Forrás: Magyar HírlapBudapesti tél

Sok az évforduló mostanában

Sok az évforduló mostanában. Talán túl sok is az újságolvasó elvárásaihoz képest. De ki tud változtatni azon a tényen, hogy 1944-1945 fordulóján következett be az újkori Magyarország legnagyobb katasztrófája? A hatvan évvel ezelőtt történtek nyomát legalább két nemzedék hordja húsában és legalább két másik tudatában vagy tudatalattijában. Az emlékezés kötelessége alól kitérni nem lehet.

Az én emlékezetemben először hátizsák jelenik meg, benne egy rend ruhával és háromnapi élelemmel, amelyre lassan rácsukódik a kapu. A hátizsák előtt anyám, akit akkor láttam utoljára. 1944 novembere volt. Apámat áprilisban láttam, amikor munkaszolgálatba indult. Negyvenegyedik évében járó, egészséges, de teljesen süket ember volt. Az előző kormány megkímélte, de Sztójayék már nem.

Amikor el kellett hagynunk a zuglói családi házat, amelyet egy Salétrom utcai kétszobás földszintes lakásra „cseréltünk” egy zsidóházban, anyám zokszó nélkül intézte a költözködést. Később sem hallottam panaszkodni. Az iskolának március 19-ével vége volt, gondtalanul élveztem a kivételesen hosszúra nyúló szünidőt, és annak is örültem, hogy a ház többi lakójával együtt az én zakómra, kabátomra is rákerült a sárga csillag, felnőtt lehettem végre, mint a többiek.

Hallottam ugyan mondatfoszlányokat Sztálingrádról, az angol bombázókról és az orosz csapatokról, de nem sokat értettem belőle. Szeptemberben meglepődve tapasztaltam, hogy számunkra ősszel sem kezdődik ismét az iskola. Felmásztunk a zsidóház padlására. Ötemeletes ház volt, messzire lehetett látni. Valahol, a láthatár legszélén, gombostűnyi narancssárga fénypontok pislogtak. Tízévesként keveset értettünk a haditudományhoz, de annyit tudtunk, hogy ott, a torkolattüzek vonalán túl, másképpen élnek: nem kell félni a deportálástól.

Folytatás a nyomtatott verzióban.

Márton László

író

©