Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 12. szombat

‘Egyszerre úgy éreztem, nekem ehhez közöm van’

Pár nappal azután, hogy nyilvánosságra került a hír: Kertész Imre kapja 2002-ben az irodalmi Nobel-díjat, az író itthon tartott nemzetközi sajtótájékoztatóján a Sorstalanság című regényéből készülő filmre is kitért. Személyesen erősítette meg az akkor már egy ideje ismert döntését, a következő szavakkal: ‘A film rendezői műfaj. Amit az író forgatókönyvként a rendezőnek megír, az egy irodalmi javasat, amelyet a rendező varázsol élővé. Az irodalmi szöveg önmaga világot teremt, a filmben a rendező teremt világot képpel, világítással, színészekkel. A Sorstalanság esetében ez a filmes világot teremtő rendező Koltai Lajos lesz.’ Kertész Imre és Koltai Lajos között jóval korábban kezdődött az a folytatólagos beszélgetés, amelynek eredményeként az író teljes bizalmával ajándékozta meg az operatőrt, s rábízta regénye megfilmesítését. Azóta eltelt pár év, a film elkészült. Néhány nappal a várva-várt premier előtt a rendezőt arról kérdezem, hogyan alakult, formálódott az a koncepció, amellyel az irodalmi javaslatot élővé varázsolta.

– Emlékszik arra a pillanatra, amikor a Sorstalanságot olvasva először arra gondolt: igen, ez az én filmem?

– Nagyon hamar eljött az a pillanat, rögtön a regény elején. A könyv nem véletlenül került a kezembe, valaki azzal adta oda, nézzem meg, aztán majd meglátjuk, esetleg ha a produkciónak olyan operatőrre lenne szüksége, akinek jól cseng a neve… Akkor éppen a Malenát fényképeztem, s amikor elolvastam a regény első néhány mondatát: ‘Ma nem mentem iskolába. Azaz mentem, de csak, hogy hazakéredzkedjem az osztályfőnökömtől.’ és így tovább, azonnal elkezdett dolgozni bennem az irodalomnak ez a furcsa hatása, a visszafordítás, nem mentem, de mégis, de csak azért, hogy elmondjam, hogy az apám… Az első oldalaknál már éreztem, olyasmit olvasok, ami szempillantás alatt behúz a csőbe. Ott vagyok a fiúval, látom őt, megyek vele, és közben az jár a fejemben, melyik lesz az a tér, az az utca, hol találunk rá, ahol mindez történik. Kicsit berzenkedtem is magamban ellene, miért kell nekem egy ilyen jó könyvet olvasni, ami magához rántott. Elkezdtem a filmet látni és ez nagyon veszélyes.

– Miért?

– Mert nagyon közel kerül hozzám. Megtörtént velem hasonló, például amikor megkaptam Gothár Pétertől a Megáll az idő forgatókönyvét, elkezdtem látni, milyen film lesz belőle. És olyan lett. De egy másik esetben, egy másik rendezővel, amikor úgy éreztem, a világ legszebb filmjét fogjuk megcsinálni, mégsem nekem adta a filmet, nem én lettem az operatőre. A Sorstalanság olvasása közben is elkezdtem látni, hogy milyen film lehet, miközben tudtam, hogy ez nem csak rajtam múlhat, ezt legfeljebb a rendezővel ketten csináljuk. Ahogy egyre mélyebbre értem a történetben, egyre erősebben éreztem azt, hogy valami megnyílhat számomra. Hogy valószínűleg ezt a regényt tudnám megcsinálni filmen. Akkor még nem ismertem személyesen Kertész Imrét, de valamivel később erre is sor került, s el tudtam mondani neki, hogy mit jelent számomra a regény, hogyan kezdtem el látni azt, ami leírt, ráadásul bennem élt élénken az az irodalmi élmény, ami nagyon ritkán éri az embert. Zavarba is jött, le is állított, hogy ezt most hagyjuk abba, viszont itt van a forgatókönyv, az volt ráírva: ‘Irta Spiró György Kertész Imre társaságában’, nézzem meg, mondjam el, mit szólok hozzá.

– Ezzel nyerte meg a filmet?

– Birtokosa lettem valaminek, ami szinte ajánlat volt, de nem a végső. Akkor annyit mondott, minden mondatom arról szól, amit ő a regényben meg akart írni. Még többször beszélgettünk, s azt már mindenki tudja, mert nyomtatásban is megjelent, hogy a forgatókönyvet azután Kertész Imre maga írta meg. Ami az első beszélgetésünk alkalmával bizonyossá lett előtte, hogy a filmet én is lineárisan képzelem el. A filmesek menekülnek a linearitástól, mert nincsenek katartikus nagyjelenetek, látványos oda-vissza menetek, mellékutak, csak linearitás van. Ez azt jelenti, hogy meg kell lépni a következő lépést. Nincs hozzá segítség, nem lehet oldalra lépni, vagy fölé emelkedni. Csak a következő lépést lehet megtenni. És annak iránya van. Az iránya pedig ugyanoda vezet: az iránya a végkifejlet. Tehát egy bizonyos irányba vezető útnak a végéig kell eljutni, lépésről-lépésre, nagy fordulópontok nélkül. Erre szokták rémülten megkérdezni: mit fogunk filmezni? Hol vannak a nagyjelenetek?

– Önben egy pillanatig sem ötlöttek fel ezek a kérdések?

– Nem, ezt nem kérdeztem. Tudtam, hogy nekünk nem azt kell megmutatni, ami a fizikai szenvedésekről ott él a köztudatban, vagy amit annyiszor megpróbáltak bemutatni a filmekben. Nagyon látványos, hogy jönnek a farkaskutyák, rárontanak a táborba érkező foglyokra, de nem ez a lényeg. Nem azt kell megmutatni, hogy farkaskutya jön velünk szemben. Mi egy lélekkel indulunk el, őt kisérjük végig egy úton, és tudomásul kell venni, hogy ezen az úton nem történik nagy látványosság. Csak a legnagyobb történik, ami az emberrel megtörténhet: elvész belőle egy darabka. Aztán megint egy darabka. Aztán megint és megint és megint. Ez a legszörnyűbb. És a végén megsemmisül. Ugyanoda jut el, de más úton.

– Ami más ábrázolásmódot igényel. Erre utalt azzal, hogy nem érdemes a fizikai szörnyűségek szokásos képeit sokadszorra felidézni?

– Az ábrázolásban az az érdekes, hogy miközben egy lélek útját követjük, ahogy fokozatosan elveszti ömagát, aközben szép dolgok is történnek körülötte. Jelen van a szépség, amit a Fiú észrevesz. A regényben is ott van ez, és mi is bevonjuk a természetet. De valójában csak a karaktert tudjuk formálni: a lelkével kell maradni, meg az arcával, meg a szemével. A lelket kell mutatni, ez a lényeg. A leglényegesebb az ember maga, és ami naponta megtörténik vele. Nem a verésre gondolok, nem a pofonokra, vagy a fizikai fájdalomra, amiben a Fiúnak is része van, hanem a megszégyenülésre, arra. hogy minden nap lemond valamiről. Imre azt mondta, nem az a baj, hogy a táborban megütik az embert, hanem hogy ott kellett lenni, és a rád mért időt el kellett tölteni. A rád mért időt eltölteni, ez volt a legszörnyűbb. A rád mért időben volt unalom is, mert nem volt mit csinálni, a barakkba nem lehetett bemenni, máshová nem volt hová menni, csak ácsorogni lehetett, meg állni és állni, addig, amig mondják, hogy állni kell. Vagy ahogy kialakul a túlélés technikája a Fiúban. Megpróbálja megérteni azt, aki üt, mert tudja, hogy fel kell dolgoznia azt, ami vele történik. Az segítette abban, hogy a következő pillanatot még meg tudja élni, hogy arra gondolt, annak a másiknak az a feladata, hogy üssön, és minél jobban akarja végezni a feladatát, annál erősebben kell őt ütnie. De ezzel már túl messzire mentem a válaszban, a lényeg az hogy beleszerettem a regénybe. Azt éreztem, nekem ehhez közöm van. Nem a származásom révén van közöm, hanem azért, mert amig valakit le lehet szállítani egy buszról, és meg lehet fosztani attól, hogy a saját sorsát élje, addig erről nem lehet hallgatni. Egyszerűen azt éreztem, ezt a filmet meg kell csinálni.

– Rögtön a kezdet kezdetén úgy gondolta, hogy nem egy sokadik holokausztfilm a célja?

– Miért csinálnék egy újabb filmet a holokausztról? Egy emberről, azt igen. Egy emberről, aki éppen gyalogol keresztül a mi európai történelmünkön, azon a részén, amely belevezet a holokausztba. Követem, mert érdekel, hogy mi történik vele ott, és akkor az is érdekel, hogy mi történik vele utána. A visszaútról nagyon keveset tudunk. Mi történik egy ilyen emberrel, aki visszajött? A regényhez képest a film története kinyílik, a holokauszt végével nem lezárul, hanem kinyílik a történet. A forgatókönyv egy nagyon lényeges jelenetet ad a filmhez. A tábort felszabadító amerikai tiszt a lágerkapuban a Fiúnak felkínálja a jövőt, próbálja lebeszélni arról, hogy hazajöjjön, hiszen nyitott előtte a világ. És amikor a Fiú, mint minden Kelet-Európában született szerencsétlen magyar, a Fiú azt válaszolja, hogy haza kell jönnöm, egy nagyon szép mondattal engedi útjára. Máriássy Félix, tanárunk a főiskolán, a munkánkról folytatott megbeszélés egy pontján mindig azt mondta nekünk: rendben, nincs további érvem, ez a maga filmje. A Fiúnak azt mondja a tiszt: ez a te életed. A Fiú hazaindul, de semmi nem zárul le azzal, hogy kilép a lágerkapun. Amikor a házban, ahol lakott, találkozik a lánnyal, aki régen fontos volt neki, egy felnőtt találkozik egy gyerekkel. És amikor a szomszédok behívják magukhoz, az öregek közt ő a legöregebb.

– Kertész Imre a Nobel-díj átvételekor elhangzott A stockholmi beszéd című esszéjében ezt mondta: ‘Ha Auschwitzról írunk, tudnunk kell, hogy Auschwitz, egy bizonyos értelemben legalábbis, felfüggesztette az irodalmat’. És a képi ábrázolást?

– Ahogy a tanuvallomás hitelességével valami mégis elmondható Auschwitzról, úgy ábrázolni is lehet a tanuvallomás hitelességével, de mindig csak bizonyos méltósággal. Aláhúznám ezt a szót, hogy méltósággal. A személyiségvesztés útját, amely a holokauszton, a haláltáborokon keresztül vezet a Fiú történetében, a mi filmünkben rekviemhez hasonlítanám. Talán nem pontosan fedi azt, amit a filmünkkel akarunk, de mégis a rekviem megnevezés érzékelteti legtisztábban a gyász méltóságát, amire gondolok. Nem akarom megríkatni a nézőt, az érzelgősség nagyon távol áll attól, ahogy ez a történet megtalálja a formáját. Hűséggel és tisztelettel közelítettünk a valósághoz, és számomra a valóság Kertész Imre valósága volt. Nem a tárgyi hűségre gondolok, az szimpla szakmai kérdés. Inkább arra, hogy például az emlékezetben nagyon színtelen képekben él az a világ. Ezért választottam a filmnek egy sajátos színvilágot, amely azzal hitelesíti a látványt, hogy közelít az emlékekben élő valósághoz. Az pedig színtelen. Az előbb a méltóságot említettem. Nagyon furcsa, magam is meghökkentem, mikor rájöttem, hogy a filmben egyfajta zenei méltóság van. Magam sem tudom, hogyan, de megszületett a film ritmusképlete. Valószínűleg magamban hordoztam, belülről diktálta valami, valahonnan a gyomorszáj környékéről, mert itt dől el minden. Ettől kapott ritmust minden mozgás. Minden mozgásnak pontosan ugyanaz a ritumusa. Imre később azt mondta, elképesztő, mennyire autentikus ez a ritmus, ilyen ritmusra történetek meg dolgok. Óva intett, vigyázzak rá, nehogy elrontsam a vágásnál. Valahol a regényben van egy mondat, valahogy így: és álltak, mint a szélfútta erdő. Ez a mondat indította meg bennem azt a gondolatot, hogy szobrot kell csinálni, egy filmi szobrot, ami ellentmondás, de csak látszólag. Úgy éreztem, azt kell ‘beleszoborni’ a filmbe, hogy van egy pont, amin túl nem lehet tovább kibírni. Lehetetlen tovább állni, lehetetlen tovább várni. Aztán jött a fázás, az éhség, az eltetvesedés. A különböző stációk, amire felépítettem a filmet, lépésről-lépésre.

– Nem zavarták filmélményei? A holokausztról forgatott játékfilmekre gondolok, amelyek elég vegyes minőséget képviselnek.

– Egyáltalán nem gondoltam ezekre a filmekre és egyáltalán nem hatottak rám. Kertész Imrével az első pillanatban egyetértettünk abban, hogy nem szabad azokat az ábrázolásbeli hibákat elkövetni, mint amilyeneket elkövettek jópárszor. Dokumentumfilm nincs a koncentrációs táborokról, egyetlen kocka sem található. Van olyan vélemény, hogy valahol az óceán mélyén, lesüllyesztett ólomdobozban kell lennie felvételeknek, mert lehetetlen, hogy ne készültek volna egy olyan preciz gépezetben, mint a haláltáborok fenntartó gépezete. Állóképet sem nagyon ismerni, egyetlen Auschwitz album ismert, amely a beérkezett magyar transzportokról készült felvételeket adja közre. Később, amikor a táborokat felszabadították, számos színes mozgókép készült, de ezek a végterméket örökítették meg. A működésről nincs filmtanu. Egyetlen fotón látott jelenetet vettem át, illetve forgattam be a filmbe. Az Auschwitz albumban láttam meg a képet: egy nő van rajta, ahogy visszanéz. Akkor választották el a hozzátartozójától, és ahogy távolodnak egymástól, egyikük visszanéz. Ez a pillanat, amikor örökre elvesztették egymást. Nem néztem archív filmeket és nem is használtam fel egykorú felvételeket. Minden jelenetet mi magunk forgattunk le, meggyőződésem, így sokkal erősebb, hitelesebb lett az összhatás. Eleinte gondolkodtam egyfajta szendvics-technikán, amellyel a dokumentumot és a mai felvételeket összehozzuk, ilyet még a világon nem csinált előttünk senki, de hosszas töprengés után félretoltam az elgondolást. Idegen volt, rossz volt, erőtlen volt. Felépítettük a táborok díszleteit, és ezerszeres lett az ereje az élővel rosszul összetákolt archív filmhibridnél. Kivettem az összes emlékképet is, amiből több is volt az eredeti könyvben, de a filmben lemondtam róla. Nem emlékezik a régi életére senki, a Fiú sem. Nem az a dolga, hogy emlékezzen, hanem hogy megértse, feldolgozza azt, ami történik vele. Egyetlen egyszer villan be egy emlékkép a múltból. Sokaít vitatkoztunk rajta, de benne hagytam. Egy teli levesestál az egykori családi ebédlőasztalról. Kertész Imrében ez a kép így él, és ha ez az emlékvillanás csak a kettőnké, akkor is megéri, hogy a filmben maradjon.

– Letette az asztalra a Sorstalanságot, élete első rendezését. Ezt a filmet látta a legtisztább álmaiban?

– A legtöbb részletében ilyennek képzeltem el filmet. Nagyon szigorú voltam magamhoz mindvégig. Erős összpontosítással formáltam mindent, arra törekedtem, hogy minden nap olyan legyen, amelyik átvisz a következő napra. A történetet időrendben forgattuk, ehhez foggal-körömmel ragaszkodtam, nem voltam hajlandó másnap egy hónapokkal későbbi jelenetet felvenni csak azért, mert ugyanaz a díszlettábor volt a helyszín. Azon az áramlaton kellett mindvégig haladnom, amely a Fiú útját követi. Nem térhettem és nem is tértem le róla. Forgatás közben azonnal lekopott rólam minden, ami nem simult ebbe az áramlatba. Ezért tudtam rövid idő alatt összevágni a filmet, s ezért lett a végül két óra tizenháromperces film első verziója csak két óra 38 perc, mondjuk az ilyenkor szokásos négy-öt órás változat helyett. És ami a legfontosabb volt: a Fiú szerepére megtaláltam Nagy Marcellben a csodáltos arcot, azt a különleges lelki adottságot, amivel képes volt bejárni ezt az utat. Mind a 140 színésznek hálás vagyok, mert valamennyien helyükön vannak a filmben. Mindannyiukon múlott, hogy Kertész Imre elégedetten mondta, végre az utolsó sorokban is olyan hiteles, meggyőző arcokat látott, mintha főszerepük lenne.

Bársony Éva

CopyRight Népszava