NOL

Évfolyam-találkozó

Rózsa Gyula, 2005. február 5. 00:00

Kép: fotó: sopronyi gyulaMit tesz egy mutatószócska! Jó tíz éve volt már egy 80-as évek című kiállítás az Ernst Múzeumban, akkor azt kifogásolta a kritika, hogy a válogatás nem mutatja be a teljes közelmúltat, leszűkíti, bizonyos körökre és tendenciákra szegényíti a kiválasztott évtizedet.

A Kogart Ház még szűkebb mostani kiállítása eleve kivédi a vádakat. Azok a 80-as évek… – így a cím, amelyben az ‘azok’ és a három pont figyelmeztet. Nosztalgia van itt jelen és merengés, fej hátravetése, csillogó szem, esetleg a kézben tartott pohár forgatása és tartalma színének elmélyült tanulmányozása – nagyon értelmetlen volna itt a teljességet emlegetni. Márcsak a helyszín miatt is. A Kogart, mint köztudott, a boldog emlékezetű Fiatal Művészek Klubja helyén működik, amely klub, mint mind kevésbé köztudott, a hatvanas évek elejétől a kilencvenes évek második feléig adott fedelet az ifjú és kevésbé ifjú alkotóknak. Nem fővárosiak és később születettek informálására: először a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség), majd a Fővárosi Tanács (ez az önkormányzat elődje volt) üzemeltette az Andrássy úti villát, kiállítások, zenei rendezvények, viták, előadások színhelyét, korabeli vélekedések szerint azért, hogy helyet adjon a szellemi életnek, illetve, hogy szelep legyen, illetve, hogy koncentrált megfigyelés terepe – tapasztaltabbak már akkor úgy vélték, hogy egyik funkció nem zárja ki a másikat.

Fent az átmenet, lent a jelen (Az egykori Fiatal Művészek Klubjából mára Kogart Ház lett)Akik most emlékeznek rá, ötven körül járnak. Az FMK nyolcvanas évtizedéből azokat a művészeket választotta ki a kiállítás, akik jobbára kilencszázötven és inkább ötvenhárom, mint ötvenhat táján születtek, akik tehát huszon-, legfeljebb harmincévesként kezdték – nem utolsósorban e falak között – a pályát. Legalábbis a főszereplők. Fehér László, Wahorn András ötvenhármas évjárat, El Kazovszkij, Lois Viktor, ef Zámbó ötvenes, Szurcsik, a már akkor kérlelhetetlen Szurcsik József Benjáminnak számíthatott a maga 1959-es születési dátumával. Osztálytalálkozónak mégsem nevezhető a rendezvény azon egyszerű ok miatt, hogy a szereplők egy része, nagy része sosem járt a képzőművészeti akadémiákon rendszeresített osztályokba. Ez volt a kor egyik nagy újdonsága, az autodidakták, amatőrként indulók akkori nagy áttörése, amelynek a sodrásához jócskán hozzájárult az álamatőrök, a pszeudodilettánsok pátoszos, öntudatos színre lépése. Ugyan kit érdekelt Böröcz András akkori komisz, arrogáns gyerekrajzutánzatai láttán, hogy főiskolát, sőt mesterképzőt végzett, El Kazovszkij vad installációi előtt, hogy a tanintézetben az egyik legfestőibb mester növendéke volt? Lois Viktor talán még előnyt is szerzett azzal a sok nem tanintézeti próbálkozással, amely biciklivázból, írógép-billentyűzetből, talán körkötőgépből megszerkesztett ironikus mobilplasztikáit és hangszerszobrait megelőzte, s bizonyára nem maradtak haszon nélkül azok a nyomda- és fényképészipari tanulmányok sem, amelyeket ef Zámbó vagy fe Lugossy ha nem a hagyományos műfajaiba, a videóiba, kollázsaiba, fotóapplikációiba bizonyosan beépített.

A festők zenekarokat alakítanak, performanszokat rendeznek, filmet, videót készítenek, szépírnak, amellett, hogy festenek, vagy a helyett. És megfordítva.

Hagyományos műfajok persze nincsenek. A kiállítás szerkesztői azzal, hogy kihagyták nemcsak a tradicionális stílusokat, hanem azokat az avantgárd és avantgárdon túli művészeket is, akik ugyanekkor, de klasszikus műformákban alkottak, még élesebben mutatják a fordulatot. Az előző nagy generáció, a most hatvanasok, az örök Haraszty Istvánt leszámítva, mind hiányoznak, de ennek látnivalóan nem generációs, hanem tartalmi, magatartásbeli magyarázata van. Ami itt festménynek, képnek látszik, az vagy moarés, áporodott, laza bútorvászonra festett fekete látomás, mint Szirtes János A család című műve, vagy szabályosan olajjal szabályosan lemezre készítették ugyan, mint ef Zámbó Fagyizó lányok vadászhóemberrel című kompozícióját, csak éppen a félezer éves táblaképtörténet egyetlen korszaka sem vállalná. Nemcsak szexualitással és szabadszájúsággal teli vonalkompozíció, mint oly sok mű a korban és a kiállításon: a kamaszobszcenitásnak azt a válfaját sikerült tökéletesen megragadnia, amellyel csak pubertáskorú fiúk, szerelmet még nem próbált süvölvények képesek a nőkről beszélni. A nyolcvanas évek művészete minden tabut szétroncsolt. Ha másként nem, úgy, mint Fehér László akkori, nagy műgonddal megfestett képei, amelyek mesteri precizitással ábrázolták ugyan tárgyukat, ám ezek így még fájdalmasabb őszinteséggel jelenítettek meg szomorú zsidó embereket és imakendőket – csupa olyat, amit addig vagy nem volt kívánatos, vagy csak olcsón érzelmes formában volt szokásos megjeleníteni.

Szurcsik József is őrizte a klasszikus grafikai kereteket. Csak éppen a klasszikus rajzeszközökkel olyan lesújtó, megsemmisítő szürreális látomásokat közöl jellemekről és társadalmi jelenségekről, amelyek zökkenés nélkül illeszkednek a műfajokat szétkaszaboló, műformákat szándékosan szétzüllesztő objektek, fényképszekvenciák, performanszok és akciók körpanorámájába. Gerinctelen embereit, éhségben-zabálásban versengő férfiait, megveszekedett ellenségeit úgy rajzolja meg, mintha nagyon kemény fába faragná őket nagyon veszedelmesen éles késsel, s aztán, miután nézője a részleteket felfogta, mintha még fejbe is verné ugyanazzal a fafaragvánnyal, azaz a grafika kegyetlen poénjával. Ez is egyfajta happening-élmény. A kor – a kiállítás kevésbé, csak esetleges dokumentumok révén – tele van videoprodukciókkal, akciókkal, provokatív zenei eseményekkel, csupa hagyományos műformán túli és hagyományos műformákat romboló eszközzel. A festők zenekarokat alakítanak, performanszokat rendeznek, filmet, videót készítenek, szépírnak amellett, hogy festenek, vagy a helyett. És megfordítva: a kor normája a műfaji szabadság, sőt szabadosság, s logikus következménye a parttalan összművészeti produktum, amelyet képzőművészek, filmesek, írók, esztéták együtt hoznak létre, nem biztos, hogy ki-ki a maga eszköztárából. Az írók képet, szobrot készítenek és énekelnek, a fotósok festményeket állítanak elő kamerával és laborálással, a képzőművész színpadon és porondon produkálja magát.

Érthető, ha a kiállítás gondosan mellőzi a klaszszikus avantgárdot, valami más kezdődött. Minden viszonylagos, minden újragondolandó és újaformázandó, mert elvesztette a hitelét, és nemcsak a művészetben. A művészet sajátos, eddig nem volt vagy eddig csak csírájában volt megnyilvánulásai csupán kifejezni kívánják az egészet. Nem biztos, hogy ezt mindenki pozitív élményként raktározza el magában (még ma sem), hogy örül ennek a fejleménynek, de nem helyeselni nem lehet: a magyar művészet valóban a nyolcvanas évektől – hogy kell mondani szakavatottan? – paradigmát váltott. Akkor és azóta jelennek meg tömegesen és természetesen lebontott műtárgyak és addig képzőművészet alattinak és kívülinek tekintett munkák képzőművészeti kiállításokon. S ha az akkori konsternációk mára elfakultak is, ha az akkori fenegyerekek egy része etablírozódott, más részük feledésbe szürkült, ha az akkori eredmények, mint ígérték volt, beépültek is a film, a színház, a zene épületébe, a jelenség máig él; eleven, kikerülhetetlen. Nem magyar jelenség ez egyébként, az egyetemes művészet a nagy találmányok lefutásával, a pop art, koncept, újexpresszionizmus és egyéb, helyi érdekű kategóriák utáni nagy másnaposságban ugyanezt teszi. Ám ez, ha hat is, csak hat, de nem közvetlen és egyetlen oka a fundamentális magyar változásoknak.

Ugyancsak hat, de ugyancsak kevés volna oknak az intézményes társadalmi fogadtatás megváltozása. Ne feledjük – nyolcvanas évek -, mindez nem sokkal azok után következik be, hogy a szigorú, a szigorkodó művészetpolitika felhagy a hiábavaló megrendszabályozási kísérletekkel nálunk. Az előző generációnak, a már többször emlegetett, itt jelen nem lévő avantgárdoknak még bőven jutott mellőzésből, ideológiai támadásból, kiállításbezárásból is. Hencze Tamás mondja el egy interjúban, hogy máig sem érti, miért számított ő éveken, évtizedeken keresztül ellenzékinek, holott semmilyen politikai akcióban soha nem vett részt, csak festette a mindenféle politikai tartalomtól távol álló nonfiguratív vásznait. A nyolcvanas évekre a művészetpolitikai perzekúció megszűnni látszott, ha nem csapott is át feltétel nélküli dédelgetésbe. A művészek és a művészet pedig nem kötött paktumokat: mind féktelenebbül, mind tapintatlanabbul nyilvánított sajátos véleményt a világról, erről az itteni világról is. Aki nem szereti feketének és fehérnek látni a dolgokat, annak a helyzet ellentmondásos voltát nem is az jelzi, hogy a mostani főszereplők nagy részének már akkor kijárt a Derkovits-ösztöndíj, és hogy sokuknak nem kellett megvárni a kilencvenes évtizedet, hogy díjakat, esetleg Munkácsy-díjakat kapjanak. A helyzet sajátos voltát sokkal inkább jelzi Méhes Lóránd Vidám barakk című csúfondáros, stílusában is parodizáló képsorának megszületése nyolcvannégyben és Bukta Imre Munkásparaszt bicskája, mely utóbbin fából faragott kispenge a sarló és ugyancsak kinyitható nagypenge a kalapács. Hogy most már a belátó liberalizmus vagy az apátia uralkodott-e a nyolcvanas években a művészetpolitikában és a Fiatal Művészek Klubjában, azt további, megbízható kutatásoknak kellene eldönteniük.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.