván feledtetni a vázlatosságot. Mispál Attila A fény ösvényeiben két egymás felé tartó sors érzelmes drámáját meséli el – ám a dramaturgiai bakik ebben is hasonlóak. A szereplőknek – a topmodellnek és a vak ötvösmesternek – nincs világos, értelmezhető karaktere, a semmiben lézengenek, nem hús-vér emberek, sémák, árnyalakok csupán, tetteik motivációja homályos, a képek stílusa a trendi divatmagazinok világát idézi, felszínességgel érzékeltetve a felszínességet, hatásvadász fogásokkal pótolva a hiányzó drámát: mélynek mutatva azt, ami átlátszóan sekély. Stabil irodalmi talapzatra építkezik, ám annál kínosabban omlik össze dr. Horváth Putyi Hajnóczy-adaptációja, A halál kilovagolt Perzsiából. Az alkoholista írót játszó Melis László nem tud, honnan is tudna, megbirkózni a szereppel, ezért csak annyit látunk a vásznon, hogy borostásan motyog, iszik, dohányzik, s időnként csapkodva kiabál; a flash-backek a hetvenes évek balázsbélás filmjeinek experimentalizmusát idézik, ám a kopott fölvételekről előderengő kapcsolat története még egy Verebes Lindánál gazdagabb eszköztárral rendelkező színésznő számára is eljátszhatatatlan, mert ilyen figura egyszerűen nincs, s így konfliktus sincs, ha csak az nem, hogy hősnőnk a megismerkedés harmadik percében el akarja magát vetetni feleségül, s azonmód öreg házastársként perlekedik a szokásaihoz még egy ilyen hosszú kapcsolat után is ragaszkodó, cigiző-piáló férfival.

Dyga Zsombor új filmje, a Kész cirkusz – akárcsak a fiatal rendező előző munkája, a Tesó – kezdetben pergő ritmust diktál, ám fél óra után elfárad (a Tesó csaknem egy órán át tartotta magát), mert üldözéses akció-burleszkjéből kifogy a muníció. Kár, mert Dyga Zsomborból akár magyar Guy Ritchie is válhatna, kultikus vadkeleti akcióvígjátékok specialistája – ám műveiből egyelőre hiányzik a Blöff alkotójának kőkemény kíméletlensége, lidérces, morbid humora; a Kész cirkusz ehhez képest lágy, széteső és időnként megengedhetetlenül érzelgős, azaz Dyga következetlen, mintha megijedne attól, amibe belevágott. Amúgy ez a Ritchie-féle rohanós akcióvígjáték több filmünkre hatott, így vagy úgy. Csak a mostani mezőnyben látható volt még két, igaz, nagyon különböző, változat: egy gazdag-csillogó, Árpa Attila Argója és egy meditatív artmozira hajazó low-budget, az ugyancsak elsőfilmes Vranik Roland Fekete keféje. Az Argo – szemben a legtöbb úgynevezett magyar “közönségfilmmel” (róluk később) – keveset vállal, de azt óramű pontossággal teljesíti. Profi munka, ami a kínosan amatőrverejtékű úgynevezett “közönségfilmek” évadján nem kis erény, ám nincs benne egyetlen eredeti ötlet, eredeti kép sem: olyan, akárha komputer készítette volna, hűvösen, érzelmek nélkül. Érdekesebb vállalkozás a mostani mezőny egyetlen igazi fölfedezésének tekinthető Vranik Roland Fekete keféje. Vranik markánsan eredeti tehetség: életteliek a dialógusok, lendületesen indul a négy lökött kéményseprő-fiú fekete-fehér története, ám később – s ez megint forgatókönyvi probléma – elfárad: hőseivel együtt lelassultan kóvályog, mintha nemcsak a szereplők, hanem a kamera másik oldalán tüsténkedők is beszívtak volna a tibeti kecskeszarból nyert drogból.

A Fekete kefe mellett a másik nyereség Gárdos Péter Porcelánbabája. Dramaturgiai gond azért nem merülhet föl vele kapcsolatban, mert ezt a jellegénél fogva egyszerűen kikerüli. A három különböző időszakban játszódó történet lazán illeszkedik, ám a sztorifüzér csak összetartó anyaga, váza a nyers atmoszférájú képeknek és helyzeteknek. Nyitott dramaturgiai struktúra ez, amely bárhol elkezdhető, folytatható és befejezhető, tetszés szerint. Belengi némi miszticizmus, akárcsak Mispál vagy Pacskovszky munkáját – egyszer majd választ kapunk rá, mi vonzza korunk filmeseit ilyen erősen az obskúrus fordulatokhoz -, de a misztika itt szervesen illeszkedik a súlyos levegőjű, titkokkal terhes paraszti miliőbe, amit a rendező és operatőre, Máthé Tibor nagy érzékenységgel és képzelőerővel teremt meg. E filmnek igazából nem a transzcendentalizmusa a figyelemre méltó, hanem a naturalizmusa. A nyűtt, fáradt parasztarcok, a durva szövésű ruhák és katonaköpenyek, a tanya népe és szűk világa, az őket körülvevő táj, ahonnan időnként fenyegető idegenek érkeznek, autón, lovon, kor és helyzet szerint – a vászon, váratlanul és örömtelien, megtelik sűrű, nehéz élettel, vagyis azzal, amivel a legtöbb film adósunk marad. Külön öröm, hogy Gárdos több sikeres hagyományos stílusú film után volt képes látványosan váltani – lám, van, lehet példa ívelő, forduló pályára, mindig, minden (élet)korban, még ha ennek e szemlén szinte kizárólag az ellenkezőjét tapasztalhattuk csak.

*

Az úgynevezett “közönségfilmeknél” például, amelyekről eddig nem esett szó, holott a mezőny csaknem felére e címkét aggatták, annak ellenére, hogy senki nem tudja pontosan, mit jelent ez.

Nőtt a magyar filmek nézőszáma és erre mindenki büszke. Igaz, egyetlen opus, a kétes becsű Magyar vándor egymagában félmilliót dobott a jegyeladáson, vagyis e dicsőség nem kis részben neki köszönhető. Ki ne örülne ennek, ám az eladott jegyek száma mégsem lehet kizárólagos mércéje a nemzeti filmkultúrának: arról is kéne beszélni, mit és miért néznek az emberek százezrei, s jó-e, ha épp ezeket nézik. Vagyis azon kéne elgondolkodni, mi a fontosabb, mit kéne preferálni-támogatni abból a közpénzből, amelyért most egyként nyújtja a tenyerét a gagyi-iparos és a nemzetközi hírű művész: az értéket vagy a sok embert becsalogató (mostanában: csak azt ígérő) mozidarabot. A válasz, persze, mindkettőt, s ezzel a dolgot elintézettnek is véljük, holott a probléma ennél bonyolultabb. Mert e kettő a mindennapi gyakorlatban rendre ellentétbe kerül. A nézőszám gyors emelésének vágya, érthetően, a színvonal csökkentésére csábít. Elvégre a szegényes-csacska szappanoperát a kereskedelmi tévén többen nézik, mint a Bergman-filmet a közszolgálatin. A moziban sincs ez másképp, miért is lenne. Az állam a könyvpiacon nem a ponyvát, a képzőművészetben nem a mütyürkegyártást támogatja, hanem azt, amit értékesnek, fontosnak ítél (még ha, érthetően, gyakran téved is). A filmipar az egyetlen kivétel: itt olyan óriásiak a költségek, s olyan kevés a befektetni hajlandó magántőkés, hogy minden produkció állami részfinanszírozással jöhet csak létre. Vagyis az ízlésromboló giccset ugyanúgy közpénzből állítják elő, mint a magyar kultúra hírnevét öregbítő értékes, időtálló művészi produkciókat. Ha sok a pénz, akkor, egye fene, lehet így is, de a pénz kevés, mindig az, most különösen – a 2005-re beígért költségvetési nyolcmilliárdnak a fele sincs még meg. Az ember azt gondolná, ilyen helyzetben az értéket preferálják, ám, meglepő módon, tavaly épp az ellenkezője történt: külön összeggel támogatták mindazokat a produkciókat, amelyeknek producere nyolcvan-százezres nézőszámot ígért. Mintha ugyanaz a kuratórium finanszírozná Nádas, Krasznahorkai, Parti Nagy regényének kiadását, amelyik a pornósztár képes naplójáét, utóbbinak pluszpénzt szavazva meg, mert ő sokkal több olvasóval kecsegtet. Hülye helyzet, amely egy végiggondolatlan támogatási stratégia következtében állt elő: a producerek futnak a pénzük (és a közönség után), egyik tévésztárt a másik után teszik be a produkcióba (van olyan mozidarab, amelyikben a Heti hetes csaknem teljes gárdája felbukkan), s egyre méltatlanabb kompromisszumokba kergetnek jobb sorsra érdemes rendezőket-operatőröket-színészeket.

Ennek a következményeit (is) nyögtük ezen a szemlén, ettől is lett ilyen kínosan szegényes. A jövő rózsásabbnak ígérkezik, mivel az úgynevezett “közönségfilm” kedvezményezett dotálása, ahogy jött, olyan gyorsan meg is szűnt. Nyilvánvaló vált ugyanis: amelyik film nem teljesítette a vállalt nézőszámot, soha nem fogja visszafizetni a pluszpénzt, miből is tenné. Nem tudom, helyes-e, ha a támogatással a közönségszámot díjazzák, de az biztosan nem, ha fölvételéhez már a puszta ígéret is elég. Mert ebben a szakmában mindenki ígéretspecialista, aztán senkin nem lehet semmit számon kérni, a pénz az ablakban, a pénzosztó grémium pedig, ahogy mondani szokták, hülyét csinált magából.

Mindez abból a zűrzavarból fakad, hogy mindenki “közönségfilmről” beszél, azt kívánná ösztönözni, ám senki nem tudja, mi az (próbáltam külföldieknek angolra lefordítani, nem ment, mert azon a nyelven nincs értelme). Időnként azokat a mozidarabokat értik rajta, amelyek populáris műfajokban készültek, vagyis a zsánerfilmeket. Néhol azokat, műfajuktól függetlenül, amelyek bizonyos nézőszámot elértek. Nálunk mostanában azokat – s ez a legrosszabb értelmezés -, amelyek közönségfilmes plusztámogatást kaptak, mert magas nézőszámot vállaltak. Nincs tehát semmilyen ismérve ennek. A Rap, Revű, Rómeó című bárgyúság közönségfilmnek számít, holott negyedannyi nézőt sem vonzott, mint a Bánk bán vagy A temetetlen halott. A Szezont vagy a Boldog születésnapot címűt többen látták, mint a Világszámot, mégis, az utóbbira mondjuk, hogy közönségfilm, az előbbiekre csak azt, hogy jók vagy kevésbé jók. Talán azért, mert nálunk a “közönségfilm” a gagyi szinonimájává vált, használata egyszersmind mentegetőzés is: ne várjatok tőle logikát, értéket, színvonalat, profi megformáltságot – ez nem nektek, vájtszeműeknek készül, hanem a nagyközönségnek, más célja nincs is, mint sok-sok eladott jegy, ami, láthatjátok, amúgy teljesen összhangban áll magas kultúrpolitikai és filmpolitikai célkitűzéseinkkel.

Holott csak jó és rossz film létezik. Meg sikeres és sikertelen (ezen értve nemcsak az eladott jegyeket, hanem, például, azokat a fényes nemzetközi fesztiválsikereket is, amiket néhány nem kaszszadöntögető magyar film ért el az utóbbi években). Aztán létezik nyereséges és veszteséges film is. Ez legalább értelmezhető mutató. Amerikában vagy Franciaországban az a “közönségfilm”, amelyik nyereséges, amelyik befizet a kasszába, eltartja adójából az államot és rajta keresztül az értékeket. Nálunk az úgynevezett “közönségfilm” és az úgynevezett “művészfilm” között az a különbség, hogy mindkettő ugyanabból a közpénzforrásból merít. Márpedig a talminak piaci körülmények között akkor van létjogosultsága, ha eltartja magát. Ne legyünk naivak: nálunk alig van erre bemozduló magántőke, még ha a filmtörvény óta örvendetesen több befektető is bukkant fel a piacon. Ám a dolgok még sokáig így maradnak, összekutyulódva, tisztázatlanul, keverve az üzlet, a népszerűség és az érték szempontjait. S addig még sokszor fogjuk hallani azt az értelmetlen kifejezést, hogy “közönségfilm”. S látni, hogy bizonyítottan tehetséges emberek, mint Ragályi Elemér, Koltai Róbert, Tímár Péter, Sas Tamás hogyan kínálnak egymás alá a nyüzsgő, túlzsúfolt piacon, miként képesek alulmúlni a legrosszabb haknik színvonalát, hogy ezek a munkák, beleértve az olyan elsőfilmesekét is, mint Bergendy Péter vagy Oláh J. Gábor, annyira hányavetin, törődés, odafigyelés, minimális szakmai kontroll nélkül lettek odahányva, ahogyan egy amerikai sikermozi (vagy egy francia, vagy egy dán) soha nem lehetne, mert profi producer és/vagy rendező ilyet nem adna ki a kezéből.

*

A szemlén mutatták be az érdeklődőknek Tóth Klára Don Quijote köpenyében című könyvét, amely az ÉS hajdani legendás kritikusának, B. Nagy Lászlónak a pályaképét rajzolja meg. Valaha ezeken a hasábokon B. N. L. valami férc kapcsán azt írta, irigyli a zenekritikusokat, mert nekik nem kell az egyik héten Bartókkal, a másikon Zerkovitzcal foglalkozniuk, csak azért, mert mindkettő Béla.

Én már Zerkovitzcal is beérném.

P. S.: A záróesten, lapzárta után vetítették a Sorstalanságot. Róla a jövő héten.

Comments are closed.