NOL

Nem kaphatom meg azt, amire vágyom Beszélgetések egy hajléktalannal – 2. BiL, 2005. február 1. 14:14

Kép: NOL – Antalfay László Egy Budapesten élő hajléktalannal beszélgetünk cikksorozatunkban, a mostani részben a Műcsarnok francia képzőművészeti kiállításáról kérdezzük a benyomásait.

Zoltán állami gondozásban nőtt fel, munkája, lakása nincs, a budai hegyvidéken lakik egy sátorban. A sorozatunk előző részében elmondta, hogy soha nem járt kiállításon. Ezért a mai rész arról szól, hogy elhívtuk őt a Műcsarnokba, ahol arra kértük, mondja el a benyomásait a ‘Mesterművek – 400 év francia festészete’ című kiállításról.

Eszter – a magányos

Zoltán két kép előtt időzött a legtöbbet. Az egyik Léon Bénouville: Eszter című műve. A főalak, a bibliai Eszter a kompozíció előterében kinéz a képből, ügyet sem vetve a többi szereplőre, és bár felénk, a közönség felé fordítja tekintetét, igazából rajtunk túlra, a messzeségbe réved.

– Fal van a tekintetében! – kiáltott fel Zoltán, aki eddig semelyik képre nem reagált ilyen hevesen. Eddig zavarban volt attól a pompától és rendtől, amelybe csöppent – biztonsági őrök vizsgáltak meg bennünket belépéskor, a termekben hallgatag nézősereg járkált – most azonban megszabadult ettől és rabul ejti egy érzés.

– Kifejezéstelen a tekintete – mondja Eszterről. – Pontosabban nem akarja, hogy az érzelmeibe lássunk. Védekezik, így bizonytalanítja el a többieket. Vagyis… mintha azt mondaná a szeme: ‘mit nekem ez a gazdagság, ami körülvesz, ha nem kaphatom meg azt, amire vágyom’.

Eszter valóban nem engedett bepillantást az érzéseibe: úgy ment hozzá Ahasvérus királyhoz, hogy nem árulta el származását. Később a király elrendeli a zsidók kiirtását, amit utóbb Eszter akadályoz meg. Zoltán pontosan leírta azt a helyzetet, amelyet Eszternek át kellett élnie.

A hajléktalanokat utálják

Théodule Ribot Az irgalmas szamaritánus című festményén a sebesült zsidót látjuk, akit Jézusnak a Lukács Evngéliumában elmondott példázata szerint rablók hagytak félholtra verve az út szélén. A képen az irgalmas szamaritánus fölé hajol, hogy segítsen rajta. Zoltán, aki a többi képnél mérsékelt érdeklődést tanúsít, most hevesen magyaráz:

– Itt fekszik ez a zsidó, aki mellett a többi zsidók elmennek, de jön egy szamaritánus és segít rajta. Pedig a zsidók nem szerették a szamaritánusokat! Belerúghatott volna a fekvő emberbe. És ez éppen olyan, mint a hajléktalanság! A hajléktalanokat sem szereti senki, elhúzódnak tőlünk, mi pedig mondhatnánk erre, hogy akkor még rosszabbak leszünk! De vannak olyan hajléktalanok, akik segíteni akarnak az embereknek, akik jók akarnak lenni!

Katarzis

Kilépve a Műcsarnokból Zoltán először ki sem tudja mondani, mit érez. Elindulunk az Eckermann kávézóba, és ahogy a metróból kiszállunk, hatalmas vallomás tör elő belőle. Eszterről beszél.

– Az a nő! Láttam a szemében, mintha ezt gondolná: ‘többet tudok, mint ti; lehet, hogy nem veszitek rajtam észre, mert fiatalnak látszom, de belül érett vagyok, erős és nem idevaló’. Ezt érzem én is. Nem vagyok erre a világra való!

– Zoltán, most arról beszélsz, amit sejtek már egy ideje: ritkán látom rajtatok a dühöt, pontosabban vannak köztetek olyanok, akik annak is örülni tudnak, ha rájuk süt a nap. Pedig lenne miért dühöngenetek.

– Igen, van időnk töprengeni, apránként megvizsgálni mindent, amire az átlagembernek nem jut ideje… Az átlagember felkel, kajázik, rohan be a melóba, ott ugráltatja a főnöke, mire hazaér, tiszta ideg, lefekszik és ‘meghal’. Mi pedig gondolkodhatunk egész nap és gyarapszik a lelkünk.

Megállunk az Opera előtt, a fényben úszó Andrássy úton:

– Ma reggel felébredtem és egészen meglepett, hogy itt vagyok, úristen, már megint ITT, a Földön. És ez annyira elkeserített, hogy órákig nem tudtam felkelni, csak néztem magam elé. Nem értem, az emberek hogy tudnak itt boldogok lenni, ahol százezrek halnak naponta éhen.

Népszabadság Rt. * Impresszum * Hirdetési lehetőségek * Előfizetés * Regisztráció * Hírlevél * Adatvedelem * Akciók * Lap tetejére *