Magyar Hírlap

www.magyarhirlap.hu

Publicisztika 2005-02-04

Címzett: Orbán Ottó (1936-2002)

Hát igen, ez az, amit most is legszívesebben meg nem történtté tennék, hogy Drancy nem volt számomra más, csak egy „elegáns helynév”.

Szia, Ottó, bocsánat, hogy halálod után három évvel zaklatlak, de a fontos költőkről, mint te is, épp ilyenkor szokás megfeledkezni, s azt gondoltam, ha másért nem, ezért mégse baj, ha levelet írok neked. Ilyesmi legutóbb 1959-ben fordult elő, mikor a soproni szanatóriumban voltál, s akkor nemhogy nem haragudtál érte, de a válaszodban örömömre így nyilatkoztál: „Te hülye, te! Azt hiszem, a legkedvesebb levél, amit kaptam, ez volt, mármint a Tiéd.” Újságoltad, hogy vannak új verseid, csak írógéped nincs, s emiatt nem tudod, hogy milyenek, hiszen „kéziratból ezt majdnem lehetetlen megmondani”. Egy forint húszba került a Beloiannisz teret ábrázoló képeslap, negyven fillérbe a bélyeg – anyagi viszonyaidhoz képest tetemes kiadásokba verted magad a kedvemért. Később távol kerültünk egymástól, s ez a mostani levél pont arról szól, hogy miért: megírására talán sosem szánom rá magam, ha az auschwitzi láger felszabadulásának évfordulója eszembe nem juttatja egy veled kapcsolatos szégyenemet és adósságomat – ezt próbálom most jóvá tenni (már amennyire lehet), és pótolni a pótolhatót.

Még a hatvanas évek elején írtad az Áttörés című verset, abban olvashatók ezek a sorok: „egy ötezer éves zsidó dallam felszállt az izzó pusztaság homokjából és a kielégítetlen mennybolt és az undorig betelt föld között kanyarogva elrepült az örökös dombok felett és letekintve Drancy sehol-sincs drótjaira és priccseire, sírni sem tudott, csak még gyönyörűbben hajlongott és csillogott a szikrázó levegőben&” Ehhez a versedhez kötődik legkínosabb emlékeim egyike: gimnáziumot, bölcsészkart járt fiatalember létemre, akinek családjában egy a Margit körúti fogházban s egy a Bécs felé tartó „halálmenetben” elpusztult nagynéni is akadt, életemben először a te versedben találkoztam Drancy nevével, s ezért azt föltételeztem, hogy nem is létezik, csak te találtad ki – ahogy az Így irtok tiben – mondják: „a jó hangzás mián.” Ennek a buta értetlenségnek, sajnos, dokumentuma is van, mert az akkori Ésbe szilveszterkor paródiát írtam az Áttörésről „Szájmenés” címmel. Utánozni próbáltam a versed felturbózott lélegzetvételét, beleadtam (ha apait, anyait nem is, de epeit feltétlenül) – csak épp humorra nem tellett, márpedig paródiában ennél nagyobb bűnt elkövetni nem lehet. „Zuhogni kezdtek a mesterséges lelki gejzírek, s a túlcsorduló nap a végső értelmet is kiperzseli a költő fejéből, és semmi más nem kell ide mint egy kalap melyben összerázod a divatos neveket Heisenberg és Kim Novak és elegáns helynevek Drancy és üveggyönyör és zaftos Whitman-mártás&” Hát igen, ez az, amit most is legszívesebben meg nem történtté tennék, hogy Drancy nem volt számomra más, csak egy „elegáns helynév”. Nincs rá mentség, s ami mégis, az kevés: te nyolcéves voltál 1944-ben, én négy, de négy év abban az életkorban hússzal is fölér. Mindegy, a lényeg mégis az, hogy mikorra én föleszméltem: az ötvenes évek elején már a fasizmusról (is) csak üres sztereotípiák voltak forgalomban, belőlem meg, úgy látszik, hiányzott a szenvedély, hogy a tudásra, melyet sem az iskolától, sem a társadalomtól nem kaptam meg, magam tegyek szert. „A nácizmus rémtettei” címszó alatt csak a borzalom közhelyeiről: Auschwitzról, Bergen-Belsenről esett szó, Drancyról soha, sehol, s mondjam-e, hogy azért nem, mert Franciaország kapitalista, tehát ellenséges ország volt, politikai érdek nem fűződött ahhoz, hogy az ifjúság (én akkor ifjúság voltam), tisztelettel, pláne szolidaritással gondoljon a nácik francia áldozataira s a nem kizárólag kommunistákból verbuválódott ellenállásra.

Számodra alighanem evidencia lehetett, hogy Párizsnak ebben az északkeleti elővárosában a németek 1942. július 16-án nyitották meg a gyűjtőtábort, ahová körülbelül 120 ezer zsidó származású franciát deportáltak, akik végül Auschwitzban kötöttek ki. Gondolom, tudtad, hogy mi volt Drancy specialitása: ide főképp gyerekeket és gyerekeiktől elszakított anyákat küldtek, de persze másokat is: itt pusztult el 1944. március 5-én Max Jacob költő (Apollinaire barátja). Ma az tűnik érthetetlennek, hogy Max Jacob nevétől miért nem esett le a történelmi tantusz, de hát az 1958-ban megjelent Mai francia költők antológiájában Max Jacobnak a neve sem fordult elő, s persze azt se tudtam, hogy a nácik végeztek vele.

Arra, hogy nemcsak gyatra paródiaíró, de az „elegáns helynevet” illetően mekkora bunkó is voltam, 1965-ben döbbentem rá, amikor Simone de Beauvoir önéletrajzának második kötetében, A kor hatalmában immár másodszor olvastam (a megdöbbenésemre igenis létező) Drancyról: „az anyákat elszakítják gyermeküktől, Drancyba küldik őket, onnan meg ismeretlen cél felé.” Aztán megint eltelt csaknem negyven év, és egy holland szerző, Martin Ros 2002-ben megjelent könyvéből (A harmadik birodalom sakáljai) tudtam meg, hogy Drancy létrehozása is a Heydrich elleni merénylet megtorlásának része volt. A németek nemcsak Lidicét pusztították el, Franciaországban is példát statuáltak, s a „zsidókérdést” a naponta hétezer embert fogadni képes Drancyvel oldották meg. Az itt őrzött foglyokat, míg jó fizikai állapotban voltak, a kollaboráns családok jutányos áron „kibérelhették” mezei munkára, s amikor pedig legyöngültek (legtöbbjük vérhasban szenvedett), bevagonírozták őket – irány Auschwitz. Az áldozatok utolsó transzportját 1944. július 31-én terelték vagonokba. Ebből a könyvből egyébként még némi nemzeti büszkeséget is merítek: nálunk 1944. március 19. után sem fordult elő, hogy például a (szintén gyűjtőtáborként funkcionáló) újlaki téglagyár bejáratánál felállították volna Horthy szobrát – Drancy kapujában viszont 1943-ban a helyi közigazgatás szobrot emeltetett Pétain marsallnak.

Búcsúzom, Ottó, túl vagyok ezen a keserves vallomáson, de nem tudom, túl van-e magán a problémán ez a mai társadalom. Vajon a ma felnövők nemzedéke, ha egy versben megpillantja Drancy nevét, többet tud-e róla bármivel is, mint én, fél évszázaddal ezelőtt?

Nyerges András publicista

©