Forrás: NOL

Sorstalan nemzedék

Százhatvan Kertész Imrével egyidős, Auschwitz-Birkenaut túlélő visszaemlékezései

Vági Zoltán, Kádár Gábor, 2005. február 12. 00:00

Ezen a héten mutatták be Koltai Lajos Sorstalanság című filmjét, amely Kertész Imre Nobel-díjas regényéből készült. A kötet, és így a film főhőse, Kertész alteregója, Köves Gyuri, egy budapesti zsidó fiú, aki 15 évesen megjárja Auschwitz-Birkenaut és Buchenwaldot. Kertész-Köves történetét mára az egész világ ismeri, a többieké, a mintegy 165 ezer deportált, üldözött, meggyilkolt gyermeké jórészt ismeretlen.

1941-ben 825 ezer zsidó élt a revíziók révén megnövekedett területű országban. A hazai zsidóság 20 százalékát tették ki a 18 év alatti gyermekek és fiatalkorúak, akik közül 75-80 ezren a visszacsatolt területeken, 80-85 ezren vidéken és Budapesten éltek. A holokauszt főleg az első két térséget sújtotta, az itt élő gyermekek majd kilenctizedét meggyilkolták, Budapesten „csak” 55 százalékukat. Az 1944-es német megszállásig a 165 ezer gyermekből 4-5 ezret öltek meg, egy évvel később azonban már csak legfeljebb 30-35 ezren voltak közülük életben. A német és magyar nácik néhány hónap alatt kiirtották Köves Gyuri generációját. Mi történt a sok tízezer gyermekkel, hogyan haltak meg, a túlélő keveseknek milyen emlékekkel kellett folytatniuk az életet, egyáltalán milyen jövőképük volt, lehetett Auschwitz után? Százhatvan 1929-es születésű, azaz Kertésszel egyidős túlélő történetét vizsgálva kerestük a választ ezekre a kérdésekre.

Magyarország

Köves Gyuri apja az egyik alkalmazott nevére íratta üzletüket, majd behívták munkaszolgálatra. A kisegítő munkaszolgálatra rendelt Gyurit 1944 nyarán Budapest határában fogták el egy razzia során, és sok ezer főváros környéki zsidóval együtt a budakalászi téglagyárból deportálták. Sok kortársának, ha lehet, még ennél is mostohább sors jutott.

Az ungvári Rottmann Cili arról számolt be, hogy Kárpátalján már 1939-ben elvették az iparengedélyeket, üzleteket, szállodákat. Munkácson, „amikor a magyarok bejöttek (1939. március) sok volt a zsidózás, és az utcára sem lehetett menni a bántalmazások miatt” – emlékezett Feldmann Irén, akinek apját a magyar hatóságok „hontalanként” már 1941-ben Lengyelországba deportálták, ahol az SS kivégezte. A técsői Einhorn Lea már 13 évesen „hozzászokott”, hogy apját és bátyját feljelentések nyomán a csendőrök rendszeresen összeverték a községházán.

Mindezek még jóval a német megszállás előtt történtek, a magyar kormány és hatóságok kezdeményezésére. 1944. március 19. mégis döntő fordulatnak bizonyult. Hamarosan megkezdődött a gettósítás, majd a deportálás. A huszti zsidókat négy napra a zsinagógába zsúfolták. Mire Davidovitsék visszatértek otthonukba, hatszobás lakásukat teljesen kifosztotta a helyi lakosság. A következő hetekben „állandóan fenyegettek… úgyhogy még az ablakon sem mertünk kinézni”. Májusban a családot saját téglagyárukba hurcolták, ismét kirabolták, majd „a nőket szülésznőkkel motoztatták végig, nincs-e elrejtve valami, majd bevagoníroztak”. Több huszti tizenéves emlékezett hasonló borzalmakra. Berkovits Samuék teheneit a lakosság elhajtotta, az SS-ek és magyar csendőrök „szörnyen kegyetlenek voltak, elvették a pénzt, aranyat, órákat, nem vihettünk magunkkal semmit”. Müller Lili látta, hogy a bevagonírozáskor motozó csendőrök egy Winkler nevű zsidónál pénzt találtak; és „még ott helyben, az állomáson lelőtték”. Aknaszlatinán a csendőrök kivégzéssel fenyegették a gettóba zárt zsidókat, deportálás előtt elvették csomagjaikat, majd „újabb motozás során verés közepette elvettek minden elvehetőt, közben hasra kellett feküdnünk, hogy ne lássuk, mit csinálnak” – emlékezett Huber Lajos. Herskovits Miklós 15 évesen nézte végig, hogy az ungvári gettó deportálásakor „a csendőrök az úton nagyon bántalmazták, lökdösték, rúgták az embereket… rossz volt nézni, hogy idős embereket is így bántalmaznak”. Munkácson a helyzet, ha lehet, még rosszabb volt. Sok helyi zsidót a patakba vagy a mocsárba hajtottak, ahol téglával a kézben, nyakig érő vízben kellett „tornagyakorlatokat” végezniük. Ételosztás előtt a zsidóknak a sárban kellett hason csúszniuk. Königsberg Vilmos látta, hogy több embert botokkal egyszerűen agyonvertek, a téglagyárban összezsúfolt Itzkovics Pauláék takaró alól kilógó lábát egy rendőrtiszt egész éjjel bottal verte: „Általában minden lehető és lehetetlen alkalommal ütöttek-vertek, folyton ékszerek és pénz után kutattak.”

Hamarosan megindultak a tömeges deportálások. A magyar kormány azt állította, hogy a zsidókat azért deportálják Németországba, hogy ott dolgozzanak, családjuk pedig munkakedvüket fokozandó utazik velük. A valóság mást mutatott. Feldmannék hetvenöten kerültek egy vasúti kocsiba. Két nő a szomjúságtól megőrült a hőségben, amikor társaik vizet kértek, a csendőrök ezt válaszolták: „fúljatok meg”. Farkas Jenő Újpesten tanult szabótanoncként és Kertészhez hasonlóan a budakalászi téglagyárból deportálták. Vagonjában „Hetven személyt zsúfoltak össze, majdnem csupa öreget, ezeknek fele már útközben meghalt. Holttesteiket a háromnapos út alatt a vagonban hagyták.” Halpert Editék munkácsi transzportja még rosszabbul járt: „…láttuk, hogy a kórházhelyiségekből is kihozzák a betegeket és járni nem tudókat. Az előírt 75 személy helyett 120 személyt gyömöszöltek egy vagonba. Egész úton nem adtak vizet, csak ha értéktárgyakat adtunk a kísérőknek. WC-vödör sem volt a vagonban. Volt közöttünk két béna ember, akik maguk alá piszkítottak… Útközben a transzportnak 26 tagja meghalt, főleg szomjan haltak.” Kertész nemzedékének közös élménye a gettósításról és deportálásról: bezártság, kifosztás, „testi motozás”, megaláztatás, zsúfoltság, éhség, szomjúság és állandó verés. A magyar hatóságok párját ritkító brutalitása következtében már Auschwitz előtt ezrek haltak meg, más tízezrek félig agyonverve, az éh- és szomjhalál küszöbén érkeztek meg a birkenaui rámpára, ott pedig dr. Mengele és kollégái várták őket.

Végállomás: Auschwitz-Birkenau

A megvizsgált 160, 1929-es születésű gyermek túlélő visszaemlékezése alapján Kertész-Köves „utazása” és érkezése nagyjából tipikusnak mondható: a legtöbb deportáló vonathoz hasonlóan Kassánál lépte át a határt, itt, amolyan búcsúgesztusként a csendőrök agyonlövéssel fenyegetve még utoljára kirabolták őket, a többséghez hasonlóan ők is háromnapos út után érkeztek Auschwitz-Birkenauba, és akárcsak kortársai, Kertész Köves Gyurija sem hallott még soha a táborról.

Ismeretlen magyar zsidó fiú 1944-bőlA birkenaui zsidórámpára érkezőket 10-15 SS és pár száz, csíkos rabruhás fogoly várta. Ez utóbbiak a vagonok kitisztításáért és a holmik összegyűjtéséért felelős takarító munkacsapat, a „Kanadakommando” tagjai voltak. A kanadások tudták, hogy a deportáltak többsége a szelekció után a gázkamrába kerül, de erről halálbüntetés terhe mellett nem beszélhettek. Egyikük azt tanácsolta Kertésznek, hazudja magát 16 évesnek. Ezzel megmentette az életét, mert az ilyen korúakat munkaképesként már beengedték a táborba, míg a fiatalabbakra halál várt. A huszti Müller Liliéket is ezek a foglyok figyelmeztették, hogy „…a fiatalok idősebbeknek vallják magukat, az öregek pedig fiatalabbnak”. Ezen a napon szerencséjük volt, később azonban édesanyja megbetegedett. Lili hiába adta el kenyéradagját, hogy megmentse a gázkamrától, „végül… mégis a krematórium lett a sorsa”. Az orjovai Gottesmann Reginát és társnőit a kanadások vették rá, „hogy menjünk a fiatalok közé, mert ott jobb lesz nekünk, azokat munkára fogják beosztani”. A szelekciót túlélték, és este már tizennégyen kuporogtak egy háromszintes fapriccsen, amely rájuk omlott. Tíz hónappal később Bergen-Belsenben a hullaégetés elől szöktek meg őreik golyózáporában, de a beérkező brit felszabadítók megmentették őket.

A halál árnyékában

Kertész és a 160 visszaemlékező gyermek a ritka kivételek közé tartozott. A magyar hatóságok 1944 nyarán, a háború legnagyobb és leggyorsabb deportálási akciója során 430 ezer magyar zsidót, köztük legalább 100 ezer 18 év alatti gyermeket és fiatalkorút küldtek Auschwitz-Birkenauba. Egy transzport átlagosan 75-80 százalékát még az érkezés napján elgázosították, a gyermekek esetében ez az arány még magasabb volt. Kertész Köves Gyurija egyedül érkezett Birkenauba, s bár már az első este elmondták neki, hogy transzportja legnagyobb részét gázkamrába küldték, csak a felszabadulás után tudta meg, hogy apja Mauthausenban meghalt.

A legtöbb munkaképesként haladékot kapott gyermeknek egyszerre kellett szembesülnie három ténnyel: elszakították őket szeretteiktől, egy haláltáborba kerültek, és családjuk nagy részét már el is pusztították. Auschwitzot csak azok a gyerekek élhették túl, akik fel tudták dolgozni ezt a hármas traumát.

Kertész nemzedékének közös élménye a gettósításról és deportálásról: bezártság, kifosztás, „testi motozás”, megaláztatás, zsúfoltság, éhség, szomjúság és állandó verés.

A rámpán a szelekció gyorsan zajlott, az SS-orvos egy-egy intéssel döntött sorsukról. Itt a técsői Einhorn Lea és a dolhai Weingarten Háni is elszakadtak hat-hat testvérüktől és szüleiktől, míg a nagyszöllősi Rosenberg Jenő öt kistestvérét és édesanyját veszítette szem elől. Ekkor még nem tudták, hogy soha többé nem látják őket. Az igazság hamarosan kiderült, és a legtöbben képtelenek voltak elhinni. A munkácsi diáklány, Zelovits Etel furcsállotta, hogy a táborban blokkfelügyelője azzal fenyegetőzött, hogy „elküld bennünket a füstbe”: „Akkor még nem tudtuk ennek az értelmét… nevettünk rajta, tréfának vettük.” Később lengyel foglyok mesélték, hogy a munkaképteleneket krematóriumokban égetik el. „Eleinte persze nem hittük el, és azt mondtuk rájuk, hogy gonoszak, csak bosszantani akarnak bennünket.” Pár nappal később egy este nappali világosságra figyeltek fel: „A blokk mögött olyan nagy lángok csaptak fel, hogy az égbolt egész vörös volt. Bejöttünk, és megkérdeztük… mi ez, mire ő elmesélte, hogy ott van a krematórium, és ott égették el a mi hozzátartozóinkat. Ekkor már elhittük, hogy ennek fele sem tréfa.” Rosz Bertalan beregszászi suszterinasnak társai mutatták a krematóriumok kéményeit: „Nem hittem el, azt hittem, hogy sütöde van, de később rettenetes szag terjedt el a levegőben, és akkor már tudtam, hogy igaz.” Az ungvári Hart Ella akkor szembesült a valósággal, amikor a krematóriumból cipőket kellett elhoznia: „Az udvaron emberi csontok füstölögtek, gödrök voltak, amelyekből lángok csaptak ki. Nagy jajgatás és visítás hallatszott ki a krematóriumból. Megkérdeztük azt a szlovák lányt, akivel mentünk, hogy mi van itt, mire ő azt felelte, hogy ott vannak a szüleitek és testvéreitek, akiket ott égetnek el.” A porubkai Rottmann Ciliék alig 500 méterre laktak a krematóriumoktól egy barakkban: „A krematórium éjjel-nappal égett. Olyan piros volt az ég tőle, mint a tűz, és éreztük az égett hús szagát – ami egészen őrjítő volt.”

Amit a legtöbben sokáig nem tudtak elhinni, az sok magyar zsidó gyermek életének szerves részévé vált. Főleg a krematóriumok között elterülő raktártáborban, a Kanadában dolgozók voltak kitéve óriási lelki pressziónak. Ők még azokat az égetőgödröket is jól látták munkahelyükről, amelyeket az SS 1944 nyarán azért ásatott, mert a krematóriumok elérték teljesítményük maximumát, és képtelenek voltak elég hullát elégetni. Itzkovics Pauláék munkácsi transzportját egy májusi vasárnapon Mengele fogadta – túlságosan is barátságosan. A kanadások gúnyolódva azt kérdezték: „Na milyen volt az utolsó vasárnapotok?” Rossz érzésük hamarosan rémületté változott: „2-300 méternyire irtózatos tüzet láttunk, erre megtorpantunk, nem mertünk továbbmenni. Lövöldözni kezdtek, erre megindultunk. Olyan érzésünk volt, hogy elevenen megyünk a tűzbe. Oldalra néztünk és láttuk, amint két ember fogja a hullákat és dobálja a tűzbe. Erre egy irtózatos sikoltás következett. Páni félelem vett rajtunk erőt, nem voltunk hajlandók továbbmenni, de továbbhajtottak egy sötét épület felé, erőszakkal behajtottak.” A reszketve összebújó lányokat az SS-ek azzal nyugtatgatták, hogy „ne blamáljuk magunkat, az ilyesmi már a huszadik században nem létezik”. Létezett. Ők is a Kanadakommandóba kerültek, „ettől kb. 15 méternyire volt a krematórium, állandóan láttuk, hogyan égetik a halottakat. Állandóan nagy tempóban ment a munka… éjjel-nappal, folyton.”

Feldmann Irénék valószínűleg ehhez a csoporthoz tartoztak: „…láttuk, hogy két ember, egyik a fejnél, a másik a lábánál fogva dobál be embereket a tűzbe. Borzasztó jajveszékelés, ordítozás hallatszott onnan… búcsúzkodni kezdtünk, hogy megyünk a halálba… Amikor a tűz mellett elmentünk, akkor gázosították a hozzátartozóinkat, azok kiabáltak.” A fürdőben ülve a tűzről és családtagjaikról kérdeztek egy régi foglyot: „Odavezetett az ablakhoz és azt mondta: ťlátod azt a nagy tüzet? Ott ég az anyád! És te is ott fogsz megégni, innen élő ember még nem került kiŤ.” Amikor a gázkamra tele volt, a következő transzporthoz tartozó anyákat és gyermekeket az SS-ek a krematórium előtt leültették, hogy uzsonnázzanak meg: „Ezek azt hitték, hogy csak friss levegőn vannak, majd észrevettek bennünket, és azt hitték, hogy jó helyre jöttek. Ostromolni kezdtek kérdésekkel: fogunk találkozni az urunkkal, a másik: a fiammal vagy lányommal?… nem telt bele néhány perc, gyerekekkel együtt besétáltak a gázkamrába, óriási visítás, és néhány perc múlva már lángoltak a kemencék… Így teltek a napjaink tíz hónapon keresztül, hogy állandóan láttuk éjjel és nappal… hogy pusztítják az embereket.”

A 15 éves Szabó Ilona és Klein Bella ruhákat szortírozott a Kanadában: „Ez a munka alapjában véve nem volt nehéz, de borzalmas körülmények között folyt. Szemben velünk volt ugyanis a krematórium, és mi végignéztük minden érkező csoport szelektálását. Láttuk az öregeket és gyerekeket bemenni a krematórium ajtaján, hallottuk a borzalmas sikoltozásokat… Azt is láttuk, ha túl sok transzport jött egyszerre… a gödrökben égették el az embereket… Alapjában véve nekünk könnyű volt a helyzetünk, mert bőven volt az organizált ennivalónk, azonban senki sem tudott enni az égett emberhús szagú levegőben, állandó sikoltozások között.”

Néhány ezren, köztük Kertész-Köves „szerencsések” voltak, hiszen pár nap után más koncentrációs és munkatáborokba szállították őket, ahol további megpróbáltatás, betegség és sok esetben a halál várt rájuk. Tízezreknek hónapokig kellett küzdeniük azért a lehetőségért, hogy végre kikerülhessenek a krematóriumok árnyékából. Addig azonban túl kellett élniük a mindennapi verést, a fokozódó éhezést, a hideget és a rettegett szelekciókat, amelyek során Mengele és kollégái a gázkamrákba küldték a gyengéket.

Néhányan 15 évesen ezt is átvészelték. A havasmezei szűcstanoncot, Fuchs Mihályt egy nap ötven 12-16 éves társával együtt teherautón vitték az egyik krematóriumhoz. Az SS-ek még szappant is adtak a „fürdéshez”: „Nagyon sírtunk, jajgattunk, mert… tudtuk, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Bizonygattuk, hogy mi bírunk dolgozni, a Scharführer kezét, lábát csókolgattuk, jajgattunk, erre 25 fiút kiengedett, a többiek azonban benn maradtak.” Mihály előbb egy szénbányában dolgozott, majd a rettegett Dora táborban ásott alagutat, végül Bergen-Belsenben szabadult fel.

Egy szerednyei diák, Diamanstein Gyula nagyanyját a csendőrök a deportáláskor összeverték. A birkenaui rámpán elvesztette édesanyját és öccsét, majd túlélt egy szelekciót, amelynek tíz barátja áldozatul esett. 1944 őszén Mengele újabb szelekcióval tette emlékezetessé jom kippurt, az engesztelés napját. Aznap a zsidó hagyományt kigúnyolandó, a doktor Isten szerepében tetszelegve „megmérte” a gyermekeket: aki 160 centinél alacsonyabb volt, gázkamrába került. A kis termetű Gyula átszaladt a magasabbak közé. Nagyon megverték, de a második szelekciót is túlélte. A harmadik alkalommal azonban csak tíz fiút találtak munkaképesnek, a többi 380 gyereket éjszakára egy barakkba zárták, majd reggel értük jöttek, és az egyik krematóriumba vitték őket. „Bevittek minket egy nagy terembe, amely előtt az volt kiírva, ťfertőtlenítőŤ, és levetkőztettek bennünket. A németek felszólítottak, hogy ruháinkat akasszuk a fogasra… A zsidókat, akik ott dolgoztak, nagyon kértük, hogy ha tudnak, mentsenek meg bennünket, ők sajnálattal mondták, hogy nem tudnak semmit tenni, mert az ő életük is kockán forog. Mikor már 350 embert beengedtek, én is közeledtem, egyszerre csak nagy hangot hallok, megjelent a Lagerkommandant.” Az SS negyvenötüket kiválasztotta és visszaküldte a táborba. Életüket egy váratlanul beérkező krumpliszállítmány mentette meg, amelyet azonnal ki kellett rakodni. A többieket elgázosították.

Kertész Birkenauból Buchenwaldba került, onnan Zeitzbe vitték kényszermunkára. Ide került a Mátészalkáról deportált Motyovits Ferenc is: „Itt napi 12 órát dolgoztunk egy benzingyárban. Reggel 4 órakor keltünk és ekkor kaptunk kenyeret, délben egyáltalán nem kaptunk enni, este… még kb. két órát kellett Appellt állnunk, hogy azután végre megkapjuk a vacsoránkat, amely nyolc deci karalábélevesből állt.” Bár a szállásuk az átlagosnál jobb volt, hiszen mindenki külön ágyban aludt, havonta csak egyszer fürödtek, és sosem kaptak tiszta ruhát, így hamar eltetvesedtek. A gyár négy kilométerre volt a tábortól, ez napi nyolc kilométer gyaloglást jelentett, közben tizenkét óra munka, majd este a kétórás létszámellenőrzés. Ilyen ellátás mellett nem csoda, hogy egyre többen haltak meg „végelgyengülésben, a sok éhezés következtében”. E halottakkal együtt hamarosan a magatehetetlen Kertész-Kövest is a buchenwaldi krematóriumhoz szállították. Szerencsére fogolytársai felfedezték, hogy még él, kórházba vitték, és megérhette a felszabadulást.

Hazatérés

Kertész az amerikaiak tanácsa ellenére hazatért Budapestre. Érthető, látni akarta otthonát, találkozni akart szüleivel. 160 kortársa szintén.

Kertész azonban itt is maradt, míg a többiek közül sokan másképpen döntöttek. Hazatérve nem lelték a „hazát”. Családjuk többnyire elpusztult, egykori otthonukat kifosztva, a zsinagógákat lerombolva, temetőiket megbecstelenítve találták, üzleteikben idegenek ültek, holmijaikat elhordták a szomszédok vagy az átvonuló hadseregek. Az egykori feljelentők, árjásítók, zsidózók, nyilasok gyakran nem örültek viszszatérő áldozataiknak. Sok túlélő a nácizmus után nem találta vonzónak a kommunizmust. Nem csoda, ha a gyerekek egy része ki akart vándorolni: harmaduk Palesztinába, mások Amerikába. Néhány példa indokaikra, terveikre. „Mivel nincs senkim, a Délibáb utcai cionista otthonban lakom. Nagyon szeretnék Palesztinába menni” (Drach Andor, Szolnok). „Ha a család nem érkezik meg, elindulunk Palesztinába” (a Schuh-lányok Turjarákóról). „Nekem most már nincs semmi várnivalóm, szeretnék kivándorolni Palesztinába, ott dolgozni és új hazára találni” (Friedmann Jakab, Nagyrákóc). „Tudomásunkra jutott, hogy a kárpátaljaiakat nem fogadja szívesen vissza az ottani lakosság, így hát elhatároztuk, hogy amint mód van rá, Palesztinába megyünk” (Davidovitsék Husztról). „Palesztinába szeretnék menni, esetleg Amerikába, ahol rokonaink vannak” (Feldmannék, Munkács). Sokan mégis maradtak, mert minden szenvedés ellenére még mindig ebben az országban képzelték el jövőjüket. A soproni Schwarcz Tamás, Birkenau és Mühldorf túlélője így összegezte érzéseit: „Csak egy nagybátyámat találtam életben egész családomból, nála fogok lakni, és újból iskolába fogok járni, és sokat tanulni. És ha lehet, felejteni!”

Auschwitz után

Auschwitzot túl lehetett élni, de lehetett-e Auschwitz után normális életet élni? Hogyan lehet túllépni a megaláztatásokon, szenvedéseken, a család, az otthon, a haza elvesztésén? Hogy lehettek képesek 16 évesen 30 kilóra soványodott, súlyos beteg, nincstelen gyermekemberek újrakezdeni életüket a zsidótörvények, a sárga csillag, a gettó, a deportálás, a rovarirtó szer halálos gőzében meztelenül megfulladt és elégetett szerettek emlékével?

Nem tudjuk, de tény, hogy szinte valamennyiüknek sikerült. Voltak, akik egy életre magukba fojtották bánatukat, mások meg tudták osztani új családjukkal szenvedésük történetét, sokaknak az idő és a felejtés nyújtott segítséget. Kertészben tíz évig ülepedtek a történtek, majd öt évig készült a Sorstalanság megírására, a mű végül tizenhárom esztendőnyi kemény munkával született meg. Visszaemlékezőink minden bizonnyal szétszóródtak a világban: egy részük Izraelben, mások Amerikában, sokan Magyarországon folytatták életüket. Akik még élnek, ma 75-76 évesek. Itt járnak köztünk, előttünk állnak a sorban, ott ülnek velünk a villamoson, a mozikban. Ép ésszel alig felfogható, ami velük történt, és mégis hétköznapi, sokszor érthetetlenül derűs embereknek tűnnek. Mindannyian hordozzák a 60 évvel ezelőtt történtek sebeit, sokan ma is, még mindig erről álmodnak. Minden éjjel. Müller Szerén talán még ma is Plaszowban égeti a hullákat, Iczkovics Cecília talán a Schindler listájából ismert Amon Göth parancsnok látványától nem bír szabadulni, amint az fehér lovon, korbáccsal járja a tábort és a foglyokra uszítja vérebét. Katz Rellát talán még mindig annak a csecsemőnek a képe nyomasztja, akit a magyar kanadás lányok egy kendőbe bugyolálva találtak, és akit az SS-ek megöltek, esetleg az a pillanat, amikor testvéreivel a meggyilkoltak holmijai között megtalálták öccsük és édesanyjuk ruháit. Hönig Sári talán még mindig azt a momentumot próbálja megemészteni, amikor Mengele a rámpán, nem engedve, hogy édesanyjával és két testvérével menjen, megmentette az életét, de ugyanazzal a mozdulattal kiirtotta a családját. Farkas Simon talán még ma is azt látja, amint Landsbergben az SS-őr vaskaróval veri agyon az apját, majd beteg, 16 éves bátyjának tiltakozását nyugodtan végighallgatva egy téglával őt is agyonüti. Moskovitz Áginak vajon mi a legroszszabb álma? A budapesti házmester feljelentése, hogy Ági keresztény papírokkal bujkál, vagy az a szelekció, amelyet a konyhában rejtőzve vészelt át, esetleg az a perc, amikor századmagával egy vagonba zárták, ahol az egyik, éhségtől megtébolyult rabtársa fojtogatni kezdte, talán az a pillanat, amikor egyheti étlen-szomjan utazás után csak négykézláb tudott bemászni a theresienstadti táborba? Klein Sándor vajon újra meg újra átéli azt az 1945. januári utat, amikor az amerikai pilóták által véletlenül halomra lőtt bajtársai hulláin ült éhezve a vagonban nyolc napon keresztül?

Nekik ez a sorsuk. Immár 60 éve.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©