Népszava

Népszava Napilap 2005. február 5. szombat

Teherán és az atomfegyver

Amerikai lapértesülés szerint az Egyesült Államok fegyveres erői – melyek még iraki bevetésüket sem fejezték be – már megkezdték egy Irán elleni támadás előkészületeit. A kormányzati forrásokra hivatkozó cikk szerint amerikai kommandósok hatoltak be iráni területre, mégpedig azzal a céllal, hogy felkutassák ország rejtett nukleáris létesítményeit, ily módon téve lehetővé azok megsemmisítését. A világ aggódva figyel, remélve, hogy csupán Teherán megpuhítását célzó blöffről van szó.

Azt a washingtoni kormányforrásokra hivatkozó értesülést, amely szerint az Egyesült Államok fegyveres erői Irán elleni bevetésre készülnek, és Pakisztánból kiinduló előörseik már iráni területen vannak, Seymour Hersh amerikai újságíró tette közzé január elején a New Yorker című lapban. A cikk hatalmas visszhangot keltett, cáfolatra késztetve a Fehér Házat. Hersh állításai eszerint puszta spekulációk. A megfigyelők ezt hiszik is, meg nem is: Hersh az oknyomozó újságírás megkérdőjelezhetetlen tekintélye, a New Yorker pedig kifejezetten megbízható, óvatos lapnak számít.

A Hershnek név nélkül nyilatkozó washingtoni tisztségviselők azzal indokolták az amerikai háborús előkészületeket és a kommandósok iráni jelenlétét, hogy a közép-keleti országban atomfegyver előállításán dolgoznak. Az effajta vádak meglehetősen lejáratódtak azzal, hogy kiderült: hamisak voltak már két évvel ezelőtt is, amikor az Egyesült Államok és szövetségesei velük indokolták Irak elleni háborújukat. Ettől azonban Irán esetében még igazak lehetnek.

Teheránt ugyanis nem csak az Egyesült Államok és annak legfőbb közel-keleti szövetségese, Izrael gyanúsítja nukleáris ambíciókkal, hanem az Európai Unió azon tagállamai – Németország és Franciaország – is, melyek egyébként az Irak ellen indított háború legfőbb ellenfelei voltak. A feltételezésre egyébként leginkább magának Iránnak a viselkedése adott okot. A közép-keleti ország az elmúlt években sorozatosan olyan üzemeket létesített, olyan gyártásokba kezdett és olyan mulasztásokat követett el, melyek egyértelműen táplálják a gyanút. Néhány példa: mivel aláírta az Atomsorompó Egyezményt, jelentenie kellett volna, hogy Teherántól 300 kilométerre délre, egy Natans nevű helységben gázcentrifugákat magába foglaló berendezést épített. De nem jelentette. Hogy a világ és az ellenőrzéssel megbízott Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) mégis tudomást szerzett a dologról, az egy iráni emigráns szervezet közlésének volt köszönhető. A centrifugák révén úgy lehet dúsítani az uránt, hogy az alkalmassá válik atomfegyver előállításához.

Természetes urán

Gyanús műveletekről kapott hírt a NAÜ a Kalaye nevű teheráni cég kapcsán is. Ennek területén az irániak először egyáltalán nem egyeztek bele semmiféle ellenőrzésbe. Később odaengedték ugyan a NAÜ megbízottait, ám addigra olyan nagyszabású átépítési munkálatokat hajtottak végre, hogy az eredeti állapot már semmiképpen sem volt vizsgálható. Gyanúra adott okot az is, ami csak nemrég derült ki, az tudniillik, hogy Irán még 1991-ben 1,8 tonna természetes uránt vásárolt Kínától, persze ezuttal is anélkül, hogy ezt – az Atomsorompó Egyezmény előírásainak megfelelően – a NAÜ-vel közölte volna. Az anyag jelentős részét olyan fémuránná dolgozták fel, amelyre iráni atomerőműben nem lehet szükség, ám amelyet fel lehet használni atomfegyver előállításához.

Nem nyugtatta meg a szakembereket az sem, hogy kiderült: a Teherántól 250 kilométerre délnyugatra fekvő Arakban nehézvízüzem épül. Erről a NAÜ ismét csak iráni emigránsok közléseiből értesült, holott Teheránnak ezt a létesítményt is be kellett volna jelentenie. Amikor pedig az ügynökség emberei megkérdezték, mihez kell a nehézvíz, a válasz az volt, hogy egy, ugyancsak Arakban építendő atomerőmű céljaira. Nos, a nehézvízzel működő erőművek kifejezetten gazdaságtalanok – különösen az energia-hordozókban dúskáló Iránban. Egy célra azonban kiválóan megfelelnek: arra, hogy segítségükkel plutóniumot termeljenek. Ez a fém pedig még az uránnál is alkalmasabb atomfegyver céljaira. Az iráni emigránsok közléseit később amerikai légi felderítési adatok is igazolták.

Irán taktikája mindezen ügyek kapcsán igen egyszerű volt: mindent tagadott, amíg tagadhatott, és csak akkor ismerte el, hogy megszegte az Atomsorompó Egyezményt, amikor a dolgot cáfolhatatlanul rábizonyították. Amikor pedig már nagyon nagy volt a ránehezedő nyomás, engedményeket tett: 2003 második felében kötelezőnek ismerte el a maga részére az Atomsorompó Egyezmény kiegészítő jegyzőkönyvét, beleegyezve ezzel abba, hogy a NAÜ iráni területen bárhol, akár meglepetésszerűen is ellenőrzéseket végezzen. Tavaly novemberben pedig megállapodást írt alá, melynek értelmében önkéntesen – tehát nem kötelező módon és főleg nem véglegesen – lemond az urándúsításról. Ezt az egyezményt Teherán az Európai Uniót képviselő ‘trojka’ – Nagy-Britannia, Németország és Franciaország – külügyminisztereivel kötötte. A felek tárgyalásai szakértői szinten azóta is folynak.

Irán azért egyezkedik az EU-val, mert az Egyesült Államokkal nincs beszélő viszonyban. Washington hivatalosan nem emelt kifogást az ellen, hogy az európaiak békés módon próbálják jobb belátásra téríteni Teheránt, ám többször is értésre adta: nem bízik a sikerben. George W. Bush nem sokkal második elnöki beiktatása után úgy nyilatkozott, hogy a közép-keleti ország kapcsán minden opció nyitva áll – a katonai is. Hasonló szellemben nyilatkozott – még csak jelöltként – Condolezza Rice amerikai külügyminiszter is:

‘Kifejezetten nehéz közös nevezőre jutni egy olyan kormánnyal – mondta -, amely azt vallja, hogy Izraelt el kell törölni a Föld színéről, és amelyik olyan terrorszervezeteket támogat, amelyek mindent megtesznek az általunk kívánt közel-keleti béke megtorpedózására.’

Nagy Sátán, Kis Sátán

Irán és az Egyesült Államok már a hetvenes évek vége óta ellenségnek tekintik egymást. Annak idején a Khomeini vezette iszlám forradalmárok nem tudták megbocsátani Washingtonnak, hogy a CIA az ötvenes években megbuktatta az ország önállóságra törekvő vezetőjét, Mohamed Moszadeket. Az amerikaiak viszont azt nem tudják megbocsátani Teheránnak, ami Khomeini hatalomra jutása után történt: iszlamista diákok az új vezetés jóváhagyásával megrohamozták a teheráni amerikai nagykövetséget, túszul ejtették és több mint egy éven át fogságban tartották az ott dolgozó diplomatákat, porig alázva ezzel a szuperhatalmat. Az iráni iszlám rendszer azóta is rossz néven veszi az Egyesült Államoktól (Khomeini szavaival: a ‘Nagy Sátántól’), hogy Perzsa öbölbeli jelenlétével gátat vet a teheráni hatalmi ambícióknak. Arról nem is szólva, hogy annak az Izraelnek (vagy ahogy megint csak Khomeini nevezte, a ‘Kis Sátánnak’) a szövetségese, amelyet Teherán elsőszámú térségbeli ellenségének tekint.

Mind az Egyesült Államok, mind pedig Izrael elviselhetetlennek tartja az a gondolatot, hogy az iráni mullahok közel juthassanak az atomfegyver indítógombjához. Már csak azért is, mert ugyanezen mullahok megfelelő hordozóeszközök felett is rendelkeznek. 2003-ban egy teheráni díszszemlén bemutatták a Sahab-3-as rakétát, amelynek hatótávolsága 1300 kilométer, vagyis mind Izraelt, mind pedig a térségbeli amerikai támaszpontokat és az ott állomásozó katonai erőket elérheti.

De vajon miért kell Iránnak az atomfegyver? Mert a jelek arra mutatnak, hogy kell neki, bár ezt hivatalosan minden lehetséges alkalommal cáfolja. A közép-keleti állam legfőbbképpen azért törekszik – mégpedig már hosszú évek óta – e fegyverfajta megszerzésére, mert hadászati paritást akar elérni Izraellel, és azt szeretné, ha valamilyen adu lenne a kezében az Egyesült Államokkal szemben is. (Különösen azóta, hogy annak csapatai ott állomásoznak két szomszédjának, Iraknak és Afganisztánnak a területén.) Iránt az atomfegyver birtoklása végképp a térség vezető hatalmává tenné.

De ha nem is tudja megszerezni ezt a fegyverfajtát, a megszerzés fenyegető perspektívája maga is ütőkártya a kezében. Az ‘EU-trojka’- a már említett decemberi megállapodásban az unió nevében megígérte: ha Irán a továbbiakban is tartja magát a dokumentum előírásaihoz, akkor megnyílik az út a két fél gazdasági és műszaki együttműködése előtt. Ami azt mutatja, hogy ezen ütőkártyával a kezében Irán sokkal jobb pozícióban tárgyalhat a külfölddel, sokkal nagyobb esélye van arra, hogy komolyan vegyék, mint lenne nélküle.

Végül szüksége van az atomfegyverre – vagy előállításának kilátásba helyezésére – a teheráni vezetésnek azért is, mert a téma nemzetegyesítő hatású. Tavaly az iszlamista uralmat ellenző iráni erők ugyan jelentős vereséget szenvedtek – elvesztették a parlament feletti ellenőrzésüket és feltehető, hogy hamarosan elvesztik az államelnöki tisztséget is -, ám nyilvánvaló, hogy valamilyen formában hamarosan újra kifejezést adnak törekvéseiknek. Az olajban gazdag ország hatalmas gazdasági problémákkal küzd, a lakosság – és különösen az ifjúság – elégedetlen a mindennapos vallási kötöttségekkel. De egységesen felsorakozik a vezetés mögött, ha Irán tekintélye, nagyhatalmi státusza a tét. Márpedig az atomfegyver birtoklását illetően pontosan erről van szó. Ennek megítélésében nincs különbség az iszlamisták és a reformerek között.

Lehetőségek

Az Egyesült Államok nehéz helyzetben van az iráni atomfegyverkezés kapcsán. Négy lehetősége van: 1. tudomásul veszi az iráni atomfegyverkezést és nem tesz ellene semmit; 2. megpróbálja az ENSZ Biztonsági Tanács elé vinni az ügyet és nemzetközi szankciókkal kényszeríteni rá Teheránt nukleáris ambícióinak feladására; 3. korlátozott katonai csapással kiiktatja Irán nukleáris létesítményeit; 4. inváziót indít ellene (ahogy két éve Irak ellen), és megpróbál rendszerváltást kikényszeríteni.

Az első lehetőség azt jelentené az Egyesült Államok számára, hogy legfőbb közel-keleti ellenfelének hatalma és önbizalma alaposan megnövekszik. Szövetségese, Izrael pedig még az eddigieknél is nagyobb mértékben számíthatna arra, hogy Irán támogatásban részesíti halálos ellenségeit, a Hezbollah nevű libanoni síita szervezetet és palesztin Hamászt, megsemmisítve ezzel a közel-keleti béke minden reményét. Továbbá: ha Irán szert tesz atomfegyverre, nem fognak-e ugyanerre törekedni térségbeli riválisai, például Szaúd-Arábia is? Nem fogja-e úgy érezni Egyiptom, hogy az arab világon belüli vezető szerepét csak úgy tarthatja fönn, ha ő is hozzájut a nagyhatalmi státusz eme jelképéhez? Nem indul-e a térségben általános atomfegyverkezési verseny, az eddiginél is veszélyesebb válsággóccá változtatva a Közel-Keletet?

A második lehetőség látszik a legreálisabbnak, feltéve, hogy az ‘EU-trojka’ nem tud hosszú távú megállapodásra jutni Teheránnal. Ahhoz azonban, hogy a Biztonsági Tanács szankciókat határozzon el Irán ellen, szükség van a vétójoggal rendelkező Oroszország és Kína beleegyezésére is. Mivel e két hatalom mind gazdasági, mind pedig ‘nagypolitikai’ okokból érdekelt a Teheránnal való jó viszonyban, nem tudni, igennel szavaznának-e, s milyen áron.

A harmadik lehetőségnek – vagyis az iráni nukleáris létesítmények légi úton történő kiiktatásának már van előzménye a Közel-Keleten: 1981-ben az izraeli légierő szétrombolt egy iraki atomreaktort, alaposan visszavetve ezzel Szaddám Huszein akkor még nagyon is eleven nukleáris ambícióit. Irán esetében ez azonban sokkal nehezebb lenne. Egyrészt azért, mert a teheráni vezetés tanult az 1981-es esetből és nukleáris létesítményeit az országban sok helyre szétszórva, esetenként sűrűn lakott városi körzetekben építette fel. Azon kívül Iránnak sokkal több eszköze van a visszavágásra, mint volt annak idején Iraknak. Ha az akciót – vagy még inkább akciókat, hiszen többre lenne szükség – az izraeliek hajtanák végre, Teherán rakétáival, továbbá az általa pártolt iszlamista szervezetek terrorakcióival, az újrainduló békefolyamat megtorpedózásával válaszolhatna. Ha az Egyesült Államok légiereje mérne csapást az atomlétesítményekre, akkor Irán az iraki síiták fellázításával és az amerikai erők ellen fordításával, a térségbeli amerikai támaszpontok és érdekeltségek elleni rakétatámadásokkal és merényletekkel vághatna vissza. Mindent összevéve az iráni nukleáris központok ily módon történő kiiktatása lehetséges, de kockázatos.

A negyedik eshetőség – vagyis az Irán elleni szárazföldi támadás és az ezáltal kierőszakolandó rendszerváltás – előtt viszont annyi akadály tornyosul, hogy ezt az opciót már bátran minősíthetjük lehetetlennek. Területére nézve Irán négyszer, népességét tekintve pedig háromszor akkora, mint Irak, a síita ‘mártírmentalitás’ ismeretében pedig nyugodtan feltételezhetjük, hogy az iraki gerillaháború kiterjedtsége és hevessége semmi ahhoz képest, ami Iránban várná az amerikaiakat. Akiknek ezt a harcot egyedül kellene megvívniuk, hiszen Bush leghűségesebb szövetségese, a brit Tony Blair is jelezte: ebben az ügyben az Egyesült Államok nem számíthat rá.

Mindeme nyilvánvaló nehézségek ellenére a washingtoni kormányzat sorozatban szivárogtat ki olyan értesüléseket, amelyek szerint az amerikai haderők már meg is kezdték egy Irán elleni – akár légi, akár szárazföldi – háború előkészületeit. (Ilyen kiszivárogtatások alapján íródott meg Seymour Hersh bevezetőben idézett cikke is.) Kézenfekvőnek látszik hát a feltételezés, hogy a washingtoni illetékesek blöffölnek, mégpedig azért, hogy kompromisszumokra ösztönözzék Teheránt és megkönnyítsék a tárgyalások eszközét választó uniós ‘trojka’ dolgát. Az európai politikusok élnek is az így kínálkozó lehetőségekkel: Joschka Fischer német külügyminiszter például ritkán mulasztja el azt, hogy – a részletek kifejtése nélkül – az őket fenyegető ‘komoly következményekre’ figyelmeztesse teheráni tárgyalópartnereit.

Irán veszedelmes atomambícióinak féken tartására végül is az előbb felsorolt módszerek egyfajta kombinációja látszik legalkalmasabbnak. Szükség van az európaiak tárgyalókészségére, de annak a lehetőségnek felcsillantására is, hogy kellő iráni kompromisszumkészség híján az ügy a Biztonsági Tanács elé kerülhet, amely aztán szankciókat rendelhet el Teherán ellen. És – úgy tűnik – afféle ultima rációként szükség van a Joschka Fischer által emlegetett ‘komoly következmények’ felemlítésére is. Nem lehetetlen, hogy mindezek együttesen végül is jobb belátásra, az atomfegyvererről való végleges lemondásra kényszeríti Teheránt. Amely azonban nyilvánvalóan meg fogja kérni engedékenységének árát.

És éppen ez vet fel újabb kérdéseket. Nem egy zsarolónak engedelmeskedik-e a Nyugat, ha megfizeti a Teherán által kért árat? Mi lesz, ha Irán – és a neki is példát mutató Phenjan – politikája iskolát teremt? Ha néhány év multán államok tucatjai próbálják atomfegyverrel zsarolni a világot?

Kepecs Ferenc

Képalák:

1. Mohammed hatami iráni elnök magabiztosan utasítja vissza az amerikai vádakat Fotó: Népszava-archív

2. Ettől tart Izrael és az Egyesült Államok: a Sahab-3 iráni rakéta Fotó: Népszava-archív

CopyRight Népszava