Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 9. szerda

Szemlemorzsák 3. – Ez már a vég

Befejeződött, idén is lefutott a program, a gépek nem lázadtak, egyik sem állt le vetítés közben, hogy na, nekem ebből elég, a néző sem szedte a sátorfáját, hogy szóljatok, ha már érdemes odafigyelni a vászonra, a tekercsek is rendre a színhelyre érkeztek, ebből kifolyólag joggal állíthatjuk, hogy a kellékek alapján megvolt az idei játékfilmes szemle is. Csak a kegyelmi állapot hiányzott. A vászonról és a nézőtérről. Vagy legalább a kegyelmi állapot néhány pillanata.

Idáig érve be kell látnunk, hogy ez így vaskos tévedés, ha nem szűkítjük a kört, kijelentve, hogy csak a versenyprogramról beszélhetünk e sorok írása közben. A szemle zárófilmje hátra van, a Sorstalanságot majd kedden este látjuk, ami e pillnatban még a jövő, bár szerdai lapszámunkhoz képest már múltidő lesz. De azért hozzátartozik a mostani mustrához, hogy a szemle első pillanatától fogva mindenki erre a filmre várt, reménykedve, hogy be is jut majd a nézőtérre, ha nem az egyik (kiemelt) helyszínen (Kongresszusi Központ), akkor a másikon (Mammut mozi), mert tény és való, hogy a díszelőadás díszvendégeire tekintettel ilyen felhajtás már nagyon régen volt, ha volt egyáltalán hazai filmpremier körül.

De vissza a versenyfilmekhez. Sok jó nem mondható az összképről. Kiemelkedő teljesítmény híján a be nem váltott igéretek évének nevezhetjük 2004-t. Az utóbbi években legalább az elsőfilmesek ügyében el voltunk kényeztetve, most elmaradt a nagy felfedezés, nincs kiugrás, igaz, azért van új szín, a Nyóckerrel Gauder Áron, a Fekete kefével Vranik Roland képvisel a megszokottól eltérő hangot. Pejo Róbert Dallasát a magyar filmből szinte teljesen kihalt társadalmi érzékenysége emeli a mezőny fölé, a megvalósítás egyenetlensége a hatást viszont felemássá teszi. Az érdes téma kiválasztása művészi bátorságra vall, de a film mégsem mer úgy ütni, hogy nagyon fájjon, inkább lecsiszol, lekerekít érzelmesen, ami azért nem ugyanaz, mintha mélyen belegázolna abba a szörnyű szeméthegybe, amit oly látványosan odarak díszletként a melodrámává szelídített tragédia köré.

Az a legnagyobb baj, hogy ebben a szemlekollekcióban a filmek csak ilyen-olyan történeteket, sőt, történetecskéket mesélnek, de hiányoznak a sorsok. A legjobb esetben jól megírt szerepek vannak, ilyenek is csak ritkán, az élet valahol elszivárog a jól-rosszul összeszegecselt jelenetek résein. Nem nagy öröm, de a mérleg eredménye: érdektelenül középszerű.

Bársony Éva

CopyRight Népszava