NOL

Falusi fiú Budapesten? Csoóri Sándor 75 éves Kelen Károly, 2005. február 3. 00:00

Kép: fotó: móricz simon

Csoóri Sándor mindig mint a kezdetek kezdetére hivatkozik Janus Pannoniusra, aki óta költő és politikus egy a magyar irodalomban. Verseit ma is tanítják, de fél évezred távolából már nem érdekli az olvasót, hogy milyen politikai érdekek miatt került Mátyás király börtönébe. Más azonban a kortárs költő helyzete, különösen akkor, ha az illető, mint Csoóri Sándor, ténylegesen is fölcsap politikusnak, s ha e minőségében, a rendszerváltás egyik vezéralakjaként adja közre lapjában, a Hitel 1990. szeptemberi számában, az éppen fellángoló pártküzdelmek idején, Nappali hold című esszéjét, amellyel komoly zavart és felháborodást keltett. Olyan azonnal elutasított megállapításokra ragadtatta magát, mint az, hogy “manapság egyre határozottabban érződik, fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag ťasszimilálniŤ a magyarságot.”

Hiába húzódott vissza az utóbbi években a politika élvonalából, már sohasem tekinthetünk rá úgy, ahogy A betegség mélyebb értelméről című írásában beszélt magáról: “A falusi kislány után személyemben a falusi fiú is megjelent Budapesten, csakhogy az én utam nem a mulatók és csacska operettek világába vezetett, hanem a hétköznapi pokolba.” Inkább a nyolcvanas évekbeli önmeghatározása tűnik autentikusnak: “…már régóta megfoghatatlan tűz vagyok, barátaim, mozgó akarat…” (A világ emlékművei).

Én éppen ezért most a költőt köszöntöm, és a születésnapra 1973-as kötetét keresem elő. Ennek záró esszéjében írta: “Ha kétszer nem léphetek ugyanabba a folyóba, nem léphetek kétszer ugyanabba a történetbe sem. Nem a történeteket kell tehát fölidézni, csupán a részleteket. Arcokat látok, halottakat látok, elsötétített tengert, házakat, homokban heverő nőket, megfélemlített férfiakat, a rájuk erőltetett mosoly szájkosarával. Gondolnak valami fontosat, de nem azt mondják, amit gondolnak.

Cigarettára gyújtanak vagy koccintanak, miközben föltérképezhető arcuk egyetlen rándulása negyven esztendejüket leplezi. Hány ilyen pillanatfölvétel gyűjteménye az életünk!” Az utolsó mondat hiányzik a nyomtatott szövegből, ebbe a példányba ő maga írta bele tollal. Nem tudom, hogy szerkesztői figyelmetlenség vagy cenzurális kéz hagyta el ezeket a szavakat, de nagy becsben tartom az autográf javítást: jellemző sora az életműnek.

Azután rátalálok kedves, máig sugárzóan eleven képeimre, amelyekben a “jegenyés” vidékeket teszi lírája helyszínévé: “A jegenyefák, mint kilövésre váró rakéták”, “Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, / záporozzatok tavaszt a magasba!”, “A jegenyék ma is leengedik / a hajukat az éjszakára”, “s hallgatni, hogy a jegenyék / hogyan szülik meg a zenét”. Felidézem, hogy annak idején milyen határozottan mutattak túl önmagukon az ilyen sorok: “A Kárpátok keménygallérját gombold ki nyakad körül.” Vagy: “tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni, ha rég elvesztett hegyeire gondolt”. S újra építem magamban rímes kérdéseiből az állításokat. “Mit vesztettél el?”, “Miféle bolond szent vagyok…”, “Milyen év, milyen nyár, nem tudom…”, “Füst nyel el? / Földrengés? Futó tűzrózsák burjánzása?” Újra megfog a Zámolyból jött “besenyő” öntudatra épített képi világa a versekben és pontossága a Nomád napló esszéiben vagy a Duray Miklós Kutyaszorítójához írt nevezetes előszavában.

Csoóri Sándor a kilencvenes évek óta megint ír verseket, de nem várhatja senki, hogy az új évezred elején költészete gyökeresen más hangon szólaljon meg, és megrendítő műveket adjon közre. Abban viszont biztos vagyok, hogy a múlt század hatvanas-nyolcvanas éveinek magyar irodalmát komoly iskolában jó tanár nem taníthatja nélküle.

Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére * ©

Comments are closed.