Forrás: Magyar Hírlap„Azután új élet kezdődött”

Hatvan évvel ezelőtt szabadult fel az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor

Hatvan évvel ezelőtt szabadult fel az Auschwitz-Birkenau koncentrációs tábor. Az akkor tizenegy éves Péterfreund Ágnes és testvére túlélte a borzalmakat. Édesanyjukkalegyütt az volt a szerencséjük, hogy a náci orvosok az ikerszülést kutatták, így menekültek meg az elgázosítástól. Péterfreund Ágnes lánykori nevén beszélt élményeiről, kérte, fénykép se készüljön róla. Nem azért, mert szégyelli, ami vele történt – szégyelljék azok, akik ezt tették -, hanem egyszerűen azt gondolja, jobb ez így. Elmúlt.

Egy Miskolctól körülbelül negyven kilométerre levő kis faluban, Csenyétén laktunk – kezdte a visszaemlékezést Péterfreund Ágnes. – Talán száz ház lehetett ott, velünk együtt két zsidó család élt a településen. Nagyszüleim közepesen nagy földbirtokon gazdálkodtak, állatokat is tartottak. Édesanyámmal, fiú ikertestvéremmel, anyai és apai nagymamámmal laktunk egy nagy házban. Édesapám akkoriban már évek óta munkaszolgálatos volt. Nem voltak korunkbeli zsidó gyerekek, úgyhogy mi is a többi keresztény gyerekkel játszottunk. Ott vidéken nekünk nem volt ezzel problémánk, a koncentrációs táborokról sem hallottunk semmit.

Borzalmas volt az út:

se élelem, se víz

Aztán 1944. április 16-án este fél kilenckor értünk jött három valamilyen tisztséget betöltő személy. Szerencsétlenek, mert amikor lehetett, azt mondták, ne tessék haragudni, mert őket csak kötelezték erre. Fél órát adtak, hogy összecsomagoljunk, mondták, hogy háromnapi élelmet hozzunk magunkkal. Először a szomszéd falu közjegyzőségéhez vittek, ahol csendőrök vártak ránk, és közölték, hogy minden értékünket adjuk le. Hogy mit szóltak ehhez a falusiak? Szinte semmit. Nagyon jól megvoltunk velük, de azt tudom, hogy a kilakoltatásunk estéjén az a tanító, aki azelőtt hozzánk járt kártyázni, beverette ránk a leventével az ablakokat. Régebben együtt jártak kaszinózni a szüleimmel, de aztán kiderült, hogy nyilas volt, később le is ültették.

Saját kocsinkkal vittek el Hidasnémetibe, ott vonatra ültettek, és közölték velünk, hogy ha van rokonunk Kassán, akkor odaköltözhetünk. Tíz napig a kassai rokonoknál laktunk, és csak ezután kerültünk a kassai gettóba, velük együtt. Akkor már mindenkit elvittek a kassai téglagyárba. Az volt a gyűjtőhely. Aztán május 15-én bennünket már bevagoníroztak.

Arra emlékszem, hogy borzalmas volt az út: se élelem, se víz, se semmi. Hol minket támogatott édesanyám, hol a két öreget. Tizennyolcadikán a délelőtti órákban érkeztünk Auschwitzba, és nagyon szép idő volt. Ott már a németek fogadtak. Még mindig nem tudtuk, mi vár ránk. Leszállítottak minket, és ötös sorokba állítottak. Édesanyám két oldalról karolta a két öreget, mi pedig mellette álltunk, és akkor hallottuk, hogy kiabálják, hogy zwilling, amit mi nem értettünk, csak a mögöttünk lévő rokon. Ő szólt anyámnak, hogy Erzsike, az ikreket keresik. Akkor már ott volt Mengele. Minket hármunkat rögtön eltaszítottak a többiektől, a két öregnek menni kellett tovább. A nagymamámékat rögtön a gázba vitték. A testvéremet pedig különválasztották tőlünk, és ő elkezdett ordítani, hogy: anyukám, anyukám! Mengele csak annyit mondott, láthatod majd az anyádat. (Karsai László történész szerint az, aki itt magyarul megszólalt, az nem Mengele, hanem a magyarul jól beszélő dr. Viktor Capesius volt.)

Minden szörnyűséget láttunk

Engem elvittek édesanyámmal együtt a női lágerbe. A testvérem a férfilágerbe került, és csak pár hónap múlva tudtuk meg, hogy életben van.

Mint ismert, külön szortírozták a férfiakat és nőket, az időseket és a gyerekeket. Az időseket és a középkorúakat, akikről úgy látták, hogy nem munkaképesek, azokat vitték a krematóriumba, szinte azonnal, ahogy megérkeztek.

Mi annak köszönhetjük, hogy túléltük ezt az egészet, hogy ikrek vagyunk. Ott akkor egy gyerek sem maradt rajtunk kívül.

Három hét után az édesanyámat elvitték a munkáslágerbe, engem pedig a gyerekblokkba, de a három hét alatt állandóan be voltunk híva Mengele rendelőjébe, és ott különböző vizsgálatokat végeztek rajtunk. Hogy mifélék voltak ezek, nem tudtuk, de minket édesanyámmal együtt vizsgáltak, és őt is ugyanúgy injekciózták, mint engem. Nekem később, valószínűleg az ottani vizsgálatok miatt nem lehetett gyerekem.

Aztán megtudtuk, hogy az ikerkutatás azért történt, mert Németország lakosságát ilyen módon akarták szaporítani. Minden porcikánkat megmérték. Ez az auschwitzi archívumban biztos megvan, mert megtalálták a kartonjainkat is, amikor a testvérem kint volt a lágerben évekkel később.

Minden szörnyűséget láttunk, tudtuk, hogy van krematórium, ahol embereket égetnek. Volt olyan, hogy öt-hat méteres lángokat láttunk, és égett zsírszagot éreztünk. Ez elég gyakori volt.

Amikor engem elvittek a gyerekblokkba, ott is külön voltak a fiúk meg a lányok, vagy esetleg volt néhány egészen pici fiúgyerek a lányokkal. A legtöbb gyerek itt is iker volt.

Egész nap nem nagyon tudtunk mit csinálni. Volt egy kis elkerített udvarszerű rész, és oda lehetett néha kimenni. Egész nap ülni kellett, játszani nem lehetett, és nem is volt mivel. Ezen a részen női őrök voltak, hát ők voltak a legrosszabbak. Rosszabbak, mint a férfiak.

Én mindig nagyon anyás voltam. Mindent megtettem, hogy láthassam őt. Tudtam, hogy édesanyám melyik blokkban van, és azt is, honnan lehet látni, amikor munkába viszik. Álltam, és lestem. Volt úgy, hogy ő is odafigyelt, és integettünk egymásnak. Aztán időnként át lehetett menni a munkásrészbe, mert át kellett vinni az üres ételkübliket. Én rögtön vállalkoztam rá. Emlékszem, egyszer édesanyám bevitt abba a blokkba, ahol ő lakott, és megetettek valami finom húslevessel. Akkor egyszer ott aludtam édesanyámmal egy hatszemélyes priccsen. Úgy feküdtünk, mint a heringek a konzervben. Se szalmazsák, se semmi nem volt. Az édesanyám úgy vitt vissza reggel, hogy le voltam takarva egy ponyvával. Azt mondták, hogy akkor a sziréna is szólt, és engem egész éjszaka kerestek, mert azt hitték, hogy megszökött egy gyerek.

Édesapám nyomtalanul eltűnt

Hogy hogyan bírták a gyerekek ezeket a körülményeket? Én például a vitaminhiány miatt farkasvakságot kaptam, úgyhogy bevittek egy kórházszerű helyre, de akkor se kaptam más ételt, csak zupát, ami valami moslékszerű szürke dolog. Szerencsére valahogy meggyógyultam. Egyébként még krumplit kaptunk, megfogadtam, hogy soha többé nem fogom megenni, mert úgy főzték meg, ahogy kiszedték a földből, a sárral együtt. De ez nem így lett, mert azóta imádom a krumplit. Elég kivételezett voltam a kórházban, mert volt ott egy lengyel ápolónő, aki néha hozott zabpelyhet. Néha pedig édesanyám – máig sem tudom, hogy – beszökött hozzám. Megállt az ajtóban, és én ilyenkor megnyugodtam.

Édesanyám földmunkára járt ki. Farkaskutyákkal őrizték őket, és ha valaki leállt, már ment is a kutya, úgyhogy bármennyire szerette is az állatokat, a farkaskutya nem volt neki szimpatikus. Utolsó éveiben rendszeresen rémálmai voltak, és abban mindig szerepeltek az őrök és a farkaskutyák. Édesanyám mesélte egyszer, hogy valaki szökni akart. Őt a többiek előtt agyonverték.

Pár nappal a felszabadulás előtt a németek kezdtek elszállingózni, és a testvéremet akkor a szomszédos lágerből a nagyobb fiúk egy ételhordó faládában átdugták a kerítésen. Akkor már nagy volt az összevisszaság: a németek hol elmentek, hol előjöttek, de mi legalább már együtt voltunk.

Az utolsó napokban minket is felkészítettek a halálmenetre, mert a felszabadulás előtti napokban rengeteg embert kivégeztek. Vitték őket az utcán, és lelövöldözték őket.

Mi akkor azt gondoltuk, hogy ha meg kell halni, legalább együtt halunk meg. Aztán egyik kora délután dörömböltek az ajtón, és belógattak egy piros kendőt. Magyarul kiabálták, hogy itt vannak az oroszok, itt vannak az oroszok. Mi kinyitottuk az ajtót, és láttuk, hogy tényleg jönnek az oroszok fehér köpenyben.

Január 27-én szabadultunk fel, de csak október 9-én értünk haza Magyarországra, mert Auschwitzból elvittek minket még más gyűjtőtáborokba. Nem tudom, hogy ezeken a helyeken pontosan mennyit voltunk, de állítólag azért nem tudtak minket hazahozni, mert a vasútvonalak nem voltak tökéletesek. Végül Románián keresztül érkeztünk haza, édesanyámmal és a testvéremmel. Azután egy új élet kezdődött. Édesapám után még évekig kutattunk, de ő nyomtalanul eltűnt a munkaszolgálatban.

Lejegyezte: Ruszthi Zsolt

©