Forrás: NépszavaNépszava Napilap 2005. február 19. szombat
Akiből a holokauszt szörnyeteget csinált
Lehet-e egyenlőség jelet tenni Charles Zentai (Zentai Károly) és Solomon Morel közé? Vajon Izrael valóban kettős mércével mér-e azokkal kapcsolatban, akiket emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak? Az Ausztráliában élő Zentai Károly ellen nyomozás folyik – itthon és külföldön egyaránt – háborús bűnök elkövetésének alapos gyanúja miatt, csakúgy, mint Solomon Morel ügyében, akit kínzással és emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolnak. Zentai esetében a Jeruzsálemi Wiesenthal Központ által útjára indított Utolsó esély akció keretében kezdődött az adatgyűjtés. Morellel kapcsolatban a lengyel hatóságok rendeltek el nyomozást, egész pontosan az a különleges ügyészség, amely a II. világháború és a kommunista rezsim ideje alatt a lengyel nép ellen elkövetett háborús és emberiség ellenes bűntetteket vizsgálja. Lengyelország az elmúlt években többször is kérte Izraeltől Solomon Morel kiadatását, mindhiába. Morelt ugyanis bíróság elé akarják állítani szülőföldjén, akárcsak Zentait, hogy feleljen elkövetett bűneiért.
Zentai és Morel esetében nagyjából eddig vonható párhuzam. Az Ausztráliában élő magyar származású férfit ugyanis azzal vádolják, hogy 1944-ben – a nyilas uralom alatt – részt vett egy 18 éves zsidó fiú, Balázs Péter meggyilkolásában. Morelt, aki viszont lengyel származású zsidó és az izraeli Tel-Avivban él, azzal gyanúsítják, hogy 1945-ben, a háború után a lengyel biztonsági szolgálat magas rangú tisztjeként egy tábort vezetett. A táborban úgynevezett ‘nácitalanítási program’ folyt, melynek következtében több mint kétezer ember halt meg. Morelt közvetlenül csaknem ezerhatszáz fogoly haláláért teszik felelőssé a hatóságok. Ám Solomon Morel cselekedetei némiképp magyarázhatóak – ha meg nem is bocsáthatóak, és el nem is fogadhatóak – mindazzal, ami vele történt a II. világháborúban.
1945-öt írunk. Vége a II. világháborúnak. Solomon Morel lengyel zsidó, aki túlélte a holokausztot. Vannak még rajta kívül páran, de nem sokan. A közel hárommilliós lengyelországi zsidóságból alig néhány tízezren maradtak életben. Többségük el is hagyta az országot. Ki nyugatra vette az irányt, Franciaország, vagy még távolabb, az Egyesült Államok felé, ki a még brit igazgatás alatt álló, egyre forrongóbb Palesztinának. Utóbbiak közül sokan csak Ciprus szigetéig jutottak, ahol az angol táborok ‘vendégszeretetét’ élvezhették, alighogy kiszabadultak a német lágerekből. Az Auschwitzot is megjárt Morel azonban maradt, s belépett a lengyel biztonsági szolgálatba. Ő is táborba került, mint sokan azok közül, akik elhagyták az országot, de ezúttal nem fogolyként, hanem mint parancsnok!
De mi vehetett rá arra egy huszonhét éves fiatalembert, hogy táborvezető legyen? Hiszen tudta, hogy egy úgynevezett ‘nácitalanító’ lágert fog vezetni, s azt is közölték vele, mit várnak el tőle. S erre készséggel vállalkozott is. Talán egy egyszerű emberi tulajdonság vezérelte: a bosszúvágy. Erre utal az, ahogyan – ma élő szemtanúk egybehangzó beszámolója szerint – fogadta a táborba érkezetteket: ‘Az én nevem Morel, és zsidó vagyok! Az anyámat, apámat, az egész családomat kiírtották a nácik! Megfogadtam, ha túlélem a háborút, mindenért bosszút állok rajtatok, mocskos nácik! És most eljött az idő, hogy megfizessetek azért, amit tettetek!’ (Mindez John Sack amerikai oknyomozó riporter Morelről írt, Szemet szemért című könyvében olvasható.)
Solomon Morel alig húsz éves, amikor 1939 szeptemberében Hitler csapatai megtámadják Lengyelországot. A korszerű német alakulatok gyorsan haladnak előre, mögöttük pedig hamarosan feltűnnek a náci hivatalnokok, akik hozzák magukkal a zsidókra vonatkozó rendeleteket. A németek megszállta kormányzóságban a zsidókat felköltöztetik a falvakból a városokba, ahol gettókban kell lakniuk. Solomon Morel családja azonban vidéken maradt, s egy tanyán éldegélt, amikor 1942 karácsonyán egy a nácikkal együttműködő lengyel különítmény érkezik a házhoz. Solomon, és egyik bátyja, Jichak, éppen hazafelé tartanak, amikor észreveszik a közelgő veszélyt. A mezőn, egy szénaboglya tetején húzzák meg magukat, s onnan nézik végig, ahogyan a fegyveresek mindenkivel végeznek a családjukból.
Az 1942-es év nemcsak Morel, hanem az egész európai zsidóság számára is sorsfordító volt. Gőzerővel beindult a ‘végső megoldás’ programja. Ennek előzménye, az 1942. január 20-i Wannsee-i konfenrencia, ahol több magas rangú náci hivatalnok jött össze, hogy megbeszéljék: mit tegyenek Európa zsidóságával. A náci programban eleve szerepelt a zsidótalanítás kérdése, de a gettókban – hiába voltak embertelen körülmények – nem haltak meg elég gyorsan és elég sokan. Valami hatékonyabb, gyorsabb megoldáson törték a fejüket. Ezzel végül Adolf Eichmannt bízták meg. A koncentrációs és munkatáborok mellett 1942-től elkezdték felépíteni az első megsemmisítő táborokat. Morel rokonai Auschwitzba kerültek és majdnem mind meghaltak. Morel állítása szerint maga is megjárta a hírhedt táborkomplexumot. Mielőtt azonban ide került volna partizánként harcolt bátyjával a németek és az őket segítő parasztok ellen.
Azt, hogy Solomon Morel napjai miként telhettek a partizánok között, talán Rich Cohen – az Ulpius-ház könyvkiadó gondozásában megjelent – Dühös zsidók című könyvéből tudhatjuk meg. Ebben az amerikai író olyan zsidókról ír, akik a viliniuszi gettóból menekültek ki, s beálltak harcolni a lengyel, litván, orosz partizánok mellé. A könyv nem fikció. A műben szerepelt harcosok valóban éltek, s az ő visszaemlékezéseikből írta meg a ‘rendkívüli történetet’.
‘A táborban több mint háromszáz zsidó élt, és az volt a legnagyobb feladat, hogy életben maradjanak. Éjszakánkén Abba partizánokat küldött, hogy lopjanak élelmiszert és fegyvert. Ilyenkor úgy húszan mentek. A partizánok csak németbarát parasztokat akarták megtámadni, néha mérföldeket tettek meg egy-egy házig. Ha a gazdának két tehene volt, csak az egyiket vitték el. Egy-egy rajtaütés eredménye egy tehén, két disznó, egy ló és egy zsák krumpli lehetett. Ha a partizánok rájöttek, valaki a németeknek segít, külön erőfeszítést tettek, hogy megöljék. Ha azonban a paraszt a partizánokat segítette, a németek sokkal keményebben büntettek. Amikor egy fiú egy Rudnickihoz közeli városkából információt adott a partizánoknak, egy német egység megtámadta a városkát, az embereket beterelték faházaikba, és a házakat rájuk gyújtották. A városkából csak egy tisztás maradt, rajta egy síró asszony szobra. A közeli falvak parasztjai kezdtek ellenállni a zsidóknak. Egy dolog, ha az embert litvánok rabolják ki, más, ha zsidók. Ellentében a lengyelekkel és a litvánokkal, a zsidókat nem támogatta barátságos lakosság. A falvak milíciákat szerveztek, amelyeket a németek fegyvereztek fel. Ha zsidó partizánokat vettek észre, rakétákat lőttek fel.’ A zsidó partizánoknak már nemcsak a németektől, a velük együttmőködő kollaboránsoktól, hanem az egyszerű parasztoktól is félniük kellett. Jichak Morelt, Solomon egyetlen életben maradt közvetlen hozzátartozóját is egy lengyel lőtte agyon.
1944-re Sztálin katonái ismét Lengyelországban voltak. Következő év januárjában Auschwitz is felszabadult. Ez a lengyel zsidóság maradékának jelképes megmenekülése lett. Még 1944 telén és 1945 kora tavaszán egész Lengyelország területéről kiverték a német csapatokat. A tavasszal nemcsak új évszak, új élet, hanem új időszámítás kezdődött az országban. A szálini típusú diktatúra kiépítése.
Sztálin véleménye szerint a II. világháborúért nemcsak a nácik felelősek, hanem az egész német nép. De a generalisszimusz nemcsak a németekkel, és az úgynevezett népi (azaz más országokban élő) németekkel akart leszámolni, hanem a kollaboránsokkal is. És persze a kommunisták ellenfeleivel. Először a ‘nácitalanítási’ programot indították be a felszabadított és megszállt országban. Ehhez emberek kellettek. John Sack író szerint, aki Morelről írt könyve kapcsán nyilatkozott a CBS televízió 60 perc című műsorának, Sztálin nem bízott a lengyelekben. Főként azért nem, mert a lengyel emigráns kormány tagjai és politikusai népszerűbbek voltak a lakosság körében, mint a kommunista párt. Ezért eleinte főként zsidókat próbáltak beszervezni a nácitalanítási programot irányító lengyel biztonsági szolgálat kötelékébe.
Mindent egybevetve Solomon Morel minden tekintben megfelelt az oroszoknak. Rá is bízták az egyik tábor vezetését. A szovjet NKVD és lengyel UB (Urzad Bezpieczenstwa – belügyi biztonsági szolgálat) Sziléziába küldte Morelt, ahol egy volt haláltábort helyeztek újra üzembe. A tábor neve: Swietochlowice volt. Ahhoz, hogy valaki ide kerüljön nem feltétlenül kellett volt nácinak, vagy kollaboránsnak lennie. Bárki ide kerülhetett bármilyen bizonyíték nélkül. Elég volt, ha valakit haragosa, szomszédja feljelentett. A táborban ugyanolyan embertelen körülmények voltak, mint a németek idején. Csak most fordult a kocka: nem németek vigyáztak lengyelekre és zsidókra, hanem fordítva. Lengyelek és zsidók vigyáztak németekre és lengyelekre.
Morel parancsnoksága alatt, 1945 februárja és novembere között, négyezer embert deportáltak Swietochlowiceba. Csaknem fele nem élte túl a kínzásokat, az éhezést és a betegségeket. Naponta húsz-harminc ember halt meg. A napi fejadag csak 125 gramm kenyér és egy kis leves volt. Mindezt csak tetézték Solomon Morelnek és társainak kegyetlenkedései, kínzásai. Sokszor nem is maguk végezték ezt, hanem a foglyokat kényszerítették egymás megalázására és ütlegelésére. A már említett John Sack könyve a Szemet szemért akkora felháborodást váltott ki az Egyesült Államok zsidósága körében, hogy az író több fenyegető levelet is kapott. A CBS tetevízió a nagy sajtóvisszhang miatt maga is utána akart járni a történteknek: vajon igaz-e, amit Sack allít? Megtörténhetett-e valóban, hogy egy holokauszt túlélő ugyanolyan embertelenségeket követett el, mint a nácik?
Steve Kroft, aki a CBS televízió Morelről szóló, A parancsnok című műsort szerkesztette, elment Lengyelországba, hogy beszéljen a tábort megjárt emberekkel. Tizenhat emberrel, köztük nyolc olyannal, akiknek Sacktól és a Német Szövetségi Levéltártól függetlenül akadtak nyomára készített interjút. Mindegyikük csak megerősíteni tudta mindazt, amit az amerikai író megírt, illetve elmondott. A szemtanúk egybehangzó állítása szerint Morel nemcsak irányította a tábort és a kínzásokat, hanem utóbbiakban tevékenyen részt is vett.
Alojz Richter tizenéves volt, mikor a lágerbe vitték. Azért került oda, mert anyját és bátyját letartóztatták és megpróbálta megvédeni őket, mondván: csak egyszerű farmerek voltak a háború alatt és nem kollaboránsok. Megkérdezték, emlékszik-e Solomon Morelre. Nagyon is, hangzott a válasz. Többször előfordult, mondta Richter, hogy a földre fektették őket és Morel rátaposott a hátukra, később a fejüket rugdosta a csizmájával. Gerhard Geruschka, egy másik túlélő, csupán tizennégy éves volt, amikor Swietochlowicebe került. Geruschka a Hitlerjugendben is volt. Arra kényszerítették, hogy belépjen – mondta. Még ötven év múltán is tisztán emlékezett Morelre, mint olyanra, aki addig verte az embereket, amíg meg nem haltak. Általában széklábakkal ütötte a foglyok fejét. Addig csinálta mindezt, míg péppé zúzta a koponyájukat, és holtan terültek el a földön. De nemcsak emiatt haltak meg az emberek – tette hozzá Dorota Boreczek, egy harmadik szemtanú az interjúban. Annyira rosszak voltak a körülmények, annyira nem volt mit enni, hogy az emberek kínjukban a füvet ették. Nem volt fű a táborban, mert lelegelték az emberek. De nem csak ez maradt meg az emlékezetében. Egy sötét, betonbunker is, amelytől egész ottléte alatt rettegett. Félt, nehogy oda kerüljön, mert élve senki sem jött ki onnan. A bunker tele volt patkányokkal és csaknem színültig jéghideg vízzel. Néhány fogolyt bezártak és arra kényszerítették, hogy egy fém rúdon függeszkedjenek.
Mindezek csak szemtanúk vallomásai, ötven év után. Ám van egy jelentés, mely alátámasztani látszik az eset valódiságát. Ez a Brit Külülgyminisztérium jelentése 1945-ből a swietochlowicei táborról: ‘A swietochlowicei foglyoknak, akik nem haltak meg az éhségtől, vagy nem verték őket agyon, éjszakánként a nyakig álltak a hideg vízben. Mindezt addig csinálták, amíg meg nem haltak.’ Hasonló, 1946-ból származó jelentésre bukkantak az Egyesült Államok kongresszusi adattárában is a 60 perc munkatársai.
Dana I. Alvi Egy akasztott ember szellemképe című írásában azonban kiderül, Morel nemcsak a swietochlowicei tábor parancsnoka volt. Egy másik, ‘átnevelő’ koncentrációs tábort is vezetett Jaworznóban. Ide főként olyan fiatalok kerültek, akiket rajtakaptak, hogy orosz és rendszer-ellenes jelszavakat festenek a falakra. Az első transzportok 1951 tavaszán érkeztek meg a jaworznói táborba. Solomon Morel nem, mint politikai foglyokat kezelte az újonnan jötteket. ‘Közönséges bűnözők vagytok – mondta -, akik azért kerültetek ide, hogy kemény munkával rehabilitáljunk titeket, amiért megsértettétek a Lengyel Népköztársaságot. Itt csak teljes engedelmesség és vasfegyelem fogadható el. Aki ellenáll, az megbűnhődik.’ Jaworznoban 1951 és 1956 között közel tízezren haltak meg. Lengyelország szomorú statisztikája, hogy a II. világháború után közel százezer németet, zömmel ártatlan civilt, vittek táborokba. 1950-es szabadulásukig legalább tizenötezren vesztették életüket a kínzások, alultápláltság és járványok következtében.
Solomon Morel az 1950-es évek közepétől már visszavonult a táborok vezetésétől. A figyelem csak a rendszerváltozás hajnálán fordult kommunista időszak alatt elkövetett rémtettek felé. Grazyna Kuzinak, egy sziléziai riporter 1989-ben kezdett kutatni Solomon Morel után. Meg is találta Katowice egyik külvárosában. Morel azt javasolta az újságírónőnek, soha többet ne térjen vissza az ügyre. Kuzinak nem fogadta meg a tanácsot. Az 1990-es évek elején a lengyel nép ellen elkövetett bűnök bizottsága kezdte meg a hivatalos nyomozást Solomon Morel ellen. Néhány hónappal később Morel elhagyta az országot, és Svédországba menekült, ahol politikai menekült jogi státust kért. A svédek elutasították a folyamodványt, mert nemcsak a lengyelek érdeklődtek az egykori tiszt után, hanem a németek is. Ekkor Solomon Morel – rövid időre – eltűnt a hatóságok látóköréből. Később Izraelben tűnt fel.
A lengyel hatóságok már több ízben is kérték Morel kiadatását Izraeltől, amely eddig határozottan visszautasította ezeket a megkereséseket. Eleinte a lengyel ügyészség kínzásokkal vádolta a ma már idős férfit, ez mára viszont – mondták az izraeli hatóságok – elévült. Ekkor már, a soha el nem évülő, emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolták meg őt a lengyelek, mondván Morel közvetlenül 15 ember haláláért felelős. Az izraeli hatósóságok azonban csak akkor hajlandók az űgyben lépni, ha a lengyelek egyértelműen, tanuvallomások alapján bebizonyítják Morell bűnösségét.
Solomon Morellel több újságíró is felvette a kapcsolatot, ám végül egyikükkel sem beszélt, mi történt vele a háború után. A CBS televízió 60 percben című műsora azonban talált egy közvetett bizonyítékot. Mikor Steve Kroft tovább nyomozott az ügyben, elment Tel-Avivba is, ahol most Morel él. Felvette a jeruzsálemi Jad Vasem központtal is a kapcsolatot, ahol a holokauszttal kapcsolatos iratokat őrzik Izraelben. Smuel Krakowski elbeszélése szerint Morel felhívta őt, hogy el akarja mondani a Jad Vasemnek, mit tett a háború után. Solomon Morel, hősként feltüntetve magát, beismerte, hogy egy fogolytábor parancsnoka volt, ahol bosszúból nácikat ölt. Krakowski azonban elhesegette a gondolatot magától, hogy ez nem lehet több egy holokausztot túlélt zsidó fantazmagóriájánál.
Rózsahegyi Péter
CopyRight Népszava
