Forrás: NOLA beavató
Korányi Margit (szerk.): Végtelen beszélgetés. Interjúk Balassa Péterrel
Reményi József Tamás, 2005. február 19. 00:00
Balassa PéterHa valaki arra kíváncsi, hogy vajon a „45 utáni nemzedékek értelmisége milyen reflexekkel érkezett el a „89-es esztendőhöz, s milyen szorongások közepette élte meg utána az első másfél évtizedet, olvassa el egyvégtében ezt a könyvet, akár egy levélregényt. Főszereplője a tavalyelőtt ötvenhat évesen elhunyt Balassa Péter.
Esztéta volt, művészetkritikus, a kortárs magyar irodalom mértékadó szakértője – de mindenekelőtt tanár. Nem pusztán azért, mert katedráról s katedrán kívül végigtanította egész felnőtt életét, hanem mert dolgozott benne az a pedagógusi furor, amely a szakmát mindenkor a beavató és a beavatottak közös önkifejezési terepének tekintette. Alkatában szétválaszthatatlan az alázatos ‘laboratóriumi’ kutató és a szerepjátszó guru, a tárgyilagos ítész és a narcisztikus vallomástévő. Tudom, szentségtörés, de a legnagyobb szeretettel azt mondom: a maga idejének ugyanaz a szörnyetege volt, mint egy korábbié Király István. Hihetetlenül sokat köszönhetnek neki, akiket fogva tartott.
A polarizálódó szellemi életben őt is vagy kisajátítani, vagy kiiktatni óhajtották.
Elvi következetességét egy rögtönzött építménnyel illusztrálva az alapokat abban a mondatban találjuk meg, amelyet alighanem legkedvesebb művéből, Nádas Péter Emlékiratok könyvéből gyakran idézett: ‘csak valamit lehet elmondani, s én egyszerre mindent, az egészet szerettem volna elmondani’. Ez az Egész nem más, mint a zsidó-keresztény polgári kultúra és a totalitárius ideológiák közös (!) csődje. Lényegében minden munkájában ezt elemzi, akár Esterházy művészete a médium, akár Tarkovszkijé, Jeles Andrásé vagy A varázsfuvola interpretátoraié. Az interjúkötetből aztán az is kiderül, hogyan nőtt szinte abroncsként e köré az élmény köré a kilencvenes évek globális tömegtársadalmának lesújtó látványa. Balassa pontosan érzékelte azt a veszteséget is, amely az irodalmi életben a megelőző idők kényszerű szolidaritás-mechanizmusának azonnali és önpusztító szétverésével járt. Szinte kényszerítette magát, hogy otthon legyen az újabb jelenségek, irányzatok terepén is, de inkább az összegzés és a konfeszszió, mintsem a fölfedező kedvű kritika révén.
Leginvenciózusabb munkája, amely más-más műfajokban mindvégig foglalkoztatta, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar kultúrájának feltárása volt. Ez volt az ő aranykora, amelyben talán mindenkinél jobban kihallotta a művekből az egymással, a ránk rohadó világgal és az újraértelmezett hagyományokkal folytatott dialógust. Joggal vélte úgy, hogy – ha paradox módon csődszerűen is – végre megtörténik a magyar művészetben az a polgári emancipáció, amely kellő mélységben a megelőző századforduló vagy a nyugatosok törekvéseiben is torzóban maradt. Balassa – a maga ‘mégis morál’-jával – a csődben talán a lehetséges megtisztulás reményét melengette. Aztán jöttek a 90-es évek, s minderről már csak mint elsüllyedt, illetve elsüllyesztett lehetőségről tudott beszélni.
Polgári és magyar. Mint minden – valamiképp a centrumban álló – gondolkodót, a gyorsan polarizálódó szellemi életben őt is vagy kisajátítani, vagy kiiktatni óhajtották. A szemben álló felek könnyedén leválasztották a Balassa-portréról azt, amit fölöslegesnek ítéltek. Pedig alkalmi – inkább személyes hiúságból adódó – elfogultságain túl példaszerűen szintetizáló pozíciót képviselt a nyolcvanas években még kedves újholdasaival szemben is, s a későbbiekben az önvédelmükben politikai hisztériára hajlamos balliberálisokkal szemben is.
Pontosan és fesztelenül beszél e szörnyű megosztottságokról a Kelevéz Ágnes készítette hosszú interjúban, amely nemcsak ezért szomorú olvasmány: a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből halál után ‘felbontható’ vallomásként kerül először nyilvánosságra. Akármilyen fontos dokumentum, szerettük volna még sokáig nélkülözni. (Palatinus, 592 oldal, 2800 forint)
Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©
