Forrás: Magyar HírlapFilm, ami nincs

A nagyszabású, államilag támogatott hazai filmekkel nincs szerencsénk.

Kis túlzással az elsőfilmesekről szólt az idei szemle. Nemcsak azért, mert a fődíjat is a most debütáló Vranik Roland (Fekete kefe) vitte el, hanem mert a versenyfilmek fele első rendezés volt. Volt köztük jobb is, rosszabb is, az előbbire legyen példa A fény ösvényei, utóbbira a Csudafilm, amelyet pontosan minősít az a tény, hogy az alapötlet egy pazar görög szálloda láttán pattant ki az alkotók fejéből. A szakma szürkének ítélte a fölhozatalt, nincs okom vitatkozni ezzel, persze a hangsúlyokat mindenki máshova helyezi. Biztos jobb lesz, ha a nagyok is elhozzák filmjeiket. Talán jövőre.

Szidták a dokumentumfilmeket, mondván, sok hosszú és szerkesztetlen munka jött össze. Nekem szerencsém volt, jókat láttam, a fődíjas Új Eldorádón kívül a Csigavárat emelném ki. A szemle helye régóta kérdés; ennek részletei helyett inkább csak megemlíteném, hogy igen sok jegy kelt el. Mintegy ötvenezer.

Bár nem versenyzett, kétségtelen, Koltai Lajos első rendezése volt a legjobban várt alkotása a filmszemlének; össznépi türelmetlenség előzte meg a Sorstalanság bemutatóját. Az eredeti szándék szerint a csütörtökön kezdődött berlini filmfesztiválon is ment volna a film, de nem válogatták be a versenyszekcióba, ezért az alkotók úgy döntöttek, mégsem mutatják be ott. A fesztivál kezdete előtti napon viszont már azt jelentették be, hogy mégis megy a film Berlinbe, részt vesz a versenyben, mert az egyik filmet kizárták. Ez bűzlik, biztos nem használ a filmnek, nem jó az eset német visszhangja sem.

A nagyszabású, államilag támogatott hazai filmekkel nincs szerencsénk. Bereményi Géza tehetséges alkotó, nagy álma, a Széchenyiről készített Hídember mégis könnyen felejthetőre sikerült. A szakmabeliek egy részében nyilván rossz érzéseket kelt, hogy még ha tapasztalt filmes kapott is ekkora pénzt és lehetőséget a Sorstalanság dirigálására, azért Koltai mégiscsak elsőfilmes rendező. Ráadásul kutya nehéz dolga volt. Amikor hallottam, hogy megfilmesítik a Sorstalanságot, azt gondoltam, képtelenség úgy visszaadni, ahogy Kertész Imre megírta. De a következő gondolatom már az volt, hogy ha viszont sikerül, az fantasztikus siker az alkotónak és szívszaggató élmény a nézőnek. Nem sikerült. Ha meg tudják őrizni az alapmű szemléletmódját, valahogy – nem tudom, miként – Köves Gyurit mint az események szűrőjét, az nemcsak a holokauszt ábrázolásában, hanem talán a filmnyelvben is új paradigmát jelentene. Szikárság, pengeéles ábrázolás, gyönyörű közönyből kibontott irónia és a borzalmakkal való kíméletlen szembenézés – többek között ezek a könyv jellemzői, egyszersmind ezek hiányoznak a filmből.

Lehet azt mondani, hogy a film nem az alapmű hű másolata, önálló, öntörvényű alkotás. És igaz is: lehet, sőt kívánatos változtatni a részleteken, de a fönti jellemzőket hordoznia kell az adaptációnak, mert különben a Kertész-mű lényege vész el, és csak egy érdektelen, sokszor látott holokausztfilm az eredmény.

Folytatás a nyomtatott verzióban.

Kovács Gergely rovatvezető

©