Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 12. szombat

Sorostalanság – Filmkönyv

Az a könyv, amelyet Koltai Lajos a Malena forgatásán magányos óráiban olvasott, Kertész Imre regénye, a Sorstalanság volt. Már az első oldalak után érezte, hogy abba a fénybe nézett bele, amelyet Szent Pál látott a damaszkuszi úton. A holokauszt szenvedéstörténete ebben a regényben attól válik különösen fájdalmassá, hogy nincs benne ügyész, következésképpen nincs vádirat, nincs bíró, tehát nem szabnak ki senkire büntetést. Akik végrehajtják a XX. század legborzalmasabb genocídiumát, azok úgymond normális emberek. Koltai Lajos eddig is tudta, hogy a holokauszt kiemelkedik a történelmi vétkek sorából. Azt azonban csak ezek a lapok tudatosították benne véglegesen, hogy a történet valóban a mienk is. Átélte, amit a könyv döbbenetes erővel állít: ne higgyük, hogy a halottak megszámlálásával, főhajtással és bocsánatkéréssel le lehet tudni a történetet. Az életben maradottak is vesztesek: elvették a sorsukat, ami életüknek, létezésüknek keretet és értelmet adott. A „tizenötödik esztendejében járó nagyfiú” szemszöge további meglepetéseket tartalmazott: ellentétben a szenvedéstörténetek néhány „kötelező” elemével, ebben az ábrázolásban a holokausztot az teszi rettenetessé, hogy nincsenek látványos atrocitások. A gépezet alig látszik, hiszen a gyerek világképében az organizáció még nem felfogható realitás, annál inkább látja az emberi kapcsolatok elemi szükségletét. Amit a felnőttek el szoktak felejteni.

Már az első lapokon, amikor az édesapa munkaszolgálatos „beszerzését” végzik, hirtelen mélyebb értelmet kapott számára a Szabó István mitológiájában szereplő hátizsák és az egyéb túlélést biztosító tárgy, amit a Budapesti mesékben az Anya tudott olyan nagy érzelmi nyomatékkal elmondani. A „beszerzés” jelenetét a néző ne keresse a filmben, már a forgatókönyvbe sem került bele, de persze Koltai Lajos a regényt olvasta, annak teljes világa nyűgözte le, amely, igen, mindazt felszínre hozta és mozgósította benne, amit a holokausztról tudott és minden morzsát, mint erős mágnes a fémreszeléket, természeti törvény erejével ható rendbe állított. Rögtön érzékelte, hogy a gyermeki szemszög a valóság megvilágító erejű értelmezését teszi lehetővé. Hosszan gondolkodott azon, mit jelent a regényben az egyes szám első személy. Mit jelent, hogy Köves Gyuri „megfejti” a pék zsidógyűlöletét, aki – szerint – nem tudná becsapni a zsidókat, ha nem gyűlölné őket, azaz ha nem egy eszme kormányozná cselekvését, „ami már viszont egészen másvalami lehet persze”. A megformálás nyelvi ereje azonban nyilvánvalóvá tette, Köves Gyuri és az olvasó között szilárdan ott áll az író, és nem engedi, hogy az olvasó, akár legjobb szándékból is, akár a gyerek iránti szeretetből, melodrámaként fogja fel a történetet.

Koltai Lajos lassan olvasta a könyvet – másoknak is ajánlható a Sorstalansággal való párbeszédnek ezen módja -, és napokig gondolkodott például azon, mit is jelent Köves Gyuri reflexiója az orra vérzését megindító pofon után. Hiszen a könyvében ez áll: „azért mégiscsak igen dühös voltam, mivel végtére is nem szoktam hozzá, hogy megüssenek, s bárki volt is, s ha csak ültömben és csupán az arcomon is, de iparkodtam meglehetős jelét adni ennek a haragnak. Meg is láthatta, úgy hiszem, mert észrevettem – bár közben még mindegyre ordított -, nagy, sötét, mintegy olajban úszó szemének tekintete ezalatt lassanként mind lágyabb, végül már-már mentegetőző kifejezést öltött, miközben figyelmesen siklatta rajtam végig, a lábamtól egészen az arcomig: kellemetlen, feszélyező érzés volt, valamiképpen.”

Vajon valóban megvillant-e az abszurd mentegetőzés a pofon után a fekete lovaglóruhás fogoly tekintetében, vagy Citrom Bandi magyarázata – a pacsuliszagú férfi homoszexuális – lenne helytálló? Persze Citrom Bandi nem a tekintetet magyarázta, hanem a fekete ruhás jelenést. Köves Gyuri a megaláztatásnak ebben a pillanatában is vajon nem a megbocsátás lehetőségét kereste-e, s a mentegetőző tekintet csak az ő belső látása számára létezett?

Aztán, ezzel ellentétben, a könyv befejezése, a hazaérkező Gyuri mindenre kiterjedő gyűlölete és a „koncentrációs táborok boldogsága” okozta a legtöbb töprengnivalót. Rögtön érezte, hogy ez nem magányos töprengés, ezt minden olvasónak el kell végeznie önmagában, különben nem érti meg, hogy mit jelent: nem a saját, hanem más sorsát élni, azt folytatni, mert hiszen – talán erre esik a könyv egyik legfőbb hangsúlya – az időből nem lehet kimetszeni szakaszokat, és úgy bánni velük, mintha meg sem történtek volna.

Koltai Lajos már korábban észrevette, hogy a könyvet zárt helyekre viszi olvasni. Marokkóban belátta, hogy Camus, az afrikai nap szerelmesének megjegyzése mélységesen igaz: „Idegen országban napfényben aranyló házak a dombtetőn. Mélyebb érzést vált ki, mint ugyanaz a látvány odahaza. Nem ugyanaz a nap. Tudom, hogy nem ugyanaz a nap.” Nem, Koltai Lajos nem akarta figyelmét elterelni az idegen ország látványosságaival. Otthon akart lenni a könyvvel. És úgy érezte, a négy fal között teljesen otthon van. Makacsul befészkelődött gondolatai közé, hogy a Sorstalanság azért különleges könyv, mert nem esik bele abba a csapdába, amibe a legtöbb XX. századi regény – például még Jorge Semprun remekműve, A nagy utazás is -, amelyek eltörlik a fikció és a valóság közötti határvonalat. Kertész Imre középpontba a klasszikusok, például Goethe nyomán, a nevelődés történetét állította, ami belső történet ugyan, de talán éppen emiatt – vélte Koltai Lajos – egy film ugródeszkája lehet.

Semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a Malena operatőre a könyvet „ártatlanul”, csak a maga szórakoztatására olvasta volna. Budapesten adta kezébe az egyik fiatal producer, aki Gothár Péterrel is dolgozott, és elmondta: a megfilmesítés joga az övé, folytak is munkálatok a könyvvel, de az elkészült forgatókönyv senkinek sem tetszett. Esetleg, ha érdekli őt, folytatható lenne a dolog. A producer természetesen nem véletlenül szemelte ki Koltai Lajost. Tudta, hogy bizonyítani szeretné rendezői képességeit is. A szakmában meglehetősen nagy port vert fel, hogy Koltai Lajosnak egy másik filmhez már megvolt a szereposztása, a pénze, de volt ereje nemet mondani, mivel az író gyanakodva ragaszkodott még kötőszavai „megfilmesítéséhez” is. Koltai Lajos pontosan tudta, hogy a film nem egyenlő az irodalmi anyaggal, s ha az író nem bízik meg benne, nem szabad erőltetni a dolgot. Ebben a döntésben Illés György is megerősítette, aki egyébként teljes mellszélességgel állt tanítványa rendező tervei mellé.

Hazaérve a Malena forgatásáról Koltai Lajos azon nyomban kutatni kezdte, ki is a kivételes könyv írója. Szerencsésnek mondhatta magát, mert éppen megjelent Kertész Imre elbeszéléseinek gyűjteménye, Az angol lobogó, amely kitűnő „bevezetés” az író munkásságába. Akár filmes szemmel is, hiszen például A nyomkereső című elbeszélés kiváltképp alkalmas lenne megfilmesítésre.

Mihamarabb szeretett volna találkozni az íróval, hiszen A nyomkeresőben olvasta – és teljesen egyetértett vele -, hogy „az idő veszedelmes ellenfél”. Megtudta azonban, hogy a találkozásra várnia kell, mert Kertész Imre Berlinben dolgozik új művén, s amikor itthon van, nincs berendezkedve társasági életre.

Természetesen kivételek mindig adódnak. Radnóti Zsuzsa, a Vígszínház dramaturgja, Örkény István özvegye körül mindig volt egy „irodalmi szalon”, válogatott résztvevőkkel, akik közé a Magyarországon az értők által nagyra becsült Kertész Imrét is beleszámították. Koltai Lajos – a régi ismeretség alapján – Radnóti Zsuzsát kérte meg, tegyen lehetővé egy találkozást Kertész Imrével, pusztán abból a célból, hogy megismerje a Sorstalanság íróját. A „szalon” egyik soros összejövetelén létrejött a találkozó. A háziasszony méltányolta Koltai Lajos érdeklődését, és operatőr vendégét az író mellé ültette le, ha tudnak, hadd szóljanak egymáshoz közvetítők nélkül is.

Ez megtörtént, sőt több is.

A találkozó után Koltai Lajost mámoros boldogság fogta el: az író minden várakozását túlszárnyalta, mivel Kertész Imre valóban kivételes személyiségéből hiányzik az a jeges fuvallat, amellyel sok „nagy ember”, akár szándéktalanul is, megbénítja a környezetét. Az író is a reménykeltő találkozások közé sorolta megismerkedését Koltai Lajossal, aki azzal lepte meg őt, hogy a Sorstalanságot nemcsak értőn, hanem tűzzel elemezte. Elmondta, mit jelent számára a könyv, micsoda élményt nyújtott. Majd azt fejtegette, hogyan lehet ennek a legmagasabb rendű irodalomnak egy-egy fordulatát „lefordítani” filmre. Mondjuk a képek kompozíciójával, színével. Koltai Lajos magára vonta a kis társaság figyelmét. Többen meg is jegyezték, hogy érdemes lenne a Sorstalansággal viaskodnia. Kertész Imre szinte szólni sem tudott: „Már pirosodom”- mondta, mert kamaszos zavarba hozta a sok dicséret, amely láthatólag nem udvariasságból fakadt, hanem belső meggyőződés hevítette.

A viaskodás szava e helyütt nem véletlenül merült fel. Az írót az évek során több rendező – köztük amerikai is – megkereste a Sorstalanság megfilmesítésének ötletével. Sikertelenül. Pedig Kertész Imre nem idegenkedett a megfilmesítés kalandjától. Az író – s ezt a tényt a Nobel-díj után a vele készült tengernyi riport és interjú sem tette közismertté – a filmet nem nézte le, mint ahogyan az egy időben értelmiségi körökben szokásos volt, hanem szerette, és azt tartotta, életvitelünkre, de még arra is, ahogyan önmagunkat akár hétköznapi pillanatainkban reflektáljuk, a XX. században a legnagyobb hatást a film tette.

A Sorstalanság Kertész Imre és Koltai Lajos első találkozása idején is „foglalt” volt, de az éppen elkészült forgatókönyv, amelyben Spiró György baráti odaadással vállalta a szakértői szerepet, nem elégítette ki az írót. De hogy biztosabb legyen a dolgában, megkérte a tüzesen szóló Koltai Lajost, olvassa el ezt a változatot – ha már ilyen szépeket mond a regényről -, és mondja el a véleményét. Így történt, hogy egy hét múlva Kertész Imre lakásán kettesben, minden udvariaskodástól mentesen nekifogtak a könyv szétszedéséhez. Koltai Lajos tüze nem hamvadt, és már nagyon hamar a történet alapproblémáját fejtegették.

A Sorstalanság legfőbb nehézsége filmes szempontból, hogy olyan lineáris dramaturgiájú történet, amelyből hiányoznak a látványos fordulópontok, és minden epizód a maga sajátos ritmikájával tart a végkifejlet felé, amely azonban a hagyományos problémafelvető dramaturgiától eltérően minden, csak nem megoldás. Az utat lépésenként kell megtenni, és a lépések sohasem nagyok. Kertész Imre és Koltai Lajos egyetértett abban is, hogy a nagy lépéseket, a látványos cselekményeket már ismerjük. A holokausztábrázolások általában ezeket a látványos mozzanatokat tartalmazták, így vélték felrázni a nézőközönség lelkiismeretét. Ebből azonban az is következett, hogy a „nagy lépések” klisészerűvé váltak, ezeket a nézők ma már ismerik.

Az ilyen filmek dramaturgiája voltaképpen halmazati dramaturgia: a németek magatartása kerül a középpontba, az egyre keményedő és egyre borzasztóbb bánásmód, amely azonban egyfelől – ha hiteles akar lenni – „leragad” a dokumentumok világában, vagy – önkényesen működtetve a fantáziát – a képtelenségek birodalmába téved. Koltai Lajos még azt is mondta, hogy a lélekben lezajló történethez képest a külső történet – minden fájdalmával és borzalmával – csak háttér. Köves Gyuri sorsa nem a holokauszt felé mutat, de mivel a történet kezdetén – mintegy véletlenül – leszállítják az autóbuszról, elveszik tőle a sorsát.

Vajon nem leselkedik ma is sok emberre – anélkül, hogy számolna vele – efféle fenyegetés? Ezért időszerű a történet. Ezzel az értelmezéssel nem mellékesen megdől a hagyományos céldramaturgia is, hiszen sem a belekerülni, sem a kikerülni kérdése valójában nem merül fel, mert amit látunk, a történelem „tréfája”: a Fiúval más sorsot járat végig, mint ami az övé lett volna.

„Semmi közvetlen közöm a holokauszthoz, amit természetesen mélységesen elítélek, de ha nekem kellene a könyvet megfilmesítenem, akkor nem a holokausztról próbálnék végső szót kimondani: elegendő feladat lenne egy emberi történetet felmutatni.” Koltai Lajos dióhéjban ilyeneket mondhatott, már amennyire egy hosszúra nyúlt találkozó témáira a két fél ma – eltérő szemszögből – emlékezik. Kertész Imrére vélhetően az tett hatást, hogy beszélgetőpartnere nemcsak elfogadta a könyv dramaturgiájának linearitását, hanem alapvető jellegzetességének tartotta. Aki a könyvet filmre álmodja, annak az legyen az agyában, hogy a dráma a humánum elvesztése, miközben a holokauszthoz vezető út – ellentétben megrögzült fogalmainkkal – nincs nagy fordulatokkal kikövezve. Az író nem mosolyogta ki a kósza gondolatokat, hanem azt mondta: „Fantasztikus! Pontosan ezt írtam meg.” Fölállt, odament a telefonhoz és hívta a magyar producert, akit ekkor Barbalics Péternek hívtak, és közölte vele: a filmet Koltai Lajos fogja rendezni. Amikor Kertész Imre kijelentette, hogy a filmet ő fogja megrendezni, Koltai Lajos „kollegalitásból” húzódozhatott volna. De nem tette. Egy ideje már valóban úgy érezte, ez az a történet és könyv, amely lehetővé teszi, hogy ne csak operatőrként jelenjen meg a világ előtt. S ha az ő elképzelése megnyerte az író tetszését, akkor semmi oka rá, hogy formalitásból meghátráljon. De a döntést mégsem ő hozta meg. Kertész Imre megírt egy levelet, amely minden szempontból tisztázta a helyzetet. Döntését közölte a német producerrel is, aki a megfilmesítési jogok 80 százalékával rendelkezett. A producer azonnal Budapestre érkezett, hogy helyszínen tájékozódjék a dolgok hátteréről. Koltai Lajos is találkozott vele a budai Bécsi Kávézóban, ahol a reménybeli rendező hosszan fejtegette partnerének, hogyan szeretné a filmet megrendezni. A beszélgetés végén a producer azt mondta, most már ő is érti, hogy az író miért Koltai Lajossal akarja megfilmesíteni a könyvet és neki ez ellen nemhogy nincs kifogása, hanem egyenesen örül neki. Végül a levélnek a filmtörténész is örül. A megírás dátuma – 2000. június 29. – jelenti azt a biztos időszirtet, amelyhez viszonyítva jól meg tudjuk határozni a történet időbeli lepergésének kezdeti pillanatait.

Marx József

—————-

Részlet a szerző Sorstalanság – Filmkönyv című, a Vince kiadónál most megjelent munkájából

CopyRight Népszava