Forrás: MNO

Közel-keleti látszatpolitika

Sitkei Levente

2005. február 9. 0:01

Magyar Nemzet

Csak mosolygós arcokat lehetett látni tegnap Sarm-es-Sejk egyiptomi üdülővárosban. Izraeli és palesztin, egyiptomi és jordániai közszereplők fogtak egymással kezet, lapogatták egymás vállát. Ez akkor is nagy eredmény a Közel-Keleten, ha a mosolyok mögött még mindig cselvetés rejtőzik, és a főszereplők csak a másik hibáira várnak.

Így politizál a világ nagy része. Nem az a lényeges, mi az indíték, mi a probléma veleje, csak a látszat a fontos. Ez a Szentföldön hatványozottan igaz. Gesztusokat tesznek egymásnak Izrael és a palesztinok vezetői, s bíznak benne, hogy a baráti beszélgetésből békét varázsol a Jóisten.

Nagy fegyvertény, hogy legalább eddig eljutottak. Ehhez persze kellett Jasszer Arafat halála, aki után Mahmúd Abbász kedvező közegben kezdhette meg munkáját. Az izraeli politikusok is bíznak benne, és saját népe is látja a lehetőséget a tűzszünetre. A nemzetközi közösség tapsol, az arab vezetők egyetértően bólogatnak. Vajon tényleg véget érhet az évtizedek óta tartó vérontás? Ilyen egyszerű, csak akarni kell?

Sajnos nem. A 2000. szeptember 28. óta tartó intifádának ugyan minden bizonnyal vége (már hónapok óta úgyis csend van a megszállt területeken), ám ezzel semmi nem oldódott meg. Félő, hogy a nagy békevárás hamis illúzióba ringatja az érintetteket és a világszerte reménykedőket. Itt mutatkozik meg a látszatpolitika legnagyobb csapdája, amely megalkotta az útitervet és összehozta a mostani találkozót is. A véráztatta Szentföld lakói között még lehetne béke, ám a jelenlegi államalakulatok (ha Palesztinát elképzeljük is külön entitásként) között semmi esetre sem. Az izraeli kvázi alkotmány (mivel írott alaptörvényt eddig nem alkottak) egyszerűen kizárja a palesztinok befogadását az országba, elveti a multikulturális társadalom létrehozását, s egy olyan állameszmény elérésére törekszik, amely nem ad otthont a legnagyobb kisebbség tagjainak. Így ideig-óráig lehet élni, ám megoldásként semmiképp nem szabad elfogadni a mostani status quo bebetonozását. Igaz, évtizedek óta mást sem csinálnak a helyi politikusgárda, a nagyvilág okosai és katonai stratégái, mint szőnyeg alá söprik a problémát, és aggodalmat hazudva kis lépésekben haladnak a semmi felé. Most is abban bízik Ariel Saron és Mahmúd Abbász, II. Abdullah jordán király és Hoszni Mubarak egyiptomi államfő, hogy az első kedvező lépés után jönnek az eredmények is. Bush amerikai elnök – aki a térségben tartózkodó külügyminiszterét nem küldte el a találkozóra – talán abban bízik, hogy Jimmy Carter és Bill Clinton után ő is szerepelhet egy képen az izraeli és a palesztin vezetővel, amint az ellenségek kezet fognak egymással. Jól mutat majd az ovális irodában, gondolja.

Az egész világ magáévá tette az Amerika által ismételgetett (és minden érintett által támogatott) “két állam” elképzelést, miszerint ha a palesztinokat bezárják a félig befalazott területükre, akkor majd béke és boldogság köszönt a térségre. Amíg Jeruzsálembe nem léphetnek be szabadon a zsidók vagy a mozlimok, addig biztosan nem lesz béke. Ha Hebronban nem látogathatják meg az ősatyák sírját a zsidók, Haifa arab szülöttei pedig menekülttáborban laknak, és fegyverrel imádkoznak, nem lesz béke. Ha a palesztinokat és az izraelieket magukra hagyná a nyilván feltétlenül jó szándékú tárgyalók és segítők hada, talán meg is tudnának egyezni. Ám amíg ellenérdekeltek vannak, főleg a tehetős támogatók között, addig mindez csak látszatpolitika.

Kiadja a Nemzet Lap és Könyvkiadó Kft. © 2001-2005

Comments are closed.