HETEK

HETEK – Országos Közéleti Hetilap | IX. ÉVFOLYAM, 4. SZÁM | 2005. JANUÁR 28.

Grüll Tibor

Csúcstalálkozó Auschwitzban

A halálgyár – 60 év utánAuschwitz felszabadításának hatvanadik évfordulóján az “Arbeit macht frei” feliratú kapu alatt – ahol 1940 és 44 között másfél millió embert tereltek a biztos halálba – áthalad majd Jack Straw brit külügyminiszter, Horst Köhler német államfő, Jacques Chirac francia miniszterelnök, és némi meglepetésre Vlagyimir Putyin orosz államfő is. A csütörtöki megemlékezésen a Vatikánt Jean-Marie Lustiger, Párizs hetvennyolc esztendős érseke képviseli, akinek anyját a nácik megölték Auschwitzban. Lustiger életében eddig egyszer járt csak a haláltáborban, és soha többé nem akart oda visszatérni. Most is csak a pápa személyes kérésének engedve szegi meg fogadalmát.

1944. április 4-én készítette ezt a felvételt a brit légierő felderítőgépe. Ezután még félmillió zsidó érkezett Auschwitzba, többségük Magyarországról

“Mondja, kérem, merre van az az akasztófa?” – “Látod, itt az az akasztófa, ahová felakasztották, és amott állt az a kastély, ahol lakott…” – Megálltak az akasztófa mellett. Két részből álló, fedeles, nagy faláda volt. A fedél most nyitva állt, a két szárnyát megrozsdásodott sarokvasak tartották. A láda felett két oszlopra erősített keresztgerenda, a gerendában egy elferdült kampó. A felnőttek és a gyerekek belekukkantottak a ládába, a gazos földön papírdarabok, gyümölcscsutkák, cigarettásdobozok hevertek. – Menjünk innen, mondta egy szürke nadrágos nő, mert kezdődik a mozi.” Tadeusz Rózewicz Kirándulás a múzeumba című novellája a hetvenes évek Lengyelországában játszódik. A címben hangsúlyozottan jelző nélkül szereplő múzeum természetesen nem más, mint a nácik egykori legnagyobb megsemmisítőtábor-komplexuma, Auschwitz-Birkenau. A lengyel munkások és iskolások ekkoriban kötelező tanulmányi kirándulásokon, szakszerű vezetéssel tekintették meg a koncentrációs tábort, beírták nevüket a vendégkönyvbe, majd hazautaztak. Rózewiczet – aki maga ugyan nem volt “táborlakó” – megdöbbentette az a hatás, amit a múzeumi tárlókba kövesedett emberi szenvedés gyakorolt, illetve nem gyakorolt a látogatókra.

Félő, hogy az emberi gonoszág metafizikai jelentőségű mementója, Auschwitz, mára muzeális jellegű tapasztalattá vált. Kertész Imre hat évvel ezelőtt így reflektált erre a folyamatra a Die Zeitben megjelent írásában: “Aholokausztot ellopták letéteményeseitől, és olcsó árucikket állítottak elő belőle. Intézményesítették, megszabták erkölcsi-politikai rituáléját, kidolgozták – gyakran hamis – nyelvezetét, még a szavakat is ráerőltették a nyilvánosságra, amelyek mintegy automatikusan kiváltják a hallgatóból a holokausztreflexet: minden lehető és lehetetlen módon elidegenítik.” (Kié Auschwitz?)

Az író szavai mára Magyarországon is kézzelfogható, tapasztalati igazsággá váltak.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a világ harminc vezető politikusának megjelenése Auschwitzban nem bír jelentőséggel. Ez nem is kérdés. A döntő jelentőségű momentum egyrészt az, hogy ezek a vezetők hogyan értékelik az akkori Európában a holokauszthoz vezető történelmi utat; másrészt, mi az, amit a mai Európában újjáéledő antiszemitizmus és Izrael-ellenesség ellen kívánnak tenni.

Miért nem bombázták Auschwitzot?

Nézzük előbb a történelmi felelősség kérdését. Nem vitás, hogy a holokauszt európai méretű eszkalációjában – különösen 1942 és 1944 között – elsődlegesen a náci megszállókat, és a velük kollaborálókat terheli felelősség. De vajon állíthatjuk-e, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia a második világháború alatti passzív magatartásával – legalábbis részben – hozzájárult az európai zsidóság csaknem totális megsemmisítéséhez? Ezt a provokatív kérdést Deák István, a New York-i Columbia egyetem magyar származású történészprofesszora mellett számos nyugati – zsidó és nemzsidó származású – történész feszegeti. Amint arra Richard Breitman és mások is rámutattak: a “végső megoldás” – vagyis az európai zsidóság kiirtása – terve már jóval a hírhedt 1942 januári wannsee-i konferencia előtt készen állt a náci vezetők, mindenekelőtt Adolf Hitler fejében. Hogy a Nyugat kevéssé vette komolyan ezeket a terveket, abban nemcsak az egyes országok vezetőiben (így például Roosevelt amerikai elnök, vagy Anthony Eden brit külügyminiszter személyében) munkálkodó latens antiszemitizmus, hanem az is szerepet játszott, hogy a Mein Kampf angol fordításaiból szisztematikusan kihagyták Hitlernek a “zsidó fenyegetésre” vonatkozó legradikálisabb megjegyzéseit. Roosevelt és Churchill attól is óvakodott, hogy a nácik elleni “keresztesháborút” (ez Eisenhower kedvenc kifejezése) valamiféle “zsidó háborúként” lehessen beállítani az amerikai és angol közvélemény előtt, amelyben – ezt felmérések bizonyítják – az antiszemitizmus épp’ a harmincas években tetőződött.

De vajon mennyit is tudott valójában az amerikai és angol vezetés arról, mi zajlik a náci koncentrációs táborokban? A válasz ma már egyértelmű: szinte mindent. 1939-től kezdve a brit kémelhárítás megfejtette az addig feltörhetetlennek bizonyult Enigma kódrendszert, s a megfejtést sikerült titokban tartaniuk. Ettől kezdve a szövetségesek a németek gyakorlatilag minden lépéséről értesültek. A brit hírszerzés még az auschwitzi táborlakók létszámát is szinte napra készen ismerte – a vezetés azonban nem tett semmit. Az angolok 1944 júniusa és 1945 januárja között légi felderítést végeztek a térségben: az így készült fotókon még a gázkamrák és a barakkok is tökéletesen kivehetők voltak. Az iparszerű mészárlásokról még több információval szolgáltak olyan rettenthetetlen ügynökök, mint Tadeusz Chciuk-Celt, aki 1942-ben Budapestről küldött rádióüzeneteket az Auschwitzban folyó népirtásról. Emellett a lengyel földalatti ellenállás vezetősége és a lengyel emigráns kormány is rendszeresen tett jelentést a haláltáborokról. 1942 őszén Jan Karski lengyel ellenálló egy kulcsba rejtett mikrofilmen konkrét bizonyítékokat vitt magával arra vonatkozólag, hogy a nácik minden zsidót megsemmisítenek. Bár találkozott Churchill-lel, Roosevelttel és más politikusokkal, senki nem hitt neki. Ennek ellenére a szövetségesek 1942 decemberében mégis közzétettek egy nyilatkozatot, amelyben elítélték a náci gyilkosságokat, és megtorlást helyeztek kilátásba.

A helyzet fordulóponthoz érkezett, miután a szövetségesek 1943 szeptemberében partra szálltak Dél-Olaszországban. A kritikus történészek azt állítják, hogy az itt létrehozott légibázisokról megvalósítható lett volna a gázkamrák bombázása, de a szövetséges hadvezetés erre nem fordított figyelmet. Csakhogy – mutatnak rá katonai elemzők – ez a terv nemcsak technikailag kivitelezhetetlen, hanem tökéletesen értelmetlen is lett volna. Először is: Auschwitz több mint ezer kilométerre feküdt a legközelebbi szövetséges légibázistól. Másodszor: egy sikeres támadáshoz napokon át több száz géppel kellett volna a célpontot támadni, amire egyszerűen nem volt kapacitása a légierőnek. Harmadszor: ekkor még nem ismerték a precíziós bombázást, a legtöbbször vakon ledobott bombák minden bizonnyal magukat a foglyokat is elpusztították volna. Negyedszer: ha sikerült volna is a gázkamrákat vagy a vasúti összeköttetést széjjelbombázni, a németek néhány napon belül újjáépíttették volna azokat a foglyokkal. Újabb kérdéseket vet fel a szovjetek felelőssége, akik végül is 1945. január 27-én véget vetettek a táborlakók szenvedéseinek. Miért nem bombázták ők a vasútvonalakat vagy a tábor berendezéseit?

A szovjet légitámaszpontokról kiindulva sokkal rövidebb idő alatt érhették volna el Auschwitzot, és a felderítés sem ütközött volna akkora nehézségbe, mint az angoloknál és az amerikaiaknál.

Szembenézés a jelennel

Talán még a múlttal való őszinte szembenézésnél is fontosabb lenne az unió vezetőinek a jelen kihívásaira válaszolniuk. Kétségtelen tény, hogy különösen 2001 szeptembere óta nem csak az Amerika-gyűlölet, hanem az antiszemitizmus és az Izrael-ellenesség is tetőpontjára hágott Európában, és nem csak a szélsőjobb köreiben. Nyugtalanító jelek mutatják, hogy Izrael és az európai zsidóság elleni verbális terror (a megalázás, megfélemlítés és rágalmazás) az uniós parlament, a tagállamok kormányai, a nemzeti parlamenti pártok, és az értelmiség szintjén is teret nyert. Ezek részben ősrégi antiszemita sztereotípiák ismétlődései, részben az Izrael elleni gyűlölet kendőzetlen megnyilatkozásai. Különösen Franciaországban fordult drámaira a helyzet, ahol az Amerika- és Izrael-ellenesség mind a politikai, mind a kulturális életben hangot kapott, és olyan agresszíven jelent meg, mint még soha a második világháború befejezése óta. 2001 első három hónapjában több mint háromszáz zsidó személy és tulajdon elleni erőszakos cselekedetre került sor, 2003 tavaszán az atrocitások száma meghaladta az ezret! S miközben a csőcselék zsinagógákat és zsidó iskolákat gyújtogat, a temetőkben sírokat gyaláz meg, jó néhány ismert európai entellektüel megnyilatkozásával még olajat is önt a tűzre. Lássunk néhány példát. Tom Paulin oxfordi professzor-költő, a BBC művészeti kommentátora egyik versét “a cionista SS-katonák által lelőtt” palesztin kisfiú emlékének ajánlotta. 2002 áprilisában Paulin az egyiptomi Al-Ahram című lapnak azt nyilatkozta, hogy a Ciszjordániába letelepült zsidók “valamennyien nácik, rasszisták és mind meg kellene halniuk”. Az irodalmi Nobel-díj 2002-es nyertese, José Saramago kijelentette: “Azt, ami a palesztin területeken történik, nyugodtan összehasonlíthatjuk Auschwitzcal”. 2002 őszén a francia “Mozgalom a rasszizmus ellen és a népek közti barátságért” (MRAP) nevű szervezet egy tüntetésén “Halál a zsidókra!” jelszavak alatt vonult fel. A görög közvéleményt mélyen megosztotta a híres zeneszerző, Mikis Theodorakis – aki korábban szimfóniát írt az Auschwitzban elpusztított 50 ezer thesszaloniki zsidó emlékére – 2003 őszén tett nyilatkozata, amelyben többek között az amerikai zsidókat tette felelőssé a közel-keleti helyzetért. A neves német filozófus, Peter Sloterdijk szerint napjaink két “bűnös” országa: Amerika és Izrael. 2002 tavaszán Jürgen Möllemann FDP-politikus mintha társadalmilag jóváhagyta volna az öngyilkos palesztinok izraeli civilek elleni merényleteit. A frankfurti zsidó hitközség prominens vezetője, Michael Friedman egy népszerű televíziós műsorban joggal bírálta ezért Möllemannt, aki viszont nekitámadt Friedmannak, kijelentve: “Az olyanok, mint Saron, és maga, Friedman, intoleranciájukkal és malíciózus stílusukkal kiprovokálják Németországban az antiszemitizmust.” A történelemből már jól ismert klisé köszön itt vissza: az antiszemitizmus okai a megátalkodott zsidók, akik megátalkodottságukat azzal tetézik, hogy még tiltakozni is mernek az antiszemitizmus ellen. Nagyjából ezzel egy időben jelent meg az ismert német író, Martin Walser regénye, a Tod eines Kritikers (Egy kritikus halála), amelyben a szerző az összes antiszemita sztereotípia gátlástalan felhasználásával rendkívül taszító figuraként ábrázolja a regény főszereplőjét. Walser regényét a kritikusok egy részeis a “gyűlölet dokumentumaként” aposztrofálta.

Az antiszemitizmus különféle formái – úgy tűnik – mára összeurópai méreteket kezdenek ölteni. A bécsi székhelyű EUMC (European Monitoring Centre on Racism and Xenophobia: Rasszizmust és Idegenellenességet Vizsgáló Európai Központ) nyolc európai uniós ország tizenkét városában interjúvolt meg harmincöt zsidó származású helyi polgárt az antiszemitizmussal kapcsolatos tapasztalatairól 2003 októbere és decembere között. Az EUMC felmérése négy csoportra osztja az európai antiszemitizmust: a keresztény zsidóellenes hagyományra; a szélsőjobbos antiszemitizmusra; az ultrabalos antiszemitizmusra; és a muszlim antiszemitizmusra. Valamennyi interjúalany egybehangzó állítása szerint az elmúlt két-három évben súlyosbodó antiszemitizmusért és Izrael-ellenességért elsősorban az Európában élő muszlimokat terheli a felelősség. Az iszlám híveinek száma az elmúlt évtizedek liberális nyugat-európai bevándorláspolitikájának köszönhetően jelentősen megnőtt az EU-ban: ma 15 millióra teszik számukat (ebből 2 millió Angliában, 4,5 millió Franciaországban, 3 millió Németországban, 1 millió Olasz- és Spanyolországban, valamint Hollandiában él). Tüntetéseiken szívesen vesznek részt az antijudaista és anticionista ideológiával rokonszenvező helyi lakosok is. A belgiumi Izrael-ellenes tüntetéseken nemcsak arab diákok, hanem a vallási, politikai és kulturális élet reprezentánsai is képviseltették magukat: például a belga Pax Christi katolikus mozgalom, a Szocialista Párt és Zöldek Pártja vezetői. Egy thesszaloniki “szolidaritási békekoncert” szervezéséből a szakszervezetek is kivették részüket, s a demonstrációt az athéni egyetem dékánja is támogatásáról biztosította, levelében elítélve Izraelt, melyet “az emberi jogok folyamatos kegyetlen megsértésével” vádolt. Párizsban az arab diákszervezetek mellett a zöldek, a Francia Kommunista Párt és az Emberi Jogok Ligája is tüntetett Izrael ellen. A tüntetők között ott volt a francia luddita, José Bové is, aki a McDonald’s elárusítóhelyek elleni támadásairól vált hírhedtté. És a sort hosszan folytathatnánk.

Nyilvánvaló, hogy az Európai Unió Auschwitzba “zarándokló” vezetőinek az európai antiszemitizmus és Izrael-ellenesség egyre súlyosbodó jelenségével is szembe kellene nézniük, mi több, hathatós intézkedésekkel kellene meggátolniuk azok terjedését. A szónoklatoknál többre van szükség.Copyright © HETEK. Minden jog fenntartva.

Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected] Internet szolgáltatónk a TisztaNet

Hirdetési tarifatáblázat a Hetek nyomtatott változatához

Comments are closed.