Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 19. szombat

Vitrinben a Vörös Hadsereg Frakció

Hogy Gerhard Schröder német kancellár, vagy Otto Schily belügyminiszter nyilatkozzon egy művészeti kiállítás tervéről, az Berlinben nem most fordul elő először. A Művészet az NDK-ban címmel megrendezett, vagy a nácikkal kokettáló gyáros, Friedrich Flick és családjának gyűjteményén alapuló tárlatot hasonlóan heves viták kísérték a közéletben, mint a Kunst-Werke most hétvégén megnyitott Rote Armee Fraktion-kiállítását. Csak míg a Flick-bemutatót gondos pr-kezek magyarországi zsidók szerepeltetésével ‘igazolták’, a Rote Armee Fraktion, a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) egyetlen áldozatának hozzátartozója sem érvelt a kiállítás mellett.

A RAF, a hetvenes-nyolcvanas évek Nyugat-Németországának hírhedt terrorbandája által elkövetett robbantások, gyújtogatások és gyilkosságok emléke olyannyira fel nem dolgozott, be nem gyógyult seb, hogy a kiállítás kurátorainak különös érzékenységére és találékonyságára volt szükség, hogy megvalósítsák koncepciójukat. A Bild, a RAF, és általában a hatvanas évek diákmozgalma által nem túl kedvelt Axel-Springer kiadó bulvárlapja szalagcímekben tette fel a kérdést: miért támogatja a pénzügyi gondokkal küszködő főváros százezer euróval a rendezvényt? A RAF történelmére reflektáló művekből szervezett kiállítás tervére reagálva az áldozatok hozzátartozói levélben tiltakoztak vezető politikusoknál, a koncepció alapján attól tartva, hogy a tárlat ‘glorifikálja’ majd a RAF vezetőit.

A tiltakozások egyik legfontosabb alapja az a szerencsétlen módon kiszivárgott belső koncepcióvázlat volt, amely a RAF tevékenységére utalva azt firtatta, mely ötletek és elképzelések őrizték meg az idő során értéküket, melyek azok, amelyeket ma sem lehet a naív jelzővel elintézni? Maga Bettina Röhl, a RAF egyik vezéralakjának számító Ulrike Meinhof lánya is kifejezte aggodalmát amiatt, hogy a kiállítás nem jeleníti meg kellőképpen az áldozatok perspektíváját.

Nyilván nem tett jót a kiállítás hírének az egyik művész, Gerhard Richter egy jóval korábbi nyilatkozata sem. Amikor Richter a nyolcvanas évek végén megfestette az ‘1977. október 18.’ elnevezésű, a RAF tagjait ábrázoló ciklusát, feltették neki a kérdést, hogy fontolgatja-e az áldozatok megfestését is. Richter válasza úgy hangzott: ‘Nem, soha. Ez csak normális bűncselekmény, normális szerencsétlenség, naponta megtörténik. Amit én választottam, az a kivételes szerencsétlenség volt’.

Az már csak hab volt a tortán, hogy a kiállítás egyik ötletgazdája éppen Felix Ensslin, a RAF-alapító Gudrun Ensslin fia. A Zöldek parlamenti frakciójának is dolgozó Ensslin azonban a Spiegelnek adott interjújában azt hangsúlyozta: nem az anyja szócsöve, személyes érintettségének nincs köze a kiállítás koncepciójához. A kialakuló botrányt látva a Kunst-Werke visszalépett a város kulturális alapjánál pénzügyi támogatásért benyújtott kérelmétől, és internetes aukcióval, ismert művészek felajánlott munkáinak elárverezésével szervezte meg az anyagi hátteret a kiállítás szervezéséhez. A megnyitó előtti hetekben pedig a szervezők lépten-nyomon hangoztatták: a tárlat éppen a RAF mitologizálása ellen kíván hatni, éppen azt vizsgálva, hogyan válhattak idolokká a nyugat-német közelmúlt terroristái.

Az út a hőssé válásig pedig nem volt hosszabb, mint “68-as diákvezérből vagy lelkészlányból terrorostává lenni. A RAF megalakulásának története ugyanis a hatvanas évek diákmozgalmaira nyúlik vissza. Schauschitz Attila egy a Beszélőben megjelent cikke szerint “68 egyik irányzata a kapitalizmus, és a volt nácik gazdasági és politikai karrierjének kritikája mellett azt a megfontolást is magában hordozta, hogy a szó önmagában nem elég erős fegyver a világ megjavításához. A RAF-ot életre hívó röplap a következőképp záródik: ‘Osztályharcot kibontakoztatni – a proletariátust megszervezni – a fegyveres ellenállást megkezdeni – a Vörös Hadsereget felépíteni’. Amikor 1967 nyarán a perzsa sah berlini látogatása ellen tüntetők közül egy Benno Ohnesorg nevű diákot közvetlen közelről fejbe lő egy rendőr, az evangélikus lelkész lányaként felnőtt Gudrun Esslin kijelenti: ‘Ez Auschwitz nemzedéke, ezek ellen nem lehet érvelni! Erőszakra csak erőszakkal lehet válaszolni.’ Ulrike Meinhof, az evangélikus akadémia ösztöndíjasa, újságíró, a RAF ‘hangja’ pedig a következő szöveget rögzítette szalagra 1970-ben: ‘Mi azt állítjuk, hogy az egyenruhás alak egy disznó, nem ember, nincs miről vitatkoznunk vele. Tévedés lenne egyáltalán csak beszélni is ezekkel, és természetesen lehet lőni is.’

Hogy a majd hatvan ember életét követelő terrorsorozat főszervezői sztárokhoz hasonlatos bálványokká váltak, annak egyértelmű jelei vannak a popkultúrában. A ‘Prada Meinhof’ felirattal vagy a RAF logójával ellátott pólók, színházdarabok, regények, mint Leander Scholz Rosenfestje kisebb kultusz kialakulását sejtetik. A mélypont sokak szerint a 2002-es Baader című film, amelynek egyik jelenetében a RAF-vezére, a terroristából lázadó vagánnyá fokozott Andreas Baader figurája és egy ‘rajongója’ között a következő párbeszéd zajlik le: ‘-Te vagy a Baader, ugye? – kérdezi a lány. – Én vagyok a Baader – bólint a kérdezett. – Wow!- lehelli a leányzó.’

Tény: a RAF első generációjának nevezett alapítók két robbantás között a látványról sem feledkeztek meg. Baader sportautója, Esslin megjelenése, maga a RAF-logó expresszivitása ‘nyomot hagyott’, és már annak idején is jól mutatott a fényképeken. Jellemző példa az a fotó, amely a munkaadók szövetségének elrabolt és később kivégzett elnökét, Hanns-Martin Schleyert ábrázolja. A meggyötört arcú Schleyer táblát tart a kezében, rajta a felirat: 20 napja a RAF foglya. A fotó címlapra kivánkozik, és ma is egy olyan képnek számít, amelyet rögtön előhív a ‘RAF’ szó. Nem szeptember 11. terroristái használták először a médiát.

A média pedig a ‘beszélő képekre’ fogékony. Nem véletlen, hogy az az Ulrike Meinhofról a börtönudvaron készített fotó maradt meg a köztudatban, ahol torzonborz hajával, grimaszoló arckifejezéssel kellőképpen őrültnek látszik, s nem az, ahol csak anyuka-frizurás kolumnistának, vagy szelíd bölcsészlánynak. A Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkírója találóan jegyezte meg: a médiafigyelem, amit a kiállítás bemutat, a RAF-jelenség része.

A várakozásokkal ellentétben a kiállítás anyaga – installációk, festmények, videófilmek, szobrok, grafikák, fotómontázsok, szövegek, valamint a RAF történelmének média-dokumentációja – nem mondható botrányosnak, a bemutatott művek éppenhogy távolságtartással reflektálnak a mediatizált terrorista-képre.

Hans Niehus alkotása, a Hollywood Boulvard, majdhogynem didaktikusan ábrázolja, hogy mi is a történet lényege: az óriás képernyőn terrorista ‘néz szembe’ a vele átellenesen, egymás mögött felfüggesztett kisebb televíziókra, amelyeken a RAF-ról szóló dokumentumfilmek futnak, a monitorok előtt pedig egy-egy alakos céltábla. A holland Theo Hightert műve, az avant-garde nem kevés gúnnyal veszi célba a RAF jellegzetes szóhasználatát. Három politikai röpiratából kiragadott és felnagyított részletet, amelyek mindegyikében feltűnik az ‘avantgarde’ szó, helyez egy autóreklám képe mellé, amely a termék exkluzivitását szintén e jelzővel hirdeti. Erin Cosgrove a klasszikus amerikai képregények stílusában, szerelmi történetben figurázza ki a mítoszt, amelyben a főhős leányzó gyengéje a sorozatgyilkos-típus.

A tárlat minden bizonnyal egyik legvitatottabb műve Hans-Peter Feldmann A halottak 1967-1993 című sorozata. A majd száz darab fotóból álló mű voltaképp egy leltár a RAF működése alatt áldozatul esett életekről. Ami sokak szemében botrányos, hogy az áldozatokat és a terroristákat egymás mellé helyezi, a képek alatt a puszta névvel és dátummal, nem téve különbséget tettesek és ártatlanok között. Közelebbről szemügyre véve azonban egy még furcsább alkotásról van szó: igazolványképtől, családi képtől a körözési fotóig és az igazságügyi orvosszakértői felvételig terjed a láthatóan újságcikkekből másolt és nagyított fényképek sorozata. Néha csak egy részlet látszik az emberekből, néha az sem: ezeket a koporsó képével helyettesíti. A különös haláltánc, a RAF történetének egyfajta dokumentációja személyes tragédiákra mutat rá. Fiatal nőkére, akik gyermekeiket elfeledve gyilkosokká váltak, majd magukkal is végeztek. Mindenekelőtt pedig az áldozatokéra, akiket csak státuszukon, társadalmi szerepükön keresztül láttak, de mint embert nem.

Fogarasi Ilona

CopyRight Népszava

Comments are closed.