Forrás: Magyar Hírlap Sorstalanság: nagy könyv árnyéka

Kritika.film

Tegnap bemutatták minden idők legdrágább magyar filmjét, a Sorstalanságot. Koltai Lajos első rendezése mérhetetlen tisztelettel követi Kertész Imre Nobel-díjas regényének a cselekményét, a könyv minden fontos jelenete benne van a filmben. Csak éppen a lényeg sikkad el: a stílus, a szemlélet, amely a regényt naggyá tette. Egyedülálló könyvből középszerű film született.

A feladat eleve nagyon nehéz volt, hiszen egy olyan regényből kellett filmet csinálni, amely nem cselekményében, hanem szenvtelen ábrázolásmódjában hozott radikálisan újat. Induljunk ki mindjárt abból, hogy aki beül a filmre, az már korábban is látott dokumentumfelvételeket és játékfilmeket a holokausztról (csak a közelebbi múltból a Schindler listája, Az élet szép, Életvonat, A zongorista vagy régebbről, mondjuk, az Üzlet a korzón). Vagyis ha a szenvedés ábrázolása a cél, ott vannak a felvételek a csontvázzá soványodott igazi halottakról, ha egy történet elmesélése, akkor a Schindler listája vagy A zongorista, ha a borzalom és a humor együttes bemutatása, akkor az Életvonat. A kérdés az, hogy ezekhez képest mi újat tud mondani a Sorstalanság mint film. A lehangoló válasz pedig, hogy semmit, ami azért is furcsa, mert a forgatókönyvet is Kertész Imre írta.

Vannak jelenetek, amelyekben meg lehet valamit érezni a könyvből. Amikor a két öreg szomszéd azon vitatkozik, vajon Köves Gyuri busszal vagy HÉV-vel menjen-e Auschwitzba, a csendőr, aki a határon elkéri a vagonokból a zsidók értékeit, hogy ne a németekhez jusson: „Hiszen ti is magyarok vagytok végeredményben!” Aztán a transzport összeállítására váró zsidók a németek kérésére dalba fognak – Holdvilágos éjszakán miről álmodik a lány. (Bár kétséges, hogy ennek az őrült giccsét a külföldi néző is megérzi-e.) Néha a monológokból, a narrációból is meg lehet sejteni a regény szenvtelenségét, de ez a ritka. A könyv szinte felfoghatatlan közömbösségét a rendező leginkább a kamera távolságtartásával akarja ábrázolni. A kamera kívül maradása azonban önmagában kevés.

Csak egy példa: a filmben elcsigázott foglyok nehéz cementeszsákokat cipelnek, Köves Gyuri összeesik a teher alatt, a náci felügyelő talpra rángatja, megfenyegeti, és ő botorkálva, könnyezve tovább dolgozik. Kegyetlenség és szenvedés. De miként van ez a könyvben?

„&a cementhordást minden kommandó, s szerintem teljes okkal (&), még magunk közt is alig-alig bevallható örvendéssel fogadhatja. Az ember lehajtja fejét, valaki nyakára helyez egy zsákot, azzal elballag a teherautóig, itt másvalaki leveszi róla, aztán egy szép nagy kerülővel (&) viszszabandukol, s szerencsés esetben még sorakoznak is előtte. (&) Már-már szinte biztatást, hogy ne mondjam, büszkeségfélét láttam a (német tiszt) arcán, s bizonyos szemszögből el kellett ismernem, végre is joggal: (&) kitartottam (&) mégpedig anélkül, hogy egyetlen újabb zsákot is elejtettem volna, s végső soron ez – be kellett látnom – végtére őt igazolta.”

Ebből nem ad vissza semmit a film, helyette végigvezet azokon a tragikus paneleken, amelyek – remélhetőleg – már a tudatunkba égtek. A polgári lét, a kiszakítás, a bevagonírozás, a megérkezés, a szelekció stb. Ezeket látjuk sorban és nagyon szépen. Albumba kívánkozó felvételek. Ez van, ha egy kiváló operatőr rendez egy másik kiváló operatőrt, Pados Gyulát. De attól egy film még nem lesz jó, hogy csaknem két óra húsz percen át szép zenére (Ennio Morricone) szép képeket mutat.

Megoldhatatlan nehézséget jelentettek a párbeszédek is, hiszen ilyenek a regényben tulajdonképpen nincsenek. Mindenről közvetetten értesülünk, átszűrve Köves Gyuri mindent megérteni vágyó látásmódján. A könyvben nincsenek felkiáltó mondatok, indulatok, a filmben viszont minden szűretlenül jön át, a gyerekszereplők némelyikénél (a szomszéd lánynál és néha a főszereplőnél) ráadásul amatőr színjátszó kört idéző módon. A közhelyes tehát rossz is lesz.

Az eredmény pedig az, hogy nem értjük Köves Gyuri személyiség(vissza)fejlődését, azt, hogy miért tart mindent természetesnek a lágerben, s hogy miért mondja azt az utolsó gyönyörű monológban, hogy honvágya van a tábor után. A film alapján senki sem fogja érteni, miért kapott a könyv joggal Nobel-díjat.

Sztankóczy András

©