Forrás: Magyar HírlapKosztosgyerek a Haueréknál

Négy évig voltam kosztosgyerek a Haueréknál, csak nem volt szabad őket úgy

hívni.

Most Hámor a nevük mondta anyám, miközben elmagyarázta, hogy az iskolai

napköziben rossz a koszt és tanulni sem lehet, mert a napközis tanító néni

nem képes rendet tartani, úgyhogy iskola után a Hauerékhoz, illetve

Hámorékhoz menjek, akik tőlünk egy saroknyira laknak. Megebédelsz,

tanulsz, fél hatra érted jövök. Sóhajtott. Rámegy a fél fizetésem, de a

Hauerék mégis a Hauerék, legalább meghízol egy kicsit. Nekik meg kell a

mellékes.

Hámor néni, (aki mégiscsak Hauer) szép volt és kedves. Magához ölelt, amikor

először meglátogattuk, ne félj, mondta anyámnak, családtag lesz, aztán rám

nézett: – Hívjál Maminak, az lesz a legjobb. Új családom még a bajszos,

sovány, mindig gondterhelt Rezső bácsiból állt, aki szinte sosem volt

otthon, továbbá Rudiból, aki két évvel volt idősebb nálam és eleinte utált,

mert jobban tanultam nála, de aztán rájött, hogy nem vagyok olyan, mint

általában a lányok. Tudsz focizni? kérdezte például lenézően, mire

kiderült, hogy nemcsak szeretek, elég jól tudok is. Szeretek kardozni, az

ólomkatonáival háborúst játszani, hintalovazni, birkózni, az erkélyről

köpködni, horgászzsinórral pecázni a járókelők kalapjait. Egyszer egy pasas,

akinek a kalapzsinórjába már majdnem beakasztottunk, fölnézett, észrevett és

üvöltözni kezdett. Rudi hátraugrott a bottal, én két kézzel kapkodtam föl

ijedtemben a damilt, a végén a horog úgy belemélyedt a mutatóujjam

belsejébe, hogy muszáj volt szólni Maminak, aki nem ért rá veszekedni, mert

rohanni kellett az OTI-ba.

– Miért nem szabad titeket Hauernek hívni? kérdeztem úgy három év múlva,

mert már tényleg családtag lettem, plusz fontos mellékes. Úgyse érted!

legyintett Mami, de azért elmondta. Hogy a Rezső bácsi felmenői még

borzasztó híres cukrászok voltak, az ő cukrászdájukba járt Pesten mindenki,

és most is csak azért nem járnak, mert a cukrászdát elvették, ők pedig

osztályellenségek lettek. De és itt suttogóra fogta a hangját, amiből

tudtam, hogy ez titok hajnalonta azértis sütünk pogácsát, amit Rezső bácsi

szétvisz az államiakhoz , ahol persze egy rendes fagylaltot se képesek

keverni.

Nem voltam meglepve. Nálunk a nagymamám volt osztályellenség, csak nem

fagylalt-, hanem divatvonalon. Tudtam, hogy a Förstner Nővérek nevű

divatszalon, amit régen Nagyi vezetett, olyan híres volt, hogy még a

csudanagy színésznő, a Bajor Gizi is odajárt, sőt, annyira imádta Nagyit,

hogy mikor megszülettem, ő lett a keresztanyám. Anyu meg is őrizte a

keresztelő ajándékait : egy ezüst etetőkanalat Julika” bevéséssel, egy kis

arany keresztet Jézus-fejjel, amit nyakláncra lehetett fűzni, meg egy nekem,

a csecsemőnek címzett képeslapot. És persze a Förstner Nővérek is le lett

államosítva, sőt, Nagyit a lakásából is kidobták egy szál ruhában, amiért

kizsákmányolt. Bár a nevét, azt speciel megtartotta, igaz, hogy neki

asszonyneve is volt.

Akárhogy is, a nevek körül nagy volt a kavarodás.

Valamely rejtélyes okból például apám unokatestvére, az operaénekes Székely

Mihály se volt eredetileg Székely, mint valamelyik családi ismerős elmondta,

sőt, apai nagyapám se Székelynek született. Hogy minek, azt sohasem tudtam

meg, mert apám az elgázosított” családjáról nem volt hajlandó egy szót sem

szólni a vasárnapi láthatásokon.

– Miért gázosították el őket? kérdeztem egyszer anyámat, aki erre ugyanúgy

suttogóra fogta a hangját, mint Mami pogácsaügyben, csak az arca lett

komorabb. Mert zsidók voltak. Majd ha nagyobb vagy, elmondom.

De kosztosgyerek koromban, Haueréknál, még nem voltam elég nagy, csak

alsótagozatos, és úgyis katolikus akartam lenni, nem református, aminek a

Bajor Gizi tévedésből megkeresztelt egy Duna parti szürke, szögletes tornyú

templomban. Azért tévedésből, mert az egyik osztálytársnőm papája ebben a

templomban dolgozott és egyszer bevitt minket. És rájöttem, hogy az a nagy

templom belülről kongó üresség ahhoz az aranyozott, zsúfolt pompához képest,

ami a kicsi katolikus kápolnában fogadott, ahova Mamival jártunk hetente

kétszer. Szebb volt a pap ruhája, nem beszélve a rengeteg, pirospozsgásra

festett szoborról, az énekekről, a füstölőkről, a szenteltvízről, a megható

történetekről, amik mind a jóságról szóltak. És Mami megtanított a

Miatyánkra, és ha nyaralni vittek, lefekvés előtti ima is volt meg

keresztvetés, nem beszélve az ebédek előtti asztali áldásokról.

Mondtam egy nap anyámnak, hogy katolikus akarok lenni. Jó, bólintott sietve,

mert mindig rohantunk haza, hogy vacsorát főzzön, mielőtt leült este vastag

köteg kéziratokat írógépelni, mert neki is kellett a mellékes”. – Majd, ha

nagyobb leszel.

Csakhogy felsőtagozatban már nem jártam Mamiékhoz, ugyanis enyhültek az

idők”, és cukrászdát nyitottak. Ott volt a közelben, akkora, mint egy

suszterműhely, úgy hívták, hogy Bébi”. Később mindig úgy gondoltam, hogy

Rezső bácsit ez a név vitte nemsokára sírba. A Hauer helyett egy Hámort még

el lehet viselni, sőt, Mami azt sem bánta, hogy Balatonberénybe tudtunk csak

nyaralni menni, ahol egy szegény parasztcsalád mellékese” voltunk földes

szobában, udvari budival, dohos dunyhák és a dögöktől fekete légypapír

alatt. De hogy a Hauerek dicső múltja csak egy Bébiben” támadhat föl, az

nyilvánvalóan rosszabb volt, mint nagyanyám sorsa, aki egy régi

szabásznőjénél albérletben, ám mégis Förstnerként öregedhetett és halhatott

meg.

A vallásról aztán megtanultam, hogy a nép ópiuma, lett némi fogalmam az

elgázosításról is, de attól még mindig messze voltunk, hogy Hámorékból újra

Hauerék legyenek. Mami szerint azért, mert elbukott a forradalom, aminek

első délutánját vele néztük a Szent István körúton, és Mami annyira örült,

hogy nevetve integetett a felvonulóknak.

Az ötvenes évek végén búcsúztam el tőlük. Rudival a rendszerváltás után

találkoztam, akkor már Hauer volt, és meg akarta nyitni a régi cukrászdát,

de előkerült egy másik Hauer, aki elperelte tőle, a részleteket nem igazán

tudom. Csak előjött az érzés, amit akkor, az ötvenes évek végén éreztem

homályosan. Hogy hiába ez a sok bujócska a nevekkel meg a vallásokkal,

úgysem lehet semmin változtatni. Az ember meg a végén már maga is

összekavarja, hogy tulajdonképpen kicsoda.

R. Székely Julianna

©