Forrás: NOL

Milyen országot akarunk?

Dessewffy Tibor, 2005. január 15. 07:00

Nem tudunk mit kezdeni a posztindusztriális korszakváltással. Ezt az új korszakot ma még nem ismerjük, inkább csak divatos fogalmakkal próbáljuk megragadni, mint a “globalizáció”, “újkapitalizmus”, “információs kor”, “tudásalapú társadalom”. Ennek az új korszaknak a megértése, az ebből fakadó feladatok kijelölése nemcsak idehaza nyomasztó teher – hogy mást ne mondjunk, különös gondot jelent a helyet kereső Európai Unió számára is -, de mi kétségkívül rosszul teljesítünk e tekintetben.

Hajlékonyak a szent szövegek és az ősi mítoszok. Többek között emiatt is maradnak fenn évezredeken keresztül és szólhatnak a mindenkori mának – még ha ez az üzenet nem is mindig magától értetődő.

A zsidó-keresztény kultúrkör egyik alaptörténete Ézsau szerencsétlen üzlete Jákobbal – e történet is sokféleképpen értelmezhető. Mint Mózesnél olvasható, a remek vadász, Ézsau egy ízben üres kézzel tért haza portyázásából. Testvére, az elmélkedésre hajló, pásztorkodó Jákob az éhes vadásznak csak azzal a feltétellel adott enni – azt a bizonyos egy tál lencsét -, ha Ézsau lemond elsőszülötti jogáról. Nehezen megmagyarázható, hogy Ézsau miért fogadta el ezt az ajánlatot, ezzel mindenesetre már több ezer éve a könnyelmű, felelőtlen és rossz választások metaforájává lett. Miközben persze mi sem tudhatjuk e döntés okait, arra felfigyelhetünk, hogy a két személy mellett a termelési viszonyok két típusa is összecsap. E történetben a halászó-vadászó, és végül is rajtavesztő Ézsau a pásztorkodó, földművelő, sőt elmélkedésre hajló Jákobbal szemben marad alul. Mai helyzetünkben olvashatjuk úgy is ezt a történetet, mint amely a gazdasági-társadalmi paradigmák közötti stratégiai választás jelentőségére hívja fel a figyelmet.

Magyarország még ma is a kettős rendszerváltás megrázkódtatásában él. Az elmúlt tizenöt évben nagyjából lezajlott a posztkommunista átmenet. Ebben a politikai és gazdasági átalakulás, a modern liberális demokrácia és a piacgazdaság szerkezetei kiépültek – mégis rengeteg keserűség és komoly elfogadottsági deficit, egyszerűbben: utálat övezi ezeket az intézményeket. Ennek az elutasításnak és rossz közérzetnek az egyik legfontosabb oka az, hogy nem tudunk mit kezdeni a kettős rendszerváltás másik ágával, a posztindusztriális korszakváltással. Ezt az új korszakot ma még nem ismerjük, inkább csak divatos fogalmakkal próbáljuk megragadni, mint a “globalizáció”, “újkapitalizmus”, “információs kor”, “tudásalapú társadalom”.

Ennek az új korszaknak a megértése, az ebből fakadó feladatok kijelölése nemcsak idehaza nyomasztó teher – hogy mást ne mondjunk, különös gondot jelent a helyet kereső Európai Unió számára is -, de mi kétségkívül rosszul teljesítünk e tekintetben.

Van egy olyan, egyre inkább tért nyerő társadalomtudományi irányzat, amely úgy érvel, hogy nem a szolgáltató szektor aránya, nem a nyers információ, hanem a kreativitás – Széchenyivel szólva – a nemzeti gazdaság talpköve.

Ez az alulteljesítés nem magától értetődő. Hankiss Elemér már több mint tíz éve – épp e hasábokon – intézett felhívást mindannyiunkhoz, hogy “Találjuk ki Magyarországot”. Többnyire a megszokott magyar szűkkeblűségből fakadó fanyalgás fogadta a javaslatot. Az élet rendje szerint voltak olyan emberek, vállalkozások és városok, akik és amelyek szembenéztek ezzel a kihívással, de össztársadalmi stratégiáról elfogadott és mozgósító erejű nemzeti vízió nem született. Jobb híján maradt a reménykedés, hogy az egyéni és lokális stratégiákból összeáll majd egy sikeres Magyarország. Mára kiderült: ez nem így van. Bár sokat segít, ha bízhatunk saját képességeinkben, boldogulásunkban – egyre többen érezzük, hogy ez nem elég. Ahhoz, hogy az életünk ne a nemzet elsivárosodásának, Magyarország érdektelenné válásának történetébe simuljon, ki kellene találni, miként felelhet sikeresen a magyar társadalom a jelen kihívásaira, hogyan léphetünk át a “vadászó életmódból a pásztorkodásba”.

Eddig összességében elblicceltük ezt a feladatot. Az elmúlt tizenöt év sürgölődő lazsálásban telt el, amelynek meddőségéért legalább két tényezőt okolhatunk.

A demokrácia alapeleme a pártok közötti érdekkonfliktus. Nálunk azonban ez a konfliktuslogika elszabadult – mivel hiányoztak azok a tradíciók és értékek, amelyek kordában tarthatták volna. Innentől kezdve a magyar politikai élet az elfajult konfliktusok szociálpszichológiai kórképének valamennyi elemét felvonultatja: a másik oldal démonizálása, a saját kiválasztottságunkba, felsőbbrendűségünkbe vetett hit, a becsmérlő kommunikáció, a lehetséges érdekazonosságok, a hosszabb távú gondolkodás felszámolása mindinkább jellemezték a politikai közbeszédet. Még ha nem is hiszi mindenki azt, hogy tényleg az a heppje a liberális oktatási miniszternek, hogy droggal tömje a magyar kisiskolásokat, vagy hogy a kormányt külföldi titkosszolgálatok mozgatják, vagy hogy a Fidesz elnökét csak a családi vállalkozásban üzemeltetett szőlőföldek és bányák szaporítása érdekli – ez a hang és gondolkodási stílus megakadályozta, hogy a politikai elit megegyezzen egy közös nemzeti jövőkép alapjaiban, az ezt támogató prioritásokban. Ehelyett a populista nagyot mondás, az ígéretlicitálás vált általánossá.

A politikai élethalálharc retorikájának eluralkodása mellett válaszképtelenségünkben komoly szerepet játszott a koncepciótlanság is, a tudáshiány is. Nem tudtuk megmondani – nemcsak a politikusok, de az értelmiség sem -, hogy “merre van az előre”, hogy ebben az új világban hogyan lehet sikeres a magyar társadalom.

Természetesen nem képzelem, hogy az alábbi okfejtés az egyetlen és üdvözítő “megoldás”, de kiindulópontot jelenthet e diskurzusban.

Visszatérve Ézsau példájához, helyesen teszi minden közösség, ha a siker útját, a lehetséges viszonylagos előnyöket úgy próbálja megtalálni, hogy az adott korszakban meghatározott értékláncban minél feljebb próbál kapaszkodni, és azokra az elemekre koncentrálja energiáit, amelyek az értékképzés szempontjából a leginkább kifizetődőek. A vadászó korszakban a bőséges zsákmányt kínáló erdők és szavannák, a földművelő időszakban a szántás-vetésre alkalmas mezők, míg az indusztriális korszakban a föld méhének kincsei válnak meghatározó értékképzővé. Mi az az erőforrás, amelynek kiaknázására jelenleg, napjainkban törekedni kellene? Sok minden függ attól, hogy milyen fogalmi hálóval próbáljuk megérteni a világot, amelyben élünk. A posztindusztriális elmélet a “tercier szektor”, a szolgáltatások arányát teszi mércévé. Globalizációs teóriák a hálózatokhoz való kapcsolódást, a beágyazottságot tekintik legfontosabbnak, míg az információs társadalom egyes elméletei az “internethasználat” mérőszámaival operálnak.

Ezzel szemben van egy olyan egyre inkább tért nyerő társadalomtudományi irányzat, amely úgy érvel, hogy nem a szolgáltató szektor aránya, nem a nyers információ, hanem a kreativitás – Széchenyivel szólva – a nemzeti gazdaság talpköve. E mellett az állítás mellett több szempontból is lehet érvelni. Közgazdasági perspektívában az ún. kreatív szakmák – építészet, reklám, dizájn, zene, film, divat, kutatás-fejlesztés, könyv- és lapkiadás, elektronikus média és szoftver – jelentik a legdinamikusabban fejlődő gazdasági területet. A kosárlabdázó Michael Jordan személyiségének szerzői joggal és védjegyoltalommal óvott éves értéke az ezredfordulón meghaladta Jordánia bruttó nemzeti össztermékét. De nemcsak arról van szó, hogy ezek az iparágak – mellesleg az előzőekhez hozzácsaphatjuk a látványsportokat is – fejlődnek a leggyorsabban. A gazdaság hagyományos ágazatain belül is egyre fontosabb lesz a kreativitás szerepe. Richard Florida slágerkönyvében – A kreatív osztály felemelkedése – egyenesen odáig megy, hogy direkt oksági kapcsolatot mutat ki az Egyesült Államok egyes régióinak, városainak gazdasági fejlettsége és az ott koncentrálódó kreatív osztály mértéke között. Florida könyvében amellett érvel, hogy a kreatív osztály jelenléte a legtisztább ok és a legerősebb mutató arra vonatkozóan, hogy milyen lesz egy régió gazdasági teljesítménye. Különösen izgalmas az az állítása, hogy a kreatív osztályt, amely a gazdasági fejlettséget előidézi, nem az anyagi lehetőségek vonzzák leginkább: sokkal fontosabb számukra két másik tényező: a tolerancia és az izgalmas, élménygazdag, tehetségpártoló közeg. Ennek alapján jelöli meg Florida a sikeres területfejlesztés titkát a három T-ben: technológia, tolerancia és tehetség.

Ha most kiindulásképpen elfogadjuk a kreatív osztály felemelkedéséről szóló elméletet, adódik négy további kérdés, amelyekre nem kerülhetjük meg a választ. E négy kérdés: a teljesítmény, a szolidaritás, az esélyek és a versenyképesség címkéje alatt fogalmazható meg.

Az első kérdés: ha elfogadjuk, hogy a kreativitás a legfontosabb hatóerő, akkor aligha lehet fontosabb kérdés, mint az, hogy miként tudjuk a nemzet kreatív teljesítményét növelni? Miközben ez általában a világ bármely országa számára kulcskérdés, a posztkommunizmusban néhány különleges problémával is meg kell küzdenünk. Ezek közül itt csak három, kulturálisan meghatározott hiányt emelnék ki. Az első a meritokrácia, a teljesítmény tiszteletének hiánya. A magyar panaszkultúra tökéletes kiteljesedése annak, amit a szociálpszichológusok alapvető attribúciós hibának neveznek. E szerint mások sikereinek általában teljesítményüktől független, külső okokat – szerencse, családi kapcsolatok, öszszefonódás – tulajdonítunk, míg saját eredményeinket belső értékeinkkel – tehetség, kemény munka, áldozatvállalás – magyarázzuk. Az alapvető attribúciós hiba által meghatározott nyilvánosság olyan közeget jelent, amelyben az általánossá váló negatív visszajelzések fékezik a kreativitás kibomlását. A másik általános jellegzetesség a kockázatvállalás hiánya. A konformitás és mimikri kádári évtizedei után ez a jelenség nem meglepő. De napjainkban visszafogja a kreativitást, amely definíciószerűen járatlan ösvényeken tapos. Végül a harmadik kulturális hiány az ötletektől a gazdasági sikert hozó termékig vezető utak kiépítéseként írható le. E tekintetben példaértékű a Rubik-kocka esete, e zseniális ötlet, mely anyagi hasznot végül többnyire másoknak hajtott.

A második kérdés, amit fel kell tennünk, a szolidaritás kérdése, így szól: mi lesz azokkal, akik nem tagjai ma, és soha nem is lesznek tagjai a kreatív osztálynak? Világosan kell látnunk: a szolidaritás kérdése nem az elesettek felé tett gesztus. A posztindusztriális korszak arra tanít bennünket, hogy Európában csak azok az államok tudtak sikeresen “posztmodernizálni” – Finnországtól Hollandiáig, Írországtól Dániáig -, ahol működött a társadalmi kohézió. Ennek elengedhetetlen feltétele a normális, tisztes élet lehetőségének biztosítása. Ennek a skandináv modellnek vannak anyagi feltételei, de megvalósítása messze nemcsak pénzügyi kérdés. A mindennapi megaláztatások egy jelentős része korlátozható szemléletváltással és olyan szabályozással, amelynek következtében a hivatalok és egészségügyi intézmények alattvaló helyett polgárként, illetve fogyasztóként kezelik az embereket, hogy az alávetettség kiszolgáltatottsága helyett az egyenrangú partnerség viszonyai erősödhessenek meg.

A harmadik kérdés, az esélyek megnyitása, a mobilitás témáját feszegeti. Mit kell tennünk annak érdekében, hogy minél többen kerüljenek az élet naposabb oldalára, hogyan nyithatnánk meg a kreatív osztályba való bekerülés kapuit? A brit Új Munkáspárt régi, 1997-es szlogenje itt is irányadó: oktatás, oktatatás, oktatás – három kiegészítéssel. Egyrészt az oktatás tartalmát is át kell gondolnunk az új kor elvárásai szerint. Az Oktatási Minisztérium igen helyesen felismerte, hogy az adathalmozás és a memória állóképességi gyakorlata helyett a gondolkodás képességének fejlesztése az, ami az információs korban igazán fontos. A tananyagfejlesztésnek és az iskolák hétköznapjainak e felismerés jegyében kell változniuk. A másik állítás az elmúlt években felduzzadt tömegképzés mellett a minőségi elit műhelyek támogatására vonatkozik: ezek lehetnek az értékteremtő kreativitás igazi terepei. A harmadik megjegyzés már kilép a hagyományos oktatás keretei közül: az új információs technológiák áldásait minél inkább elérhetővé kell tenni az egész társadalom számára. Az internet e szempontból kiemelkedő jelentőségű, mert nemcsak lehetőséget ad az interakcióra, valamint az ismeretszerzés csatornája, de egyúttal a kreativitás mindenki számára nyitott, izgalmas platformja is.

A negyedik kérdés, a versenyképesség kérdése valahogy így hangzik: a globális, kreatív gazdaságban mik a nemzet legelőnyösebb bekapcsolódásának feltételei? Az első impulzusra egy optimista válasz irányába indulnánk. Hiszen nyilván jobbak az esélyeink, mint az ipari korban, mikor is a nyersanyagok birtoklása volt a siker kulcsa. Mégis, a kreatív korban kifinomultabban és drasztikusabban működnek a nemzetközi verseny szabályai és szűrői. Be kell látnunk, hogy e kreatív korban az átütő magyar nemzetteljesítménnyé összeálló projektek még messze nem érték el azt a szintet, hogy az országhatárokon túlról is láthatóak legyenek. Ma a világ nem ismeri a magyar építészeket, dizájnereket, divattervezőket, nincs külföldön sugárzott magyar televíziós program, Európában sikeresen pályázó reklámügynökség. A magyar IT-ipar sikertörténeteit feldolgozó kutatásunk első eredményei is azt bizonyítják, hogy más területekhez hasonlóan vannak ugyan olyan hazai kis- és középvállalkozások, amelyek saját újításaik révén sikeresen kapcsolódnak globális hálózatokhoz, a világpiachoz, de számuk és arányuk messze van attól, hogy karakterképzővé váljanak.

E negyedik kérdésre adott válasz – és végső soron az, hogy mennyire lesz sikeres Magyarország az új kreatív korban – nagymértékben attól függ, hogy milyen megoldásokat találunk ki mi, együtt az első három kérdésre. S ne tévedjünk: a kreativitás központba állítása, az ebből fakadó megoldások azt is jelentik, hogy más területeknek kevesebbet juttatunk – ezért kemény, keserves döntésekről van szó, amelyeket csak határozott jövőkép birtokában lehet meghozni. Az esélyt megkaptuk a Gondviseléstől, s most rajtunk áll, hogy a konfliktuskerülés illékony nyugalmának egy tál lencséjéért ne tékozoljuk el hazánkat és a jövőt!

A szerző január 18-án, kedden délután 2 és 4 óra között a NOL-vitafórum vendége. Olvasóink előre feltehetik kérdéseiket a http://www.nol.hu/kerdesek címen.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.