Erec

“A kis dzsihádnak, a fegyveres harcnak vége, most megkezdődik a nagy dzsihád, a független palesztin állam megteremtése, hazánk felépítése. Győzelmemet testvérünk, Jasszer Arafat emlékének, népünknek és mártírjainknak ajánlom.” E talányos szavakkal ünnepelte – ezt a kettős beszédet már elődjétől is remekül megtanultuk – választási sikerét a Fatah jelöltje, Mahmud Abbasz, az új palesztin elnök.

Abbasz a szavazatok 62,3 %-át kapta. Győzelme nem volt kétséges, hiszen a jelenleg második legnépszerűbb palesztin politikus, a terrorista Marwan Barghouti ötszörös életfogytiglani börtönbüntetését tölti Izraelben, és visszalépett a jelöltségtől, a legfőbb ellenzéki erő, a Hamasz pedig – belátva, hogy nem tud versenyképes ellenjelöltet állítani -, a választás bojkottjára szólított fel.

A kérdés tehát január 9-én nem a győztes személye volt, hanem a választási részvétel aránya. És mivel ez az arány kezdetben nem volt túl magas, meghosszabbították a választókörök nyitvatartási idejét. A választás tisztaságára nemzetközi megfigyelők ügyeltek, közülük a legnevesebb Jimmy Carter mellett John Kerry amerikai szenátor volt, aki néhány hónapja még az Egyesült Államok elnöki címéért versengett. Ő úgy látta, hogy a választások olyan “tiszták” voltak, mint akár az USA-ban. Higgyünk neki, bár egyes megfigyelők szerint a tinta, amellyel a szavazatukat már leadók kezét megjelölték, néhány óra elteltével lemosható, így a többszörös szavazás nem zárható ki teljesen. Mindenesetre a Hamasz elismerte az új elnök győzelmét.

Azért jegyezzük meg itt, hogy az Európai Unió ezúttal sem növelte népszerűségét Izraelben: megfigyelői mindenkinek megköszönték hozzájárulását a választások sikeres lebonyolításában, csak Izraelt felejtették ki a sorból.

Abu Mazent mérsékelt vezetőként aposztrofálja a világ(sajtó). Ezt a képet azért némileg árnyalja néhány múltbeli tette és nyilatkozata. 1980-ban Moszkvában PhD. diplomamunkája tárgya a cionizmus története volt. A “tudományos” értekezésben a szerző elképzelhetőnek tartotta, hogy a holokauszt áldozatainak száma nem érte el az egymilliót, a gázkamrák pedig a deportáltak egészségének védelmét szolgálták. Ez a tanulmány volt alapja két évvel később megjelenő A másik oldal: A titkos kapcsolat a nácizmus és a cionizmus között című “művének”, amelyről nincs mit mondanunk… Nem növeli az Abbas felé irányuló bizalmat az a tény sem, hogy Abu Daud, a müncheni olimpián elkövetett terrortámadás vezetője annak idején úgy nyilatkozott, hogy az akciót Abbas pénzelte.

Mostani választási kampányában Abu Mazen ellentmondásosan szerepelt. Egyik nap egy “Jeruzsálem fővárosú, Izraellel békében élő, demokratikus palesztin állam” megteremtését tűzte ki céljául, másnap viszont mereven elutasította Silvan Shalom izraeli külügyminiszter tervét, mely a Gázában és a szomszédos országokban menekülttáborokban élő palesztinok végleges letelepítését szorgalmazta. Egyik nap hibának nevezte az Izrael elleni fegyveres támadásokat, másnap azonban cionista ellenségnek nevezte Izraelt, nem ítélt el egy izraeli halálos áldozatokat követelő akciót, elkövetőit pedig hősöknek, szabadságharcosoknak nevezte, akiknek “tiszteletben és biztonságban kell élniük.” Többször leszögezte, hogy nem fog fegyverrel fellépni a terroristák ellen. Kuvaitban bocsánatot kért azért, hogy szervezete támogatta az ország iraki lerohanását 1990-ben, Szíriában Bashar Asszad elnökkel és a Hamasz ottani vezetőivel, Szaddam Husszein támogatóival találkozott.

Az izraeli oldal minden esetre bizalmat szavazott Abu Mazennek, és úgy tűnik, komoly esélyt lát a békére. Magyarországról irigykedve szemlélhetjük az izraeli politikai elit bölcsességét, mellyel létrehozta a nemzeti egységkormányt, hogy legitim tárgyalópartnere legyen a palesztinoknak. A történet legutóbbi fejezete tavaly decemberben kezdődött, amikor a liberális Sinui párt (Tomi Lapid) kivált a kormányból a vallásos iskolák – véleményük szerint – túlzott költségvetési támogatása miatt. Emiatt a kormány kisebbségbe került a Knesszetben. Sharon miniszterelnök ekkor megkezdte kormányalakítási tárgyalásait, mely végül sikerre vezetett: A kormány január 10-én 58-56-os többséget kapott. A koalíciót a jobboldali Likud, a baloldali Munkapárt és az askenázi ortodox vallásos párt, az UTJ alkotja. A sikeres parlamenti megmérettetéshez szükséges volt Joszi Beilin baloldali Yahad pártjának támogatása, és az Egyesült Arab Lista két képviselőjének tartózkodására, mivel a Likud “lázadói” – 13 képviselő, akik népszavazást követelnek a gázai kivonulási tervről -, Sharon ellen fordultak. A kormány tehát felállt, sőt, a Knesszet még Benjamin Netanjahu pénzügyminiszter 2005-ös költségvetési tervezetét is elfogadta első olvasatban. (A büdzsét legkésőbb március 31-ig kell jóváhagyni a képviselőknek.)

Így érkeztünk el január 13-hoz, amikor a Gáza-övezetet és Izraelt elválasztó Karni átkelőnél hat izraeli civil esett áldozatul a Hamasz és a Fatahhoz tartozó Al-Aksza Mártírjai Brigádjai terrortámadásának. Ugyanezen a héten két izraeli halálos áldozata volt a Sderot város elleni rakétatűznek. A Kasszam rakéták a legerkölcstelenebb terrorista fegyverek: célozni nem lehet pontosan velük, vaktában lövöldözik a lakott területek felé, így nem lehet tudni, vajon az óvodából unokáját hazahozó nagypapát, vagy az üvegházban dolgozó vendégmunkást öli meg (mindkettőre volt példa).

Izrael azonnal megszakított minden kapcsolatot Abbasszal, és nagyarányú katonai akciót helyezett kilátásba.

Abu Mazen számára tehát az igazság pillanata elég hamar elérkezett. A palesztin elnök jelentős rendőri erőket vezényelt az izraeli határ körzetébe, hogy megakadályozzák a Kasszam rakéták kilövését. Ezzel párhuzamosan intenzív tárgyalásokat kezdeményezett a terrorszervezetekkel, hogy hagyjanak fel támadásaikkal. A pártjához, a Fatahhoz tartozó Al-Aksza mártírjait utasította, hogy olvadjanak be a palesztin biztonsági szervekbe, és helyezzék magukat azok parancsnoksága alá. Abbas nyomására, ma úgy tűnik, a Hamasz is hajlik a tűzszünetre. Vezetői – politikai pozíciókért cserébe – együttműködési megállapodás aláírását fontolgatják a Fatahhal, elfogadva annak alapelveit, az egymás mellett békében élő két állam tervét, vagyis Izrael elismerését. Hogy szándékaik mennyire őszinték, a jövő dönti el, mindenesetre a beálló nyugalom – mely reméljük tartós lesz – jelzi: ha van szándék a palesztin oldalon, véget lehet vetni a terrornak.

Breuer-Balla

Comments are closed.