Forrás: NOL

Pokol nélkül

Bikácsy Gergely, 2005. február 10. 00:00

Az irónia nem adható vissza mozgóképen, de talán több vizuális kliséről lehetett volna lemondaniÍróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat – olvassuk Kertész Imre Gályanaplójának első lapjain, ahol épp a Sorstalanság írásáról számol be. A mások nyelve és a mások gondolatainak elhárításáról.

Koltai Lajosnak nem volt ereje ehhez, vagy talán lett volna, de úgy hitte, a filmrendezőre nem vonatkoznak a fenti szavak. Elfogadta a meglevő, a rég létező, a másoktól használt filmnyelvet. Az író szövegét áthelyezte a mozgókép dialógusaiba. Filmje így is érzékeny, igényes alkotás, de attól a pillanattól kezdve, hogy szó szerint felhasználta, gyakran dialógusokká tette a regény csak írásban-olvasásban megelevenülő nyelvét, nagy hátránnyal, óriási túlsúllyal indult. Kertész Sorstalansága az objektív irónia “sokrétűen száraz” használatával, elképesztő, csak Kafka nyelvhasználatához hasonlítható erejével tolja félre a szenvedésirodalmat, a lágerirodalmat, az Auschwitz-romantikát, mindenfajta moralizálást. Ez az irónia egyáltalán nem adható vissza mozgóképen, de talán több vizuális kliséről lehetett volna lemondani.

Tévedésnek érzem a kiváló Ennio Morricone felkérését a filmhez, tévedésnek a kísérőzenét. Egy helyütt kivételesen szép női vokált is hallunk. “Meg kellett oldanom egy jelenetet, pontosabban egy test mozgását az appelen, és szükségem volt egy zenére, ami vezérli a lelket, ahogyan a test mozdul” – indokolta a rendező. Gyönyörű női hang, mely a szakralitásig tágítaná – talán tágítja is! – a jelenetet. Kertész Imre Sorstalansága azonban a szakralitás megsemmisüléséről, Auschwitz utáni nem létéről szól, és a film is ezt szerette volna közvetíteni. A pokol a szakralitás része, a láger a szentség nélkül maradt világé – ezért mondhatja Köves Gyuri, hogy a pokolról nincs tudomása, a lágerről viszont van.

“Auschwitz előtti nyelven, az Auschwitz előtti fogalmakkal akarják rekonstruálni Auschwitzot” – írja megvetően Kertész Imre A száműzött nyelv című esszéjében.

Hagyományos filmes kísérőzene, a legnemesebb is, nem tudhatja közvetíteni a szakralitás, az érzelmektől fűtött romantikus-humanista hitek szétfoszlását. Morricone zenéje néha sajnos harsogóan feltolakodó, s mindig nagyon érzelmes. Szép, csendesebb dallamai is zavartak: rátelepedtek a filmre, melankolikusan szépet hazudnak a pokol nélküli lágerek pusztaságába. Nem kis részben zenéje révén esztéticizmus lesz a sárban vonaglás megváltatlan értelmetlenségéből, az áldozatok sorstalanságra ítélt pusztulásából. Az Isten nélküli világ menthetetlen kopársága helyett annak “szörnyű szépsége” elevenül meg. Itt hamisan, nagyon hamisan cseng a legigényesebb filmzene is.

Koltai Lajos elfogadta a meglevő,a rég létező,a másoktól használt filmnyelvet.

Comments are closed.