Forrás: NOL

Kínos incidens zajlott le január 27-én a Fővárosi Közgyűlésben, amikor Demszky Gábor főpolgármester Auschwitz 60. évfordulója kapcsán elmondott emlékbeszéde közben néhány MIÉP-képviselő kivonult az ülésteremből, s a főhajtásra sem tért vissza. Mondhatjuk, hogy piti antiszemita demonstráció zajlott le, de valójában ennél több történt. Magyar közszolgák következmények nélkül gyalázhatták meg (mert 2005-ben, sajnos, ez még mindig előfordulhat Magyarországon!) 437 402 elhurcolt magyar zsidó áldozat emlékét.

A kivonulók utóbb álságosan arra hivatkoztak, hogy a főpolgármester történelemhamisítást követett el, s nem hallgathatták tovább, ahogy beszédében Horthy Miklóst mocskolja. Demszky beszédében a kifogásolt mondatok így hangzottak: “A trianoni Magyarország területén élt több mint 800 ezer zsidó közül több mint félmillióan pusztultak el a holokauszt során. Ebből 440 ezret tesz ki azok száma, akiket 1944. május 15-e és július 8-a között Auschwitz-Birkenauba deportáltak. Eichmann Sztójay magyar quisling-kormányának és apparátusának lelkes közreműködésével deportálta, illetve likvidálta a teljes vidéki – benne a kispesti, újpesti és csepeli – magyar zsidóságot. Horthy Miklós kormányzó július 7-én – amerikai, vatikáni és svéd nyomásra, Bethlen István és más tisztességes hívei ösztökélésére, valamint a deportálást végrehajtó csendőri vezetés ellene irányuló puccsától tartva – addigi bűnrészes pozícióját megváltoztatva, leállíttatta a deportálásokat. Ezzel a kis-budapesti zsidóság egésze elkerülte Auschwitzot…”

Horthy Miklós személyével és történelmi szerepével kapcsolatosan hatvan év múltán is nagy zűrzavar uralkodik a fejekben Magyarországon. A honpolgárok jelentős része nem tartja őt sem vétkesnek, sem bűnrészesnek a 60 év előtti eseményekben. Ez pedig azzal magyarázható, hogy a kormányzó személyét az elmúlt tizenöt évben ismét misztifikálták a kétpólusúvá osztott hazai politikai erőtér jobb oldalán, s ezt az újjáéledő mítoszt egyes identitást kereső pártok, szervezetek, történészek, politológusok ma is ébren tartják. Ezért adóznak ma is sokan tisztelettel a kormányzó emléke előtt, ezért tartanak különféle rendű-rangú társaságok ökumenikus istentiszteletet halála évfordulóján a Szent István-bazilikában. Mivel idén ez a megemlékezés csaknem egybeesett a Sorstalanság című film bemutatójával, ezért megkerülhetetlen kötelességünk végre elgondolkodni, terheli-e felelősség Horthyt azokért a bűnökért, amelyekről az elmúlt napokban világszerte megemlékeztek.

Horthy negyedszázados országlása utolsó hat évében, a második világháború ideje alatt is az ország kormányzója és legfőbb hadura, Magyarország első embere volt. Ebbéli minőségében az első zsidótörvények aláírásától kezdve az utolsó vagonajtó bezárásáig végig közvetlen, illetve közvetett felelőse volt azoknak az atrocitásoknak, amelyeket a zsidóság ellen elkövettek.

Számos bizonyítéka van annak is, hogy már 1942-től tisztában volt azzal, hogy mi és miért történik a zsidósággal Európában, a környező országokban. Magyarországról már 1941-ben kiszolgáltattak a németeknek több ezer hontalanútlevéllel rendelkező zsidót, akiket Kamenyec-Podolszkban gyilkoltak le. De még ennek, továbbá a zsidótörvényeknek és a munkaszolgálatnak ellenére is a magyar politikai vezetés 1944. március 19-ig meg tudta őrizni az ország szuverenitását, s ezen belül a hazai, illetve a hozzánk menekült zsidóság (a “zsidósziget”) viszonylagos biztonságát is. A megszállást követően azonban alapvetően megváltozott nemcsak az ország, de az itt élő zsidóság helyzete.

Hitler 1944 februárjáig laza pórázon tartotta szövetségesét, ekkor azonban stratégiai okokból már nem habozott megszállni Magyarországot. Az 1944. márciusában Klessheimbe kirendelt Horthy ebben az új helyzetben ült le tárgyalni a Führerrel, s szinte percek alatt kellett döntenie: feltétel nélkül odadobja az országot a németeknek, vagy ellenáll, fogságba esik és kiszolgáltatja a családját, esetleg hazatér, s az ellenállás élére állva bevonja az országot egy véres belháborúba, vagy Telekihez hasonlóan öngyilkos lesz. Horthy számára – a saját és a továbbra is uralni kívánt ország jövőjét illetően – azt tűnt a legcélszerűbbnek, ha a megszállást tudomásul véve megpróbál egyezkedni Hitlerrel.

Erről a megállapodásról nem készültek jegyzőkönyvek, de tervezetekből, levelekből, diplomáciai iratokból, emlékezésekből tudhatjuk, hogy Hitler megígérte Horthynak, Magyarország visszakapja a függetlenségét, ha teljesülnek az alábbi német követelések: Horthy a helyén marad, meneszti a Kállay-kormányt és egy új, németbarát kormányt nevez ki, biztosítja az ország gazdasági és hadipotenciáljának német háborús célok szolgálatába állítását, a német csapatok támogatására hadseregnyi katonaságot küld a keleti frontra, pénzügyileg hozzájárul a német háborús terhek megoldásához, s nem utolsósorban “megoldja a zsidókérdést”.

Erre a megállapodásra számos dokumentum utal (erről lásd bővebben a szerző A titkos alku című nemrégen megjelent könyvét), de itt elég, ha Horthy és Hitler levelezéséből, megnyilatkozásaiból idézünk idevágó részleteket. Horthy 1944. június 6-án levelet írt Hitlernek, amit a bemutatkozó látogatásra Berlinbe utazó Sztójay vitt magával. Ebben a kormányzó előbb tételesen felsorolja, mit teljesített a Klessheimben vállalt német követelésekből, majd arra kéri a Führert, hogy ő is tartsa be az ígéretét. Horthy részletes felsorolásából csak a zsidókérdésre vonatkozó addigi “teljesítések” hiányoznak, s erre Hitler Sztójaynak adott válaszában figyelmeztette is: “… holnapután kivonulunk Magyarországról, de csakis azzal a feltétellel, hogy a zsidókérdést már megoldottnak lehet tekinteni”. Hitlernek a “leltárra” adott válaszát emlékirataiban Horthy is rögzítette: “Hitler… miután néhány elismerő szót ejtett a zsidókérdésben addig történtekre, hangsúlyozta, hogy még többet kíván, és hogy e végből a Gestapo mindaddig Magyarországon marad, amíg csak a ťzsidókérdés tökéletes megoldásaŤ be nem következik.”

Tudjuk, mit jelentett ez a gyakorlatban. Tudták ezt már egész Európában, és tudta Horthy is. Mégis a helyén maradt, nem vonult vissza, nem mondott le, továbbra is gyakorolta jogköreit, miközben magyar állampolgárok további százezreit hurcolták el az országból, akiknek érdekében egyetlen lépést sem tett. (Még szenvedésük enyhítésére sem!) Csak három héttel később, június 26-án, a nemzetközi tiltakozások hatására jelentette be a koronatanácson, hogy nem tűri (tehát addig tűrte?) tovább az atrocitásokat. A halálgépezet azonban kijelentései után is zavartalanul működött tovább, s július 9-ig – az előre kidolgozott terveknek, Hitler kívánságainak megfelelően – “maradéktalanul” befejeződött a vidéki zsidóság deportálása.

Arra is vannak bizonyítékok, hogy az egymással megegyező felek pontosan tisztában voltak azzal a bűnnel, amit elkövetnek! A Führer – Horthy levelére reagálva – a magyar delegáció tagjainak, köztük a naplót vezető Vörös János vezérkari főnöknek kijelentette: “Ha a birodalom a háborút elvesztené, akkor a vezetők a német-magyar barátság megerősítéseként közös kötélre akaszthatnák fel magukat.” Hitler a fentieket egy nappal a normandiai partraszállás után mondta. Három héttel később, a deportálások leállítását követelő koronatanácsi bejelentés idején viszont Horthy – a hadi helyzet ismeretében – már pontosan tudhatta, hogy a kétfrontos harcot vívó Harmadik Birodalom a háborút elvesztette. S az a bizonyos kötél – társtettesként, kollaboránsként – az ő nyaka körül is szorul. S mivel Magyarország “szégyenfoltjára” ekkor már több oldalról is figyelmeztették, kilátásba helyezve majdani felelősségre vonását, Horthy ettől kezdve jó pontokat akart gyűjteni, s ki akart válni a végzetessé váló német szorításból.

Horthy pontosan tudhatta, hogy olyan szörnyűségeknek volt, ha nem is aktív, de pozíciójánál fogva jóváhagyó és felelős részese (a több százezer magyar zsidó állampolgár halála, szenvedése csak egyik tétele az ellene felhozható vádpontoknak), amiért a háború után majd felelnie kell. Hitler nem várta meg Sztálin bosszúját, a nürnbergi kötelet, öngyilkos lett. Horthyt Nürnbergben csak tanúként hallgatták ki, mert a generalisszimusz önkényes döntésének köszönhetően elkerülte a felelősségre vonást. Sztálin megakadályozta, hogy Tito kérésére kiadják Jugoszláviának, s nem állították magyar bíróság elé sem! 1946-ban a nála vizitáló magyar politikai vezetőknek kijelentette ugyan, hogy “Horthy természetesen bűnös”, de korára és kiugrási kísérletére tekintettel azt “javasolta”, ne kerüljön ítélőszék elé. Viszont nem óhajtotta visszatérését az országba, mert az éppolyan “előnytelen” lett volna a hatalmat megragadni szándékozó kommunisták számára, mint a felelősségre vonása. Horthyt ezért száműzték, háborús múltja miatt sem Bajorország, sem Svájc nem fogadta be, ezért került Salazar Portugáliájába.

Horthy sohasem nézett szembe a múltjával. (Erről többször átírt, tendenciózus és hézagos emlékiratai is árulkodnak.) Amerikai fogságában egyoldalú levelezést folytatott az angolszász szövetségesekkel, akiknek a szolgálatait is felajánlotta abban reménykedve, hogy a háború utáni rendezésben még ő is szerepet kaphat. Kísérleteit válaszra sem méltatták. A győztesek elfogadták Sztálin vele kapcsolatos diktátumait, de szemükben Horthy semmivé vált.

Comments are closed.