Forrás: Magyar HírlapBor, bűnök

lapozgató

Abszurd dolog lebilincselő kalandsorozatként olvasni nyolc idős ember nagyon is valóságos fiatalkori szenvedéstörténetét.

Pedig a Makkabi Kiadónál megjelent kis dokumentumkötet, amelyben a bori munkaszolgálatot túlélő idős emberek mondják el életük hatvan évvel ezelőtti eseményeit, olvastatja magát. Nemcsak a könyv megjelenését szorgalmazó Sólyom Gábor, Kádár István és a tavaly elhunyt Lindner László (aki évtizedeken át a Magyar Hírlap sakkszakírója volt), hanem a többiek is érzékletesen rajzolják meg a maguk Bor-képét. Mesélnek szülőkről, barátokról, barakkról, csajkáról, ruházatról, sebekről, tetvekről és sakkjátszmáról, válltömésbe varrt utolsó fillérekről, és mindegyikük történetében felbukkannak a munkaszolgálatosokat vezénylő német katonák, illetve a magyar keretlegénység különc vagy vérszomjas figurái. Tulajdonképpen szenvtelenül pattognak elő az emlékcserepek, mindegyik emberi sors más, mégis mindegyik kínzóan azonos. A zsidó, jehovista vagy nazarénus viszszaemlékezések mindegyikében ott bujkál valami szemérmes fájdalom és az értelmetlen kínzásokkal szemben felhorgadó döbbenet.

A napokban emlékezik a világ a hatvan évvel ezelőtt Auschwitzban, a hírhedt haláltáborban elpusztított milliókra. Az ember ül a meleg szobában, hol az erről szóló tévés beszélgetéseket, vagy archív felvételeket nézi, hol e néhány magyar túlélő bori emlékiratait olvassa, és rohadtul kínosan érzi magát.

Egyrészt rá kell döbbennie, jóformán annyit sem tett meg az elmúlt évtizedekben, hogy pontosan megismerje a vészkorszak tényeit. Rézbánya, Radnóti Miklós, Erőltetett menet. Borról ennyi. Felületes információk foglyai vagyunk. E kis kötet vallomásai és Szita Szabolcs történész előszava oszlatja a homályt. Kiderül, hogy 1943-ban a különleges német építőszervezet, a Todt több ezer munkást kért a magyar kormánytól bori szolgálatra. A németek az ígért rézmennyiség ellenértékét soha nem adták meg, a három csoportban kiszállított embereket kegyetlen körülmények között dolgoztatták, majd 1944-ben a közeli német vereség hírére sürgősen feloszlatott táborokból „erőltetett menetben” vonultatták vissza. Sokukat agyonlőtték, mások a körülményeket nem tudták elviselni, a menet első ütemét mindössze hetvenen élték túl.

De a mai olvasóban felébredő szégyenérzet nemcsak a pusztulás kézzel fogható tényeinek, illetve saját ismerethiányának szól. A vallomássorok között szinte egybehangzó utalások olvashatók arra vonatkozóan, hogy a korabeli magyar társadalomban főleg közöny, viszolygás, gyakran óvatos kiközösítés kísérte a megbélyegzett embereket. Nehéz szembenézni azzal, hogy eleink többségükben képtelenek voltak bátor és humánus társadalmi összefogással mederbe terelni, illetve megállítani pusztító áramlatokat.

Székely Anna

©