Forrás: NOL

Auschwitz holnap

Képgaléria: emlékezés

Borbély Szilárd, 2005. január 29. 00:00

Kép: Népszabadság – Szabó BarnabásEgy napon Auschwitz emléke végképp átlép majd a túlélők tudatából az írás terébe. Írás lesz belőle, mert a túlélők emlékeiket a betűkre bízzák. Az írás szent.

A hasszid legenda szerint a betűkből össze lehet állítani a teremtés teljességét. Az írás megőrzi majd mindazt, amit a jelek képesek magukba fogadni, de életet csak a tovább élő nemzedékek adhatnak neki.

A szóbeli hagyományozás, a családok emlékezete azért is fontos, mert ettől válik élővé az írott szó. De hogyan beszélhető el holnap Auschwitz, amikor majd elhallgatnak a szemtanúk? Kertész Imre aggódással beszél erről a Kié Auschwitz című esszéjében, megjegyezve, hogy a hivatalos, intézményesített emlékezések mögül mindig áthallatszik a ki nem mondott kérdés: “hogyan szabaduljon meg a világ Auschwitztól, a holokauszt terhétől?” Auschwitz jövőjének egyik legnagyobb kérdése a racionalizálás és az ezzel járó viszonylagosítás emberi gesztusa. Emberi törekvések ezek. De vajon emberi jelenség volt-e Auschwitz? Úgy kell-e tekinteni rá, mint az emberi történet részére? Vagy inkább olyanként lehet érteni, ahol valami nem emberi mutatkozott meg az időben és a történelemben?

A túlélés kényszere a tegnapi borzalmat már a holnap természetes adottságaként kénytelen elfogadni. Az Auschwitzban megmutatkozó rettenet azóta a történelem része, de a humanizmus eszméjének megrendülése sem avatta Auschwitzot az emberiség jövőjén való aggódás próbakövévé. Az Auschwitz fölött napirendre térni akaró gondolkodás mindezt a zsidóság tragédiájaként vagy német-zsidó ügyként kívánja láttatni. Vannak, akik megpróbálják letagadni. Mások elutasítják maguktól az érte való felelősségvállalásnak a következő

Képgaléria: Auschwitzi emlékezésnemzedékekre eső terhét. Auschwitz tényleges tapasztalatával egyre kevesebben kívánnak szembenézni. Magyarországon tizenöt évvel a Harmadik Köztársaság megalakulása után sem kezdődött róla társadalmi párbeszéd. A zsidó nép több évezredes szenvedéstörténete, amely Auschwitzban addig nem ismert jelenséggel került szembe, üzenetet hordoz a világ számára, mint egy új kinyilatkoztatás. Pilinszky sejtései – például az Ars poetica helyett című esszéjében – erről szólnak a részvét nyelvén, a katolicizmus szimbólumait mozgósítva: “Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént.” Botrányról és nem bűnről beszélt Pilinszky. Ezt a szót említette Kertész Imre is a Nobel-beszédben, visszautalva Pilinszkyre. Mert nem az egyéni szabad akarat és a metafizika törvények összefüggésében érthető bűnről van szó. Auschwitzot emberek hozták létre. Emberek működtették. Az emberi gondolkodás: a teológia és a filozófia tette lehetővé. A zsidó-keresztény kultúra keretében van csak értelme. Auschwitz ennek a kultúrának az emberfelfogásában beállt szakadás. Valaminek a vége és valaminek a kezdete. Ilyen értelemben nem lehet elmenni a revelatív, kinyilatkoztató ereje mellett. Auschwitz jövője szerintem a benne rejlő kinyilatkoztatáson múlhat. Ez védheti meg a tagadással és a relativizálással, illetve a holokauszt terhétől való hivatalos “megszabadulással” szemben.

Auschwitz emlékezete a holnap nemzedékein múlik. Az eltelt hatvan év hagyományosan két generációt jelent. Akik ez után születnek, már döntően csak írásokból, nem szóbeli elbeszélésből tudhatják meg, mit jelentett a túlélőknek az Auschwitz nevében összesűrűsödött borzalom. Beszélni csak töredékesen tudhattak róla. Az általuk folytatott küzdelem sikere, amit Auschwitz tapasztalatának szavakba öntéséért folytattak, a következő nemzedéken múlik. A betűkből azonban nem lehet azt a Gonoszt megjeleníteni, ami Auschwitz mindennapjaiban megmutatkozott. A Sötétségről, a Gonoszságról nem lehet az írás által emléket állítani, hiszen az Szent, és Fény lakik benne. Az a radikális Gonosz, amitől visszarettenünk, ha Auschwitzra gondolunk, nem lehet az Írás része. Hisz a huszonkét betű a Teremtésé, a Világé, amelyben mindenhol, még a legnagyobb nyomorúságban is, ott van és megtapasztalható a Szent.

Auschwitz kemencéit, akárcsak a borzalom eszközeit, “az utolsó elhányt bádogkanálig” megszentelte az áldozatok szenvedése. A túlélők fájdalma írásaikból is alig felfoghatóan sikoltott a többiek felé. Hiába, mert akik nem ismerték tapasztalataikat, nem érthették meg üzenetüket. Sokan évtizedekkel az átéltek után lettek öngyilkosak, mert nem tudták elviselni a holokauszt terhét. Nem csoda, ha a világ szabadulni akar ettől a rettenetes súlytól. Ugyanakkor a gyilkosok, ha az igazságszolgáltatás hagyta őket, békében, derűs arccal éltek tovább. Lelkük nyugodt volt. Bűntudatot nem éreztek. A naiv és szentimentális humanizmus előítéletei nevetségesekké váltak, mert a bűnről és büntetésről vallott addigi közhelyek csődöt mondtak. Auschwitz tapasztalata az is, hogy az állami méreteket öltött gyilkosság, amelyet a nyelv jelképei védtek, a személytelenség könnyűségével tette lehetővé milliók legyilkolását. Az ember fogalmának a holokauszt idején végbement átalakulása – a koncentrációs táborokban végzett emberkísérletek hatására – az új technológiák meghonosításában azóta is tovább él.

Magam, aki két évtizeddel a vidéki zsidóság gettóba zárása és deportálása után születtem – a családi származás bizonytalan és köztes helyzete miatt is – úgy tekintek Auschwitzra, mint a zsidó-keresztény hagyomány részére. Épp ezért leginkább azon csodálkozom: vajon miért nem vált Auschwitz a keresztények és a zsidók közös ügyévé? Miért nem érinti mélyen a holokausztról való gondolkodás a krisztológia megfontolásait, holott akár meg is rendíthetné. Azt sem értem, miként lehetséges az, hogy a magyar történelmi tudat nem úgy tekint Auschwitzra, mint Trianon és a Don-kanyar mellett egész huszadik századi történelmünk ezekkel egyenrangú nagy tragédiájára? Tudjuk, Auschwitz sokkal több ennél. Nemcsak magyar tragédia, hanem az európai zsidóság tragédiája. És még ennél is több: a zsidóság és az emberiség egyetemes tragédiája. Mert bizonyos, hogy például a kínai kultúrát kevésbé érintette meg. Akkor tehát nem a keresztény világ saját tragédiája? Nem a zsidó-keresztény kultúra közös, nagy ügye? De, ha egy történés, mely egy kultúrkört, egy világvallást alapjaiban érint meg, egyetemes jelentést hordoz. Auschwitz Európa identitásához tartozik hozzá. Ennek a kulturális térségnek az öröksége, még ha különösen hangzik is ez.

Sokszor megesett az írott történelemben is, hogy egy nép szinte nyom nélkül tűnt el. Hatvan év elteltével a magyar vidéki zsidóságnak szinte láthatatlanná vált a tárgyi kultúraként értékelhető nyoma. Kelet-Magyarország falvaiban a gettóba hurcolt zsidók házait feldúlták, kifosztották, felgyújtották, akárcsak közösségi épületeiket. Abban a faluban, amelyben felnőttem, volt imaház, fürdő, elemi iskola. Megvoltak a rituális zsidó élet színterei. Ezeket 1944-ben lerombolták, és mára már alig van, aki emlékszik rájuk. Tábla nem jelöli. A falu zsidótemetőjének megmaradt köveit 1989 után végképp szétlopták. Az értékes vörös gránitot a sírkőkészítő vállalkozók apró lapokra vágták és újrafelhasználták. Egy nép, egy kultúra nyom nélkül eltűnik a vidéki Magyarországról. Kelet-Európa zsidóságára nem volt szüksége a hatvan évvel ezelőtti államoknak, nem kívántak szembe nézni velük.

A végső megoldás egy fajként megragadhatatlan embercsoport kiirtásának képtelen gondolata, az erre való elszánás egy új hatalmi technológiából származó ideológiai kényszer volt: a totalitárius rendszeré. Auschwitz léte, amire Kertész Imre mindig figyelmeztet, a totalitarianus állammal együtt érthető meg. A végső megoldás már nem csak a gyilkosságról szólt, a nyelv és az orvosi figyelem a mai fogalmaink szerinti gének felé irányult. Teológiai következtetései szerint is megfontolandó módon a zsidó-keresztény kultúra felől nézve a holokauszt végső megoldása a zsidó Jézusnak utólagos genetikai törlésére is irányult. Mai nyelvhasználat szerint megfogalmazva: Auschwitz létrehívása által az európai kultúra megkísérelte a humán genomból kitörölni az üdvtörténet által az időbe alászálló és a történelembe belépő isteni részt.

A történelem paradoxona megerősíti a metafizika tapasztalatát: az ember bukása ismét utat nyitott a jövőnek. A náci birodalom Auschwitzban elzárta és titkolni igyekezett önmaga legborzalmasabb arcát. Amikor a nácik létrehozták és megnyitották a táborokat, akkorra az európai szellem már rég felépítette azt a világot, amelyben lehetővé vált Auschwitz. A táborok lerombolásával azonban Auschwitz nem ért véget. Azóta bizonyos értelemben benne élünk, csak immár természetesnek tűnik fel. A modern tömegtársadalmak technológiái a totaliter rendszerek örökösei. A totalitarizmus veszélyei és tovább élése Auschwitz árnyát idézi meg. Mert amikor hatvan évvel ezelőtt felszabadították a táborokat, nem csak kinyitották a kapukat, hanem mindegyiket rá is nyitották a világra. Azóta kitárva állnak, és nem volt olyan erő, amely a kezükben égő pallossal kerubokat állított volna a kapukhoz.

Miként lesz Auschwitz holnap elbeszélhető? Amikor már nem lesznek túlélők, egyedül a művészetek és a tömegkultúra mítoszai beszélhetik el Auschwitz borzalmát. Ez nem lesz azonos a túlélők tapasztalatával. Auschwitz is mítosszá válik a művészet és a tömegkultúra mítoszai között. De ha kísérletet tesznek a faggatására és megértésére, anyaguk és törvényeik szerinti igazságokra tehetnek szert, amely gazdagítani fogja Auschwitz jelentését. Egy Jézus nevű galileai zsidó szenvedéséhez a művészetek és a mítoszok újra és újra viszszatértek. Függetlenül a zsinatok, függetlenül a Róma püspökének tévedhetetlenségétől mást és mást láttak meg. Észrevették az ember szenvedésében az isteni kegyelmet. És a reményt, hogy a jó, az áldozathozatal, az önfeláldozás olyan erő, amely képes lerombolni a Gonosz hatalmát. Auschwitzban, az idő és a történelem legmélyén, ahová a huszadik század merülő emberisége lesüllyedt, mint a Sorstalanság főhősének életét megmentő rabtársak tettében, jelen volt a dolgok kegyetlen racionális logikájának élesen ellene mondó emberi irgalom és a kegyelem. És ahol egy ember egy másik embert megment, ott egy világ is megmenekül. Egy olyan világ, amelyben van helye Istennek.

Számunkra Auschwitz mindenekelőtt a magyar történelem tragédiája. Magyarországon eltűnt egy nép, a vidéki zsidóság a maga sajátos foglalkozásaival, kultúrájával, az együttélés kialakított formáival. Eltűntek, akik saját terheik mellett magukra vették a magyar történelem és sors súlyát is. Európából eltűnt két-három generáció, és kiheverhetetlen sérülés érte a humanista hagyományt. Halálos sebet kapott az európai kulturális identitás gőgje és arisztokratizmusa. Lerombolódott a művészet esztétikai felfogása és a filozófia magasztos küldetéstudata. Véget ért az egyén méltóságáról és a személyiség integritásáról vallott tizenkilencedik századi hit. A kereszténység világtörténelmi küldetéstudata saját nárcizmusán, zsidó-keresztény gyökereivel szembeni vakságán foszlott szét. Mégsem történt makacs kísérlet Auschwitz üdvtörténeti jelentőségének, krisztológiai összefüggéseinek értelmezésére az Írás keretei között. Miközben Auschwitz lassan végleg átlép az írás terébe, és írásművek születnek róla, megértése is csak az írásból volna lehetséges. Ahogy a hasszidok legendái tartják, az írás a teremtés nyelvén beszél. És mivel a megszentelt huszonkét betűből áll, nem fogadhatja be a teljes sötétséget, a tökéletes gonoszságot, a kegyelem nélküli gyűlöletet. A borzalomról csak a szájhagyomány tudósíthat, az írás nem alkalmas arra, hogy megjelenjen. Auschwitz kemencéi hatvan évvel ezelőtt kialudtak, de Auschwitz örökké fénylő tűz a jövendő horizontján. Az európai történelem egén húzódó hosszú, sötét árnyék mögött, a kemencék borzasztó tüzében a megváltás csillaga is átdereng. Egyszer megpillantjuk. Talán.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.