Forrás: Magyar HírlapAmire nincs bocsánat

Vörös Gizi volt az első, aki zsidózni kezdett a IV. B-ben.

Ez a szülői értekezlet után derült ki, amit abból az alkalomból hívtak össze, hogy a legutolsó padba, amelyikben senki nem ült, Zelma néni egy horogkeresztet, továbbá egy piros tintával kiszínezett, BŮDŐS ZSÍDÓ feliratot talált bevésve. A véseteket mi természetesen régen észrevettük, de eddig senki nem tulajdonított nekik nagyobb jelentőséget, mint teszem azt, a HŮLYE FŮREDÍ-nek. Tudtuk, hogy a kis Vörös írta őket, részint, mert egy korábbi, ékezetek nélküli korszaka után ő tett minden magánhangzóra vesszőt, részint mert eldicsekedett, hogy tud horogkeresztet rajzolni. Többen megpróbáltuk utánozni, de kiderült, hogy fejből, minta nélkül csak neki sikerül – irigyeltem is érte erősen.

A kis Vörös egyébként olyan buta volt, hogy én tanítottam olvasni. Valamely rejtélyes okból tavalyelőtt megrekedt a szótagolva olvasás lépcsőfokán; sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem lehetett eltántorítani tőle. Zelma néni javaslatára ezért a kisdobos felajánlásaim között első helyen szerepelt az ő patronálása, amivel még mindig jobban jártam, mint például a Jelinekék, akikre az iskolával szemben lakó, süket, fogatlan, büdös bácsit osztották. Vöröséknél is rossz szag volt ugyan a sötét, udvari házmesterlakásban, de a Vörös néni legalább adott néha süteményt, vagy hamar hazaküldött, ha megjött a „részeg tróger”, a kis sovány, ordítozó Vörös bácsi.

Anya nagyon ideges lett a szülői értekezlet után, amelyiken kiderült, hogy az osztályban zsidózás folyik. Azt ugyan nem merte mondani, hogy ezek után ne tanítsam olvasni a Vörös Gizit, de hazaérve bevett egy Karilt fejfájás ellen, hangosan csörömpölve mosogatta az edényeket, és közben folyvást Vörös néniéket szidta, akiktől ilyesmit tanul az a buta kölykük, és akik persze oda se tolták a képüket az értekezletre.

– Mi lesz? – kérdeztem reménykedve. – Kirúgják?

– Áh! – legyintett anya. – Nem a gyerek tehet róla, hisz azt se tudja, miről beszél. Hanem azért jobb, ha ilyenekkel nem barátkozol.

A kis Vörös azontúl semmit nem vésett a padba, viszont fennhangon zsidózott. De már tudtuk, hogy nem tehet róla, és nem kell törődnünk vele.

Engem különben is egészen más dolgok foglakoztattak azon az őszön. Nemrég múlt csak el a nyár, életem addigi legizgalmasabb nyara. Egy balatoni kis faluban töltöttem a Nénivel, aki év közben is vigyázott rám, amíg anya dolgozott. Hat gyereket üdültetett idén a Néni, három fiát és három lányt, közel egykorúakat, ami fontos körülmény. Egyheti kölcsönös utálkozás után ugyanis valamelyik fiú azt javasolta, hogy legyünk egymásba szerelmesek. Mindenkinek tetszett az ötlet. Megalakultak nyomban a párok, és a Néninek többé nem volt gondja ránk. Magunk sem hittük volna, hogy a szerelem ennyire jó dolog.

– Képzeld – meséltem őszel, az első tanítási héten Péknek, akiről köztudomású volt, hogy egy ötödikes udvarol neki, és már mindent tud, amit a fiúkról tudni kell -, víz alatt is csókolóztunk.

Ám a Pék csak a vállát rángatta.

– Az is valami?

– Fán is – tettem hozzá, de már éreztem, hogy ez kevés. – &s egymás mellett feküdtünk a templom mögött, a réten.

– Meztelenül? – villant valamelyes érdeklődés a Pék sokat látott szemében.

– Nem – vallottam be. – De egyszer megmutattuk egymásnak.

Ezzel beférkőztem a Pék bizalmába. Azontúl velem pusmogott a tízpercekben, és velem levelezett óra alatt, kicsiny, összehajtogatott füzetlapokon, amilyeneken a többiek is, mert valahogy ez is most tört rá az osztályra, negyedik év elején, mint a papírszalvéta-gyűjtés, a zsidózás vagy nem sokkal később a skarlát. Nem tudom, mások miről levelezhettek, nem is ez volt a lényeg, hanem a szigorúan tiltott művelet egyre finomodó technikája. A papírdarabkák átröpítése, pöccintése, rágása, csúsztatása padok és padsorok fölött, között, miközben Zelma néni a táblára írt, feleltetett vagy a lefutott harisnyáit nyálazta, mert akkor nem szalad tovább a szem.

„Ráérsz ma?” – rágta át a cetlit egy nap Pék, a szomszéd padsorból.

„Rá” – rágtam vissza. „Mit akarsz?”

„Gyere át, senki sincs otthon. Találtam egy könyvet apám polcán. Rajzok is vannak benne.”

Fantasztikus könyv volt. Némelyik szót még Pék se ismerte, amikor pedig az ábrákat vizsgáltuk, észrevettem, hogy visszatartja a lélegzetét, és csöppet sem olyan, mint aki már mindezeket látta, sőt azt is tudná, mivel mit művelnek.

Leveleinkben attól kezdve gyakran villogtattuk frissen szerzett ismereteinket. Különösen a Pék – persze neki könnyű volt, mert az ötödikesével már mindenféle disznóságot csináltak. Én pusztán nyári emlékeimre szorítkozhattam, bár, hogy lépést tarthassak, mind merészebben rugaszkodtam el a valóság talajáról. Pék nem látszott észrevenni, hogy hazudom, vagy ha igen, akkor sem bánta; a lényeg az volt, hogy ARRÓL beszéljünk, éretten, fölényesen és titkosan.

Nem tudom, hogyan véthettem el számtanórán azt az átrúgást. A cetli pördült egyet, és oldalirány helyett előre csusszant a két padsor között, az olajozott padlón, kis híján a dobogóig, ahol Zelma néni épp föltekintett egy szöveges példa diktálásából.

– Ki volt az?

Fölálltam.

– Vedd föl és add ide!

Éreztem, hogy az osztályból hirtelen kiszivattyúzták a levegőt. A padló megingott, a falak dőlni kezdtek befelé, és a süket csöndben, amiből elnémult a lányok morajlása, kívülről láttam, mint filmekben a holtsápadt halálraítéltet, ahogy kifelé indulok.

„Közösültetek?”

Mintha semmi mást nem írtunk volna arra a kockás papírra. Ez az egy szó dobolt a fülemben, a legtitkosabb és legborzalmasabb; úgy tűnt, nagy betűkkel, piros tintával lángol ott, Zelma néni mit sem sejtő, ártatlan, majd rémülten elrettenő szeme előtt: „Közösültetek?” „Közösültetek?”

Órákig álltam kint, évekig. Akkor Zelma néni rám nézett, hosszan, kegyetlenül, megvetően, és azt mondta lassan, hogy mindenki jól értse: – Szégyelld magad! Ilyen alávalóságot nem vártam volna tőled. Holnapra behivatod édesanyádat, hogy az igazgató bácsival együtt ő is lássa. És megérdemelnéd, hogy kitegyük a faliújságra.

Nem mertem megmondani anyának, miért hivatják.

Amikor hazajött másnap este, az arca sápadt volt, a szeme karikás, kétségbeesett. – Mit csináltál? – mondta tompán. – Igazgatói intőt kapsz és hármas lesz a magatartásod. Az isten szerelmére – csattant föl aztán, és megrázott a vállamnál fogva -, tudod te egyáltalán, mit jelent, amit írtál?

– Nem – hazudtam reménykedve, mert eszembe jutott a Vörös Gizi, a zsidózás, amiről nem tehet a gyerek, hiszen azt sem tudja, mi az.

De most ez sem segített. Anya összetörten, engesztelhetetlenül meredt rám, és én is tudtam, hogy hiába minden, vannak bűnök, amelyek túl súlyosak és förtelmesek ahhoz, hogy megbocsáthatók legyenek.

R. Székely Julianna

©