Forrás: NOL

Posztszeretet

Tamás Pál, 2005. január 15. 00:00

Karácsony-újév táján még látni-hallani lehetett egy installációt a bécsi Múzeumnegyedben.

A teremben huszonöt, egyszerre beszélő, elfüggönyözött színes vászonkabint helyeztek el. Élénkzöldet, narancsszínűt, ultramarinkéket, mélylilát. Erős akcentussal vagy a nélkül mindegyik mesélte a maga történetét. Francia, angol, német beszédfoszlányokkal telt meg a tér. A kabinokban egy-egy új és régi európai beszélt arról, hogyan hagyta el szülőföldjét, költözött egy új világba. Mit vesztett el, s mit kapott? Mi hiányzik legjobban, és mihez ragaszkodik még ma is leginkább az elsüllyedt életekből? Bevándorlók, átvándorlók, kényszerköltözők, menekültek. Az elnevezések az idegenrendészetet vagy a szociálpolitikát lehet, hogy segítik az eligazodásban. A megérteni vágyó embert aligha. Ruth Beckermann EuroMemoriája a tapasztalat egyediségéről, megismételhetetlenségéről szól. Minden látogató maga választja ki, milyen sorrendben járja végig a videovallomásokat. Én először egy belgrádi lányt hallgattam. Elmesélte, hogyan mentek el mind barátai Jugoszlávia felrobbanásának éveiben. Azok persze élnek, többnyire Amerikában. Ő maradt, és látogatja a mamákat, az egykori randevúhelyeket, gyerekszobákat. Keresi a lenyomataikat. S nagyon egyedül van. Azután egy lengyel orvostanhallgató jön, aki Bécsben egy zsidó asszony betegágyánál kezd töprengeni azon, miként volt [lehetett] más Krakkóban a zsidó és nem zsidó lengyel tapasztalat. Otthon ez valahogy nem jutott az eszébe. Egy délfrancia nyelvtanár, egyébként vietnami herceg, az utolsó császár leszármazottja. Ők Ho Shi Minék elől menekültek még el. Meg egy keletnémet entellektüel, akinek azután szoknia kellett a másik Németországot. Valahogy azt hisszük, ott vannak az egyik oldalon az eddig békés, boldog, unalmas életű nyugatiak, s a másikon mi, rendszerváltásainkkal, szenvedéstörténeteinkkel, felmutatott stigmáinkkal. Miközben Európa együtt van tele jól-rosszul behegedt sebekkel, s új tapasztalattal a túlélés mikéntjeiről. S persze mindenki csak a saját történeteit mondja. A posztszeretet állapota. Ki-ki még emlékszik arra, hogyan figyeltek rá. De ő már a maga oldaláról képtelen felvenni, továbbfonni e szálakat.

Szolidaritások romjai között próbálunk tájékozódni. Kelet-Európában közben megszülettek az önfelmentő technikák. Amikor korábban nehezen kezelhető határokat, sokszor magunk is csodálkozva közben magunkon, de átlépünk – a túlélés kényszerére hivatkozunk. Amúgy nem vetemednénk ilyesmire, de mit tehetünk, másként ki tudja, megérnénk, megértük volna a holnapot? Nem figyelhetünk másra. Nem fizethetünk meg minden adót. Nem adhatunk az utcán néhány forintot minden rászorulónak. Aki veszít, biztosan minden szabályt betartott. Hát mi akkor most okosabbak leszünk. Mi már túl sokat próbáltunk nem lépni más lábára. Ma másokon a sor, vigyázzanak ők magukra.

Az igazi kérdés nem az, hogyan mozgósítsuk rövid távon a szolidaritást. A szökőár utáni történések azt mutatják, hogy az még megy, különösen, ha néhány csekkel letudhatjuk a dolgot, s szokásainkon emellett nem kell változtatnunk. De hogyan tartsuk fenn tartósan, hogyan szervezzük azt úgy, hogy valamiképpen stabilizálódjon?

“Ha egy másikat szeretek, arra valamilyen módon annak érdemesnek kell lennie” – írja Freud 1936-ban a Kellemetlen a kultúrában. “Érdemes, ha fontos dolgokban hozzám annyira hasonlít, hogy benne magamat szerethetem. Érdemes, ha nálam sokkal tökéletesebb, s így saját személyem ideálját szerethetem benne. És szeretnem kell, ha barátom fia, mert barátom fájdalma, ha neki valaki szenvedést okoz, az én fájdalmam is lenne, azt vele meg kellene osztanom.” A szeretet egy ponton túl láthatóan nehezen továbbosztható és általánosítható. De akkor mi lesz a sokféleség saját értéke? Ma, Vilém Flusser kifejezésével, a “letelepedettség összeomlása” utáni időkben a vándor nem áldozat, hanem a kor aktív szereplője. Az új nomádság nem sors, hanem esély. A menekültmentalitás nem hiány, inkább valamilyen hozzáadott készségnek, kiegészítő érzékenységnek tűnik. A hugenották nélkül nincs modern Poroszország, a Hongkongba, Szingapúrba vándorló kínaiak nélkül ázsiai technológiai reneszánsz, zsidó emigránsok nélkül elképzelhetetlen a XX. század számos nagy szellemi projektje. És a Trianon után átköltöző felvidéki, erdélyi értelmiségiek nélkül nem létezik itt a húszas évek végének klebersbergi újraformálódó szellemi Magyarországa sem.

A migráns kockáztatni kénytelen. És a kockázatvállalás többnyire kifizetődik. Nem, vagy elsősorban nem neki, hanem a befogadó, őt újratagoló társadalomnak. A szeretet végül is innovációs forrássá válik. S ha ez így van, aki nem szeret, lemarad.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©

Comments are closed.