168 Óra

2005. február 3. Csütörtök

Balázs 2005/5

2005. február 02.

2005/5

Köztünk szólva

Bácskai szita

– ÍGY KEZELD AZ ÜGYNÖKÖDET Közélet

Álomhatár fölött

– SZALAY-BERZEVICZY ATTILA A BUXRÓL

Alkotmányozó blöff?

– KÉTHARMADOS HIBALISTA

Vasfegyelem

Pesti licit

Polgári Heti hetes

Egy levél

Második start

– LAMPERTH MÓNIKA A GYORS PÁLYA ELŐNYEIRŐL

Szómágia Háttér

A Seuso-labirintus

– PÉNZ BESZÉL, KATI HALLGAT

Világbor Egerben Mostanában

Hidegség Kultúra

A panoptikumon túl

Betondzsungel

A fájdalom embere

Az ifjú Churchill kalandjai

Nagy Könyv

A bölcsek követei

– DEÁK PÉTER EGY JOBB VILÁG ESÉLYEIRŐL

Magánfilmtörténet

– MAKK KÁROLYÉLETMŰVE

Képes vagyok újrakezdeni

– BÁN FERENC A ZÁRT TEREKRŐL E-világ

Házhoz jön a hivatal Pesti korzó

Duna-korzó Anno

Ezt kérdeztük 1993-ban Glóbusz

Palesztin szivárvány

Mozaik Európa

Európai útlevél

Filmeka dobozban Autótükör

Bűvös kocka Levélhullás

Olvasóink írták

Utolsó oldal

Lapszemle

Hidegség

2005/5 – Mostanában

Békés Pál

Mostanában mindennap megemlékezünk egy-egy éppen hat évtizede történt tragédiáról.Mostanában kerül a mozikba a Sorstalanság, a Kertész Imre regényéből készített film, amely az író által megélteknek megfelelően a magyar határokon túl játszódik, a lágerekben, amelyeknek neve beivódott a köztudatba: Auschwitz és Buchenwald.

Az ottani pokolmúzeumok látogathatók. Az itthoni, méretükre nézve kisebb, mélységüket tekintve hasonló pokloknak kevesebb mementó jut.

Lassanként talán oldódik az a tömeges, ösztönös, hosszú időn át hivatalosan is gerjesztett hárítás, hogy a holokauszt katasztrófája távol történt, Magyarországnak csak közvetve és a kényszer hatására volt némi része benne, a bűnösök a német megszállók. Áprilisban, a Páva utcai Holokauszt Emlékközpont megnyitóján hangzott el először magyar miniszterelnöktől egy magától értetődő, ám hatvan évig mégis kimondhatatlannak bizonyult mondat: “Ezt az aljas bűnt magyar emberek követték el magyar emberek ellen.”

Január 27-én – Auschwitz felszabadulásának napján – múlt hatvan éve, hogy Balfon puskatussal agyonverték Szerb Antalt, egyebek közt a Magyar irodalomtörténet íróját; március 8-án ugyanabban a kis magyar haláltáborban éhen halt Sárközi György költő, a falukutató mozgalom és a népi irodalom egyik szellemi vezére, majd néhány nap múlva Halász Gábor, a Nyugat briliáns esszéistája. Őreik, gyilkosaik nem németek voltak.

A kis magyar haláltáborok láncolata a nyugati határszélen máig csak töredékesen ismert epizódja a háború utolsó felvonásának. Noha történelmi munkák is beszámolnak róla (például Szita Szabolcs Holokauszt az Alpok előtt című 1983-as műve), a köztudatba valahogyan mégsem került be. Amiként az sem, hogy a német birodalmi halálgyárak területén kívül egyedül Kőszegen épült hevenyészett gázkamra a továbbhajtásra alkalmatlannak ítélt foglyok számára.

1944-45 telén, egészen március végéig a nyugati határra hajszolt munkaszolgálatosok csákányozták a fagyott földet, hogy megépítsék a Vörös Hadsereg feltartóztatására szánt reménytelen sáncokat – a látszatmunka csak a munkaszolgálatosok tömeges meggyilkolását eredményezte. Az áldozatok száma sok ezer – és csak azért nem idézem a forrásokban megjelölt eltérő adatokat, mert nálunk ilyenkor általában sehová sem vezető számhuzavona következik. Mintha erről volna szó.

Kevés a fennmaradt érdemi feljegyzés – noha utóbb a népbírósági perek során az őrök egy részét elítélték, és a jegyzőkönyvek hozzáférhetők -, és kevés a túlélő.

Az évtizedek óta az amerikai Princetonban oktató pszichiáter, Varga Ervin emlékirata öt évvel ezelőtt jelent meg magyar nyelven is. Címe: Hidegség. Egy falucska a nyugati határszélen, egy szem a kis magyar haláltáborok láncolatában, talán még kegyetlenebb, mint az ágfalvi, fertőrákosi, hartai, balfi lágerek, mert ezt még kevesebben élték túl. Varga Ervin nyolcszáz áldozatról tud, és a saját barakkjában – egy pajtában – a hatvan fogolyból hét túlélőről. A többiekkel hideg, éhezés, tífusz, puskatus és golyó végzett.

Az emlékirat szerzője egyenként névvel, arccal említi a feddhetetlen tisztességű keveseket, akik a nyugati határszélig tartó erőltetett menet során enyhítettek a zsidó kényszermunkások kínjain, megnevez mindenkit, akinek embersége kapaszkodót nyújthatott, a szállást adó parasztasszonytól Nagybaczoni Nagy Vilmos miniszterig. De különösebb hangsúlyozás nélkül is nyilvánvaló: ez csupán csepp a tengerben.

Szilveszter éjjelén, amikor a munkásszázadnak titulált halálraítélt-egység betámolygott az ismeretlen faluba, és nyitányként egy helybéli gazda fia megvert egy foglyot, mert az a szénájába feküdt, és nem a fagyott puszta földre, a viszszaemlékező szerint a pajta deszkafalának túloldaláról suttogó hang szólt hozzájuk a vaksötétben: “”Jól figyeljetek, mert csak egyszer mondom el. Hidegségen vagytok. Ez itt egy haláltábor. Aki hangosan beszél, azt agyonlövik. Aki beteg, azt megölik. Aki nem engedelmeskedik elég gyorsan, agyonverik.” Sosem tudtuk meg, hogy egy zsidó vagy egy őr szólt hozzánk. Ehhez foghatót sem azelőtt, sem azóta nem hallottam. A hang nem volt sem ellenséges, sem együttérző. Jéghideg volt, egyértelmű, tárgyilagos. Akárha egy anatómiaórán boncolási utasítást mondott volna. Tiszta ténymegállapítás.”

A falu határában fekvő Ilonamajorban az SS úgynevezett tábori kórházat üzemeltetett. A “kezelés” abból állt, hogy a beérkező legyöngült betegeket csűrökbe zárták, majd beszögelték az ajtót, és megvárták, amíg meghalnak. Ha túl sokan érkeztek, elővették a géppuskát. Hogy ki került a betegszállítmánynak nevezett halálfuvarba, azt a hidegségi őrök döntötték el.

“Puszta létünk statisztikai aberráció” – mondogatják a tábor foglyai, akiknek túlélését nem erő, minőség, tudás, tapasztalat dönti el, csakis a szerencse. Az emlékező – később, a lágerből való szabadulás és emigrációja között a “József Attila-kérdés” értő elemzője és pszichiáter-kutatója – a szerencse kegyeltje volt.

A Magyarországon magyar hajcsárok által őrzött magyar rabszolgák világáról, akiknek maradék munkaerejét időnként a Wehrmacht is igénybe vette, a legtöbbet mondó megjegyzés talán ez: “A reptéren végzett munka már elviselhetőbb volt, mert őreink a táborban maradtak, a németek pedig úgy bántak velünk, mint munkásokkal…”

Amiről ír, azt nem idegen földön követték el. És nem idegenek. És nem idegenek ellen.

Soha olyan pokoli telitalálat, mint e határszéli, hétszáz éves múltra visszatekintő kisközség neve. Amit az emlékirat olvastán érezni: dermesztő hidegség.

A memoáríró epilógust is illeszt emlékiratához. Egy kurta idézetet Arisztotelész Nikomakhoszi etikájából, melyet már Arisztotelész is másoktól idéz, korábbi bölcselőktől – a gondolatot ókori generációk sora hagyományozta egymásra. Az epilógus mindössze ennyi: “A múltat még az Isten sem tudja megváltoztatni.”

1023 Budapest, Bécsi út 3-5. Tel.: 335-1481, 335-1482, Fax: 335-1480 Email: [email protected]

IMPRESSZUM – MÉDIAAJÁNLAT

Comments are closed.