Forrás: Népszava

Népszava Napilap 2005. február 9. szerda

Benedikty Béla

A szabadság foka

Az Arsenal-Manchester United meccsen a futballisták mezén látható volt egy elnyújtott téglalap formájú ‘hirdetés’. Mindegyikükén. A cserejátékosok mezén is. A közeli képeken könnyen el lehetett olvasni: stand up

speak up.

Fekete-fehér a szöveg. Az egyik fehér alapon fekete betűkkel, a másik fekete alapon fehérrel. A sportszer gyártó cég – inkább ideírom a nevet – a Nike címkéje a rasszizmus ellen szól. Megpróbálom értelemszerűen lefordítani: emelkedj föl

emeld föl a hangod.

Náluk, ott Angliában például ez fekete-fehér. Nálunk ugyanezt talán egy sárga csillagba kellene írni. Az Arsenalban is, a Manchesterben is vannak színesbőrűek. Mindkét csapat minden játékosának a mezén ott volt a felirat, senkinek sem jutott eszébe, hogy demonstratíve letépje. A két csapat körülbelül olyan viszonyban van egymással, mint Magyarországon a Fradi és az MTK…

Az angliai meccs február 1-én, kedden volt. Néhány nappal korábban, az auschwitz-i megemlékezés másnapján felszálltam egy autóbuszra, itt Budapesten. A busz a végállomáson állt. Előbb jött a sofőr, beült a vezetőülésbe, de még nem indultunk. Kisvártatva érkezett egy síkkopaszra borotvált fejű alak, köszönt a sofőrnek, régi ismerősök lehettek. A síkkopaszra borotvált fejű alak azt mondta köszönésképpen, hogy kitartás. Komolyan mondta, szinte szertartásosan. Aztán megbeszélték az előző napi auschwitz-i közvetítés eseményeit. Olykor gúnyosan fölnevettek, de a nem túlságosan gazdag szókészlettel lefolytatott eszmecsere alaphangnemét inkább a düh és a felháborodás színezte. A lényeg egy mondatban összefoglalható: a marha németek ezt jól elbaltázták, tőlük egyébként szokatlanul sajnos félmunkát végeztek. Nem ezekkel a szavakkal öntötték formába véleményüket.

Jelzett két időpont között elolvastam itt, a Népszavában Tamás Gáspár Miklós írását B. Dianáról.

Most csak úgy töprengek. Amint nyilván látják, kissé szétszórt vagyok. Össze-vissza beszélek futballmeccsről, autóbuszról, filozófusról. Próbálom elemezgetni, miért nem álltam fel a busz üléséről, és miért nem hajítottam le a lépcsőn a párbeszédet folytatók közül legalább az egyiket, de inkább mindkettőt. Pontosabban azt szeretném megmagyarázni, miért jutottam el viszonylag gyorsan abba a kétségtelenül indulat által vezérelt tudatállapotba, amelyben azt véltem a leghelyesebb megoldásnak, ha ezt a két emberszerű kitüremkedést a földdel teszem egyenlővé. Ilyen helyzetekben érkezik az ostoba kérdés, akkor mennyivel vagyok jobb náluk. Amire legföljebb egy valamivel kevésbé ostoba válasz adható: amennyivel a sebész jobb a daganatnál. De hát mondom, nem erről van szó, nem ez a megoldás.

Persze ha már belekezdtem ebbe a förtelmes gondolatmenetbe, akkor jobb, ha előre tisztázzuk: egy fenét nem ez a megoldás. Liberális eszmék hirdetői (például én is), a szabadságért, egyenlőségért és testvériségért küzdő kékszemű, kézen fogva szökdécselő rövidnadrágos és röpködő varkocsú álmodozók elég pontosan tudják (ha máskor nem, elalvás előtt a sötétben), hogy ez a megoldás. A testi és lelki (főképp testi) fájdalmakkal való közvetlen fenyegetés. Lehetőleg egy kezdő dózis azonnali bemutatásával. A liberális eszmék hirdetői (például én is) abban a tévhitben élnek, midőn liberális eszméiket hirdetik, hogy az ember szabadságának korlátozása csúnya dolog. Ami egy eljövendő emberi társadalom szép, színes képének festegetése közben nem is látszik tévhitnek. Zöld mezőben, kék ég alatt, tarka virágok között eszterláncot játszó gyereksereg körül aranylóan ragyogó liberális eszmék – beh gyönyörű műalkotás.

A gyűlölettől remegő, halált hörgő rosszember a szabadelvűség megengedő elveinek érvényesülése esetén nem néz magába, nem gondolkodik el, hogy ejnye, de haszontalan is voltam mostanáig, milyen üdvözítő e nagyszerű liberálisok léte – nem jobb lesz, hanem rosszabb. Igaz, a testi fájdalmakkal való fenyegetés következtében sem válik jobbá, legföljebb csöndesebbé. Kevésbé fertőzővé.

A liberalizmus nem nevelési eszköz, nem simogatás és nem nádpálca, csak egy sajátosan működő katalizátor. A jót jobbra készteti, a kicsi rosszat hatalmasra növeszti.

0A hungarista lány szabadságának kiterjesztésére tett javaslat nem az emberi faj sokféleségének diadalát demonstrálja, hanem egy eszme hibás, meggondolatlan és végül kártékony túlhajtását. Mert mit kedjünk az orvossal aki egy rákos sejtburjánzás láttán a természet sokszinűségén lekendezik,0 és némi ingerültséggel utasítja rendre a kemikáliákkal és orvosi műszerekkel közelítő kollégákat, mondván, a rákos burjánzásnak joga van az élethez, a szabadsághoz. Különben is, jóllehet a szövettan karcinómát mutat, de hát olyan kicsi még, szinte jelentéktelen.

A Nike mezekre varrt címkéje egy sok évtizeddel előttünk járó társadalom optimista megnyilvánulása abban a reményben, hogy ezt a feliratot minden játékos rajta is hagyja a trikóján. A Nike megengedi magának, hogy emberi legyen, mert nem kell félnie a nevetségességtől. A Nemzeti Sport a közelmúltban a széthajtható középső oldalára nyomtatta magyarországi fehér- és fekete bőrű futballisták képét, és azt kérte, a tribünön ülők a nemzetközi meccs egy bizonyos percében mutassák fel ezt az újságot a rasszizmus ellen való tiltakozás jegyében. Egyetlen felmutatott újságot sem láttam….

Bármily hatékonyan működőképes lenne is minden egyes fasisztoid alakot lerugdosni a lépcsőn, valóban nem ez a megoldás. Körülbelül annyira nem, mint a büntetlenség tarkósimogató garanciája. Tizenöt évvel azután, hogy ránk zúdítottak egy országunkat nyakig elárasztó szabadságtengert, éppen csak ki tudjuk dugni az orrunkat, mert még nem jöttünk rá, hogy meg kellene próbálkozni bizonyos úszó mozdulatokkal, ne tessék egyeseknek fölényes kunsztokkal elkápráztatni az evickélőket. Ne tessék úgy tenni, mintha a szabadság rutinos bajnoka tetszene lenni, mert hiányzik a mutatvány alól a történelmi fundámentum.

Semmit nem tettünk a szabadságunkért és függetlenségünkért . Egy évszázadokon át ilyen-olyan rabságban élő nép hirtelen kinyílt szabadsága túlságosan új, veszélyes életelem, a habzsoló szervezet felmondhatja a szolgálatot. Egyelőre pislogva nézünk a fénybe. Egyebek között négy, törvénybe iktatott zsidótörvénnyel a tudatunkban. Amelyeket nem a németek kényszerítettek ránk. Mint ahogy a Sztálin szobor, majd a belőle megmaradt emelvény alatt sugárzó mosollyal, lelkesen integetők tömegei sem a kommunizmus fenyegetésének következtében rajongtak.

Nem, azt hiszem nem kedvelem a fölényes neofitákat, a bajnoknál bajnokabb keveslőit a szabadság fokának. Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem mellett is ragaszkodni szeretnék annak tudomásul vételéhez, hogy itt és most élünk, egy alig megismerhetővé hamisított ezer évvel mögöttünk. Minden csodálatommal és ifjúkoromból fel-fellebbenő nosztalgiámmal együtt, melyeket Proudhon és Bakunyin eszméi iránt éreztem, inkább kényelmetlenül érzem magam, amikor honunk ádáz liberálisairól Kropotkin fogcsikorgató anarchizmusa jut eszembe.

Nem megoldás, de legalább a civilizáció bizonyos fokán billegve átmeneti intézkedésnek tekinthető, ha a buszon ‘kitartás’-sal köszönő maga fölött érez egy kegyetlenül súlyos és fájdalmas paragrafust, ami megbízhatóan a fejére fog zuhanni. A nem kártékony emberek valóban kívánatos szabadságának reményében.

Meg azért, hogy egyszer majd a Nike készíthessen feliratot egy Fradi-MTK meccs játékosainak mezére…

(A fenti írás vitacikk Tamás Gáspár Miklós B.Diana emberi jogai – megjelent 2005. jan 31- cimű cikkéhez)

A szerző rádiós szerkesztő

CopyRight Népszava