Forrás: NOL

Huszonöt évvel ezelőtt a Holocaust című amerikai szappanopera elérte azt, amivel hosszú időn át hiába próbálkoztak tudósok és diákok, túlélők és később születettek: a kiszorítás és elhallgatás évtizedei után az egész (német) nemzet szembesült a náci diktatúra rémtetteivel és a zsidók megsemmisítésével.

1979. január 22. és 26. között több mint húsz millióan ismerték meg Németországban a négy részes televíziós film jóvoltából a Weissnek elnevezett fiktív zsidó orvos család kínszenvedésének történetét. És pontosan 34 évvel azt megelőzően, 1945. január 27-én szabadították fel a szövetségesek az auschwitzi haláltábort. 1996 óta ez a nap a nácizmus áldozatairól való megemlékezés napja.

Az összesen hatórás, négyrészes film után ezer számra érkeztek megrendülést és együttérzést kifejező telefonhívások és levelek a művet vetítő részt vevő televíziós társaságokhoz. Német napilapokban, folyóiratokban, a televízióban és a rádióban egymást követték a hosszú időn át elhallgatott témával foglalkozó írások és műsorok.

A Spiegel 1979. január 29-i számában a magazin akkori kiadója, Rudolf Augstein így jellemezte sok német magatartását: „Náci múltamról nem szívesen beszélek”. Sokan úgy vélekedtek, hogy semmit nem tudnak a nácik által elkövetett bűntettekről, és kérdésessé is tették a valóságtartalmát, de ugyanakkor beismerték: „A háború érzéketlenné tett engem, aztán hirtelen rádöbbentem, hogy egész idő alatt csak a magam és a családom sorsával törődtem. A zsidók sorsa kívül maradt látóteremen”.

A stern című hetilap akkori főszerkesztője, Henri Nannen február 1-jén arról számolt be lapjában, hogy a sorozat első részének megtekintése után felesége sírva fakadt, visszaemlékezett arra, amit ő mint fiatal árja nő átélt, és feltette a kérdést: Istenem, mi is történt velünk, hogy megengedtük ezt? Saját szerepéről így írt Nannen: Igen, én tudtam róla és túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy tiltakozzam ellene. Az egyáltalán nem kérdés, hogy tehettem volna-e bármit is ellene. Az átkozott kérdés az, vajon miért egy amerikai filmre volt szükség ahhoz, hogy megértesse velünk: holokauszt mindenütt van. Ma is, negyven év múltán is.

A Holocaust című szappanopera, a Weiss család története távolról sem az egyetlen film, amely az 1970-es évek végén a német fasizmussal foglalkozott. Minden másnál alkalmasabb volt azonban arra, hogy nagy tömegeket szólítson meg, mert úgy látszik, akkor érett meg az idő arra, hogy szembenézzenek a történtekkel. Sok egykori náci még élt, sőt, magas beosztásokban dolgozott, s a következő nemzedékekre súlyos teherként nehezedett a múlt és a hallgatás.

Úgy tűnik, egy amerikai produkciónak kellett megszületnie ahhoz, hogy széles körű vitát indítson el a fasizmusról. Ekkora sikerre azonban senki nem számított. A sorozat vetítése után az általa keltett óriási visszhang ellenére ugyanis még hosszú időn át folyt a vita arról, hogy ennyire nehéz és bonyolult témát szabad-e erősen leegyszerűsített hollywoodi filmben feldolgozni.

És mégis: míg ugyanis hat millió zsidó meggyilkolása sokak számára nemcsak elképzelhetetlen volt, hanem lehetetlennek tartották ábrázolását is, addig a két család történetét tipikusan hollywoodi stílusban feldolgozó „Holocaust” sok néző számára mégis felfoghatóvá tette a látszólag felfoghatatlant.

Bihari László

Comments are closed.