Forrás: NépszavaNépszava Online 2005.2.916:33
A sorsától megfosztott fiú útja a megsemmisülésbe
Szép, méltóságteljes, tiszta film született Sorstalanság címmel. Koltai kitalálta magának a Sorstalanság című film saját nyelvét. A képek nyelvét, a tekintetek beszédét.
Írhatnám azt is, megrendítő alkotás, de ez félreérthető lenne. A megrendülés kevés is, sok is. A megrendüléssel letudunk valamit. A Sorstalanság olyan film, ahogy olyan regény természetesen, amely megrendüléssel nem letudható. Ezek a képek fokozatosan némítják el a lelket. Magukhoz vonnak, egyre mélyebbre magukba rántanak, elakad a lélegzet, szorító érzés támad a gyomortájékon, egyre csak erősödik, szemtanúi vagyunk valaminek, ami józan ésszel értelmezhetetlen, csak valami kikerülhetetlen kényszer hatása alatt valahogy mégis átélhető abban a pillanatban, meg a következő pillanatban, amire újabb következő pillanat jön, és ahogy az el-elsötétülő képsorok komor ritmusában darabokra hullik a végeérhetetlen, fokozatosan az idő hatalmába kerülünk, foglyok leszünk magunk is. A ránk mért kép nem húny ki, csak eltünik a szemünk elől, de talán holnap, vagy egy hét múlva, vagy az előttünk álló idő bármely szakaszában, amikor nem is gondolunk rá, váratlanul ránkzuhan. Itt marad velünk. Nem lehet túllépni rajta.
Koltai Lajos szellemében marad hű Kertész Imre Sorstalanság című regényéhez. Időrendben követi a történetet, amely rém egyszerű. Köves Gyuri 14 éves kamaszfiú apját elviszik munkaszolgálatra, ő maga gimnázium helyett egy hadigyárba jár dolgozni. Egy reggel leszállítja a rendőr a buszról, mert sárga csillagot visel. A többi sárga csillagot viselő társával együtt elterelik a téglagyárba, onnan tehervonaton Auschwitz-Birkenauba, onnan Buchenwaldba, majd Zeitzbe viszik. Kórház, ismét Buchenwald következik, majd felszabadulás, hazajön, a régi otthonában idegeneket talál, nekivág a romos városnak, megkeresni az édesanyját. Az elindulás és a visszaérkezés között, a koncentrációs táborokban történik a Fiúval az, amit a regényben, már a romos Pest egyik padján igyekszik elmagyarázni egy ismeretlennek, aki azt válaszolja: „Nem, nem lehet elképzelni.” És amiről Kertész kamaszhőse azt mondja: „Én is végigéltem egy adott sorsot. Nem az én sorsom volt, de én éltem végig.”
A Sorstalanság olyan regény, amit a maga teljességében nem lehet filmre vinni. A nyelvében él, saját, egyszeri és megismételhetetlen univerzuma van. Távolságtartó, szikár, fájdalmasan ironikus. Koltai kitalálta magának a Sorstalanság című film saját nyelvét. A képek nyelvét, a tekintetek beszédét. A sorsától megfosztott Fiú képekben kivetített belső útját a megsemmisülésbe. A maga módján szikár ez a nyelv is, noha – mivel a film egészen más eszközökkel éri el a hatását – ezek a képek belső drámaiságot sűrítve, tehát az érzésekre hatva beszélnek a lepusztuló lélek stációiról. Nem a kínok látványával, hanem a kínok belső pusztításának érzékeltetésével. Nem az erőszak sokszor látott képeinek újrateremtésével, hanem az erőszak eredményével az emberben. Ahogy Kertész regénye nem arról szól, hogy milyen volt a holokauszt, hanem hogy mit és hogyan élt át belőle a Köves Gyuri nevű kamasz, úgy Koltai filmje nem a borzalmakkal mutatja meg a borzalmat, hanem a borzalmak emberben végzett folyamatos rombolásában. Ettől egyedülálló
A film első részében, a polgári élet jelenetei a hagyományos filmes elbeszélésmód eszközeivel kapnak formát, ez a megszokott mozgóképi nyelv vált át fokozatosan a sajátos ritmusú, a látványban szavak nélkül drámai történéseket sűrítő képsorokká, amelyeket Ennio Morricone érzékeny zenéje magányos, szép szólamokkal kísér végig. Pados Gyula operatőr képein a meleg barnából színtelenedik el a világ, lesz egyre ridegebb az esőverte táj. A film nem nagyjelenetekre, hanem nagy pillanatokra épít. Mint amikor például a Fiú a kórházi fürdőben megpillantja maga fölött a zuhanyrózsát, a súlyos cementeszsák alá görnyedő háta mögül visszanéz, felfedezi az ágytársa halálát, a halál előtti állapotban egy kordén gördülő tárgyként még rögzíti magában a meztelen testek látványát.
Ehhez olyan arc kell, mint amilyen a Fiú szerepében Nagy Marcellé. A jelenléte sűrű. A csendjei közelítik az elviselhetőség határát. A szeme elmondja az elmondhatatlant. Egyetlen pillantással hosszú dialógusra valót mutat meg. Koltai csodát művelt egy kamaszgyerekkel, aki nagy színészeket megszégyenítő őszinteséggel járja végig a filmbeli utat, s akiből minden képen elősugárzik a csoda. Az a rémületes érzés fogja el a nézőt, hogy ez a gyerek a film végére, a táborban eltöltött egy év után többet tud a világról, mint az ősöreg bölcsek.Nagy Marcell mellett a hosszabb rövidebb-epizódszereplők, felnőttek és gyerekek, színészek és amatőrök egyaránt hitelesen vannak jelen, mély alázattal simulva a filmben sűrűsödő komor gyász atmoszférájába.
A forgatás zaklatott időszaka, a három hónapos leállás nyoma alig észrevehető a filmben. Másként alakult volna a táborok életének felvétele, alighanem, a természet és az időjárás szerepe, de éppen a film második részének erős drámaisága még sejtetni is alig engedi, hogy a rendező eredeti elképzélése nem ezt diktálta. Egy ilyen törés, hozzá egy időrendhez ragaszkodó filmnél a leggyakorlottabb rendezőn is könnyen kifogna, Koltai első rendezésében az egész film méltóságához illő invencióval fordította javára a hátrányokat. Az éjszakai jelenetek kisérteties hangulatában, az esőben lepusztuló táborok látványában semmi nem utal arra, hogy a mostoha előzmények készerére születtek volna. Talán csak Auschwitz – a regényben meghatározó – jelenetei hiányoznak, nem is ahogyan a gázkamrák kényényeit veszi észre a Fiú, hanem ahogy rácsodálkozik a „valódi fegyencekre a gonosztevők csíkos gúnyájában.”
A hazaérkezés utáni jelenetek hibátlanok, dialógusban, képekben egyaránt. Katartikus hatású a zárókép, miközben a Fiú hangján halljuk Kertész Imre regényének gyönyörű zárómondatait.
Bársony Éva
Népszava-online
CopyRight Népszava
