Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 19. szombat

KÉPES LAPOK

Életmű, szünet, életmű, siker

(Gedő Ilkáról)

Az azért eléggé – legalábbis – szokatlan, ha egy festő teljes alkotói életművének szempontjából a talán legsarkalatosabb időszaknak éppen azt a majdnem két évtizedet kell tekintenünk, amikor az illető egyáltalán nem alkot. Márpedig Gedő Ilka, ez az amúgy (profánul fogalmazva: „azelőtt” és „azután”) egészen kivételes művész 1950 és 1968 között nemcsak hogy szinte egyáltalán nem vett részt a hazai képzőművészeti életben, de tulajdonképpen nem is festett, rajzolt, készített képeket.

Pedig még csak 19 éves volt, amikor 1940-ben először szerepelt munkáival az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület kiállításán, majd ezt követően (miközben magán-rajziskolákban, sőt egy fél évig – amíg családi okokból ott nem kellett hagyja – a Képzőművészeti Főiskolán is fejlesztette tehetségét) többször is kiállított különböző tárlatokon. De főleg és mindenekelőtt: dolgozott; néha úgy tűnik, már-már monomániásan kereste egy-egy téma teljes, de legalábbis minél sokoldalúbb „kiaknázásának” lehetőségeit, a feldolgozás különböző módjait, a megjelenítés lehetőség szerinti minél tökéletesebb megvalósítását. Így születtek meg jellegzetes képsorozatai: a háború alatt készített megrázó rajzai a budapesti gettó figuráiról, az 1940-es évek végén több tucatnyi önarcképe, egy, a lakásában álló asztalkáról készített rajzsorozata, vagy a Ganz gyár életét bemutató, az akkori divatos sematizmussal igencsak látványosan szakító expresszív „munkásábrázolásai”.

Csakhogy aztán eljött 1950, amikor is Gedő Ilka, miért, miért nem, de „kivonult” a művészetből. Tizenöt év telt el így (közben azért egy jubileumi csoportos kiállításról a Nemzeti Galéria megvásárolta három korábbi rajzát), amikor is Bálint Endre festőművész, megtörve a hallgatást, végigválogatta a művésznő húsz évvel korábbi munkáit és műterem-kiállítást rendezett belőlük, s majd ezt követően még újabb három esztendő, amire Gedő Ilka ismét ecsetet vett a kezébe, és – mintha mi sem történt volna – folytatta életművét. Illetve hát persze éppen hogy nem úgy, mintha mi sem… (ezért is tekinthető sarkalatos kérdésnek munkássága értékelése során a hallgatás tizennyolc éve): a korábbi, sokszor szinte monokróm, de figuratív képeket most egy kifejezetten színes, absztraktba hajló, kedvesen szimbolikus világ váltotta fel, amelyben az emberek helyett már inkább a virágok játsszák a főszerepet.

És ezzel az új világgal Gedő Ilka újra, életében immáron másodszor sikeres művész lesz: tagjai közé választja a Művészeti Alap, képei kiállításokon szerepelnek Párizsban és idehaza, művei a nagy hazai múzeumok mellett olyan nemzetközi gyűjteményekbe kerülnek be, mint a New York-i Zsidó Múzeum, a jeruzsálemi Jad Vashem, a düsseldorfi Kunstmuseum, vagy a londoni British Múzeum grafikai osztálya. És a sikersorozatnak az alkotó 1985-ben bekövetkezett halála sem vet véget: a nyolcvanas évek végén és a kilencvenesekben újabb és újabb külföldi kiállítások – többek között és többször is Glasgow-ban, New Yorkban, Jeruzsálemben -, idehaza pedig a Műcsarnokban retrospektív válogatás jelzi, hogy Gedő Ilka munkássága egyre komolyabb helyet követel magának a XX. századi képzőművészetben.

A most már sokadszor újra felfedezett, de még mindig további „felfedezésekre” váró művésznő festményeit és rajzait most éppen március végéig lehet még megtekinteni a Magyar Nemzeti Galéria nagy és szép kiállításán. Különös, nyújtottan elrajzolt, meggyötört arcú önarcképeit nézve a nézőnek hol Schiele, hol Munch, hol Giacometti portréi idéződnek az eszébe – pedig közben mindvégig Gedő Ilkát látja.

Martos Gábor

CopyRight Népszava