Forrás: Magyar HírlapEgy idős úr Ausztráliából

zsebtükör

Aki most, 2005-ben nyolcvanhat éves, az 1987-ben hatvannyolc éves volt. Nagy különbség.

Egy hatvannyolc éves férfi, különösen a jó éghajlatú, jómódú Ausztráliában még autózik, vitorlázik, kocog, biciklizik, akár megnősül és gyermeket nemz, mert idős ugyan, de a fiatalabbakkal szinte egyenrangú. Hatvannyolc év már itthon sem számít megindítóan öreg kornak. Az ingyenes utazás is csak hetvennél kezdődik, és aki eléggé jól tartja magát az elég jó nyugdíjából, azt az üzletek eladólánykái, sőt a kórházak nővérei sem bácsizzák le, hanem azt mondják neki: uram.

Uram! Ön az a nyolcvanhat éves, akiről képet is mutattak a tévében Ausztráliából, Perthből, ahol 1950 óta tartózkodik, mert a negyvenes évek végén hirtelen mehetnékje támadt. Azért láttam a képét, mert a náci bűnösök után kutató Simon Wiesenthal központ Utolsó esély műveletének keretében most merült föl a gyanú, hogy 1944-ben, Budapesten ön megkínzott és meggyilkolt egy 18 éves zsidó fiút. Valószínűleg nem egyedül, és lehet, hogy parancsra, hiszen két korábbi fölöttese közül az egyiket kivégezték mint háborús bűnöst, a másik életfogytiglant kapott. Az is elképzelhető, hogy a fiú csak egyike volt tucatnyi áldozatának, mint ahogy persze az is, hogy ártatlan, miként nemrég egy ausztrál tévének mondta, hozzátéve, hogy hajlandó hazatérni és bebizonyítani az ártatlanságát.

Ha mégsem önként jön, hanem a két ország közötti kiadatási egyezmény keretében, akkor az utazása még egy ideig elhúzódhat, ügyében egyelőre az ausztrál rendőrség vizsgálódik, és tudjuk, mit jelent ez. Minimum egy-két évet. Az úr jó bőrben van ugyan, akár tíz évet letagadhatna, de a tagadását nyilvánvalóan másra tartogatja. Például máris azt mondja, hogy nem is ismerte a szomszédjának mondott fiút. Az itthoni tanúk mást mondtak, bár tegyük hozzá, hogy a negyvenes években egy katonatisztnek nem kellett föltétlenül pertu viszonyban lennie minden zsidóval, még ha pechére egy házban lakott is velük. Legfőbb mentő tanúja a fia, aki szerint ön éppen a vádban szereplő dátum előtt egy nappal hagyta el Magyarországot, nos, ez az a fajta tanúvallomás, amelyet a legvacakabb krimiben is kellő fönntartással szokás kezelni.

A történet számomra mégsem az úrról szól, merthogy egy úrral több vagy kevesebb, akiről élete alkonyán derül ki, hogy a negyvenes vagy az ötvenes években snájdig gyilkos volt, az szinte mindegy. Hajlott koruk akkor is sajnálatot ébreszt az emberek többségében, ha nem bottal járnak, és szájuk sarkából sem szivárog még a második gyermekkor nyála. Mit akarnak már ettől a vénembertől?, legyintenek sokan, föltéve, hogy a vénember áldozatainak egyike nem a saját fiuk, mert akkor határozottan másként vélekednek. Például úgy érzik, hogy egy tizennyolc éves halott jóval inkább sajnálatra méltó, mint egy nyolcvan-akárhány éves élő, aki fiatalkorában gyilkolászással múlatta napjait.

A történet legérdekesebb része tehát az idő. Leginkább az a tizennyolc év, amely 1987 óta telt el, mikor a meggyilkolt fiú családja először küldte el nyomozása eredményét a Wiesenthal központnak, de nem kaptak választ. Az ügyvéd apa, aki sokáig egyedül próbált utánajárni, kik felelősek a fia haláláért, még hazai katonapolitikai nyomozóknak is átadta az iratokat, ám mindaddig nem történt semmi, amíg az Utolsó esély keretében egy történész, Karsai László nem küldte ki őket ismét Jeruzsálembe. Elhiszem persze, hogy a központnak sok dolga van, és azt is, hogy jobban hisznek egy történésznek, mint egy kivégzési ügyekben laikus civilnek, mégis azt javasolnám tisztelettel, hogy az Utolsó esély művelet nevét változtassák át Utolsó, eljátszott esélyre. Ha pedig magyarországi nyomozásuk esetleg pozitív eredménnyel járna, és egy addigra már 88-89 éves embert életfogytiglani börtönre ítélnek, a hivatásos antiszemitáknak is tesznek egy szívességet. Az érzékenyebb szívű közönség biztosan együtt érez majd a meghurcolt, idős úrral.

R. Székely Julianna főmunkatárs

©