Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 12. szombat

Időnkét hagyni kell győzni

(részletek egy internetes naplóból)

Február 2. (szerda):

Reggel fogorvoshoz voltunk hivatalosak. Milost is elvittük, és megint példásan viselkedett. Bemehetett a rendelőbe, végignézhette, ahogy Krisztina a mamája fogát rendbe rakja, és nagyon okosan, visszafogottan viselkedett. Remélem, az lesz a haszna, hogy nem fél majd a fogorvostól.

Most nagyon kellemetlenül éreztem magam. Nem is a székben, hanem utána, mert nem akart kimászni az érzéketlenség az arcomból. Még hat óra múlva is teljesen béna voltam a bal fülemtől a szám közepéig. És persze így enni se lehet, mert simán kiharapja az ember a saját húsát. Aztán eszembe jutott, hogy masszírozni kellene a pofámat, és ez hatott is.

Délután ketten maradtunk Milossal, mert a mamája elment Wandához, aztán Tamarával filmet szemlélni, aztán egy értekezletre. Nagyon jól megvoltunk. Még dolgozni is hagyott – majdnem. Ismeretlen okból ma rettenetesen sokat evett. Megszerette a kolbászt vajas kenyérrel, és félóránként megkívánta. Tejbedarát is kellett készíteni, egy liter tejből. Legalább a felét meg is ette. Nagyon szeretem etetgetni. A mamája néha kifogásolja is, hogy például ebédkor szinte azonnal átköltözik az ölembe, hogy etessem. Igaza van, tudom, hogy elkényeztetem, de az olyan jó. (Mentségünkre: nagyon szépen eszik egyedül is, ha úgy adódik.)

Február 3. (csütörtök):

Pontosan délig aludtam. Ez nem véletlen, és nem is lustaság: mivel rendszeresen négy órát alszom, időnként be kell pótolni. Ha ez egybeesik egy kis fronttal, akkor képtelen vagyok fölébredni. Esett is a hó.

Elmentem vásárolni, aztán dolgoztam. Úgy terveztem, hogy Milossal, szánkóval megyünk tejért meg a pékhez, de persze annyi hó nem esett. Inkább itthon hagytam. Viszont a lecsapódó párától jégpálya lett az út. Megdöbbentő volt, hogy miközben én csúszkáltam, az autók ugyanolyan sebességgel mentek el mellettem, mintha éppen csak nedves lenne az út. Nyilván úgy látták, mintha. (Én ilyen időben – ha eszembe jut – keresek egy helyet, vagy egy alkalmas pillanatot, és nagyot fékezek. Azonnal kiderül, hogy milyen a talaj.)

Február 4. (péntek):

Nem nagyon történt semmi, csak tettünk-vettünk. Délután Milos a mamájával elment vendégségbe. Én meg itthon nekiálltam dolgozni. De valahogy egész nap az volt bennem, hogy verset akarok írni. Aztán egyszercsak azt vettem észre, hogy mindjárt hármat is írtam. Teljes talány, hogy miképpen mennek ezek a dolgok. Honnan jönnek a szövegek? Miért pont abban a formában, amiben megtestesülnek? Mióta akarom elmondani, amit leírtam, és miért csak most mondom? Hogyan van az, hogy olyan dolgokról írok, amikről nem is akartam, eszembe se jutottak? Ha ez van az emberben, akkor mi még? Bármi lehet.

Nem tudom, mások hogyan vannak ezekkel a dolgokkal, de én sokat nevetgélek azon, amikor valami eszmei mondanivalóról meg ilyesmikről írnak a tankönyvekben. A szövegek csak úgy jönnek, szinte teljesen függetlenül mindentől. Egyszercsak ott vannak. Szó nincs előre eltervezett mondanivalóról. Aminek hatása lehet a szövegekre, az az életünk. Semmi más.

Szóval így jártam. Ez be is töltötte a délutánt. Tulajdonképpen bűvöletes érzés. Az ember megtelik valamivel, hiszen csodálja és befogadja azt, ami kijött belőle, ugyanakkor ki is ürül. Olyan, mintha tektonikus elcsúszások lettek volna a lélek és a tudtat lemezei között.

Holnap reggel már rossznak, röstellni valónak találom majd a költeményeimet, de addig hagyni kell, hogy jó legyen.

Amit létrehozunk, az nem lehet jó. Aki elégedett azzal, amit művelt, az nem lehet jó író, költő, zenész vagy éppen szobrász. Az elégedettsége igénytelenséget és lustaságot takar. Ez csak azt jelenti, hogy mi magunk nem ítélhetjük meg a teljesítményünket. Viszont bizonyos fokig figyelmen kívül kell hagyni mások véleményét is. Nem azért, mert a dicséret is és a bírálat is károkat okozhat a személyiségünkben, hanem azért, mert tudni kell, hogy valami akkor jó, ha nagyjából az emberek felének tetszik. Olyan mérhetetlen különbségek vannak ízlés és ízlés között, hogy el se várható, hogy valami mindenkihez közel kerüljön. Az más kérdés, hogy vannak olyan emberek, akiknek a véleménye fontos. Az ízlés adottság, de jóakarat, a körültekintő becsületesség, az érdek nélkül való bírálat tehetsége tanult dolog.

Este, amikor Milost lefektettem, és próbáltam elaltatni, azt mondtam neki, hogy csukja be a szemét. Erre azt válaszolta, hogy nem, mert ő látogatni akar.

Február 6. (vasárnap):

Tegnap éjszakáig dolgoztam, aztán hírtelen erős fejfájás tört rám és elaludtam. Arra emlékszem, hogy beszélgettem Dáviddal, mert ma hajnalban indult a Zengőre, őrködni. Büszke is vagyok rá. Remélem, nem fagy meg.

Azt tervezem, hogy én is eljárok vele vért adni, vagyis plazmát. Most egy időre ő kihagyta, mert már nagyon fájtak a karjai, de most megint hívták. Rájöttem, hogy nekem még az övénél is ritkább vércsoportom van, és igazán nem árt, ha néha kicsit adok belőle. Biztos szükség van rá. (Úgy gondolom, hogy ha az ember elvárja, hogy segítsenek rajta, ha bajba kerül, akkor azt illik megelőlegezni. És az nem lehet, hogy mindenben a fiam képvisel. Bár a Zengőre most csak akkor mennék föl, ha már vágnák a fákat, mert egy óra elég lenne arra, hogy a hidegtől elpusztuljak.)

Reggel korán ébredtem. Arra, hogy nagyon megijedtem, mert nem találtam az ágyban Milost. Aztán a mamáját se. Szerencsére eszembe jutott, hogy tegnap átmentek nagymamázni meg nagypapázni. De ettől annyira éber lettem, hogy föl is keltem. Akkor meg már bekapcsoltam a tévét, néztem a Hitler-filmről szóló vitát, aztán kávét is csináltam, bekapcsoltam a gépet… Innen már nem lehet visszafeküdni.

Egész délelőtt írtam. Aztán takarítottam. Nagyon érdekes: Milos jobb légzése miatt salvusos, vagyis sós vízzel párásítunk. Ennek az a következménye, hogy a lakás legtávolabbi sarkában is elszínesednek a lángok. Valamelyik nap letöröltem a televíziót, de másnap észrevettem, hogy már megint nagyon poros. És az asztal is, amit nem régen poroltunk le. Rájöttünk, hogy a lakást apró sószemcsék borítják – bár csakugyan úgy néz ki, mintha piszkosak lennénk.

Már csak az a kérdés, hogy nem árt-e ez a gépeknek.

Dávid telefonált, hogy jól vannak. Magára vett pár réteget, de még így is majd megfagy.

Február 7. (hétfő):

Dávid fiam sajnos eltörte a lábát a Zengőn, így holnap haza is hozzák. Legalábbis az orvos valami külső bokatörést meg szalagszakadást emlegetett, ha jól értettem. Mondtam neki, hogy elmegyek érte, de fölöslegesnek találta, mert hazahozzák. Nincs nagy baj, csak buci a lába. Nem is hagyta magát kórházba vitetni.

Amióta megkamaszodott, az életem azzal telt, hogy vártam a telefont, mikor kell menni érte valamelyik kórházba. A telefon jött is, egy-két évenként. Hol a műtőasztalról jelentkezett, hol a gipszelőből, hol a kötözőből. Többnyire azzal, hogy ‘Papa, ne ijedj meg, itt vagyok a kórházban…’

Gondoltam, hogy most is lesz valami. Végülis mínusz 15-20 fokos hidegben, éjszaka, amikor normális módon már járni se tud az ember, bármi megtörténhet.

De abban is biztos vagyok, hogy az első munkanapon bemegy dolgozni. Ilyen. Az egész gimnázium alatt, a szülői értekezleteken az osztályfőnöke mindig arról biztosított, hogy az én fiam a legmegbízhatóbb. Soha nem késik, sose hiányzik. Ha még arra is rá tudnám venni, hogy tanuljon…

Azt mondta, iszonyú hideg volt éjjel. Bár tulajdonképpen igazán csak a lába ujjai fáztak, de azok annyira, hogy az egész testére sugároztak. Jeleztem, hogy ez az őrség azért is jó, pláne most, mert legalább halvány fogalmuk lesz arról, mit élhettek át a katonák meg a munkaszolgálatosok, például a Don kanyarulatában. El tudják képzelni milyen lehetett a haláltábor felé induló összegyűjtött zsidóknak egy téglagyári pajta földjén aludni. Mennyi erő maradhatott azokban, akikkel Recsken törették a követ.

Egyébként örömömre szolgálna, ha a kormány végre bejelentené, hogy nem épül a Zengőn radarállomás. Nem tudom, miért kell ezt húzni. Az események úgy alakultak, hogy amennyiben mégis ott épülne, az olyan vereséget jelentene bizonyos társadalmi csoportok számára, ami rendkívül káros hullámokat vetne az egész társadalomban. Ezek erős érdekérvényesítő és hangadó csoportok, akiket meg lehet ugyan verni, de – pláne, hogy egy nemes célért álltak ki – nem szabad. Sőt – ami még fontosabb – nem is illik. A Zengőért aggódók politikai nézeteket tekintve nem csak hogy nem sorolhatók be, de – talán először a rendszerváltás óta – képesek voltak nézetektől függetlenül közösen föllépni. (Most például azok, akik ott őrködnek – legalábbis, akiket én is ismerek – baloldaliak. És ne legyen senkinek kétsége afelől, hogy komolyan gondolják. Mínusz tíz alatt már csak az marad éjjel az erdőben, aki végsőkig elkötelezett.) Praktikusan pedig azt is figyelembe kellene venni, hogy a környék lakói egy építkezés után a kormánypártokra semmiképpen, de alighanem másra sem szavaznak. Bármilyen erős egy kormány, és az egész hatalom, időnkét hagyni kell győzni a civileket.

Andrassew Iván

CopyRight Népszava