Forrás: NOL

A Válasz keresése

Beszélgetés a Sátánról Máté-Tóth András teológussal

Friss Róbert, 2004. december 24. 23:00

„Ne éljünk vakon a világban”Kép: Népszabadság – Enyedi Zoltán

Mi az ördög az Ördög? Mit kezdjünk a humanizált Sátánnal? Mennyire lakik bennünk a Gonosz? – első pillantásra talán szokatlan kérdéseket tettünk fel Máté-Tóth Andrásnak, a Szegedi Tudományegyetem vallástudományi tanszékvezetőjének.

– Szentségtörés karácsonykor a Gonoszt, az Ördögöt, a Sátánt emlegetni?

– Első hallásra nagyon is mellbevágó, az igaz, de a Gonosz jelenléte mégiscsak kitörölhetetlen ebből a történetből, gondoljunk csak Heródesre, aki le akar számolni a számára konkurenciát jelentő Messiással. Igen, talán valóban ünneprontás karácsonykor a Gonosz említése, de az igazi kérdés, hogy az ünnepek arra valók-e, hogy az irgalom, a lelki pihenés fátylával letakarjuk az éles bútorszéleket, amikbe minduntalan beleütközünk, és amik fölsértik a kezünk, vagy pedig inkább arra, hogy elmélyüljünk világunk drámájában. És ez a világ sem egyetemlegesen, sem önnön kis világunk, egyetlen pillanatra sem mentes a Gonosztól.

– Ünneprontó közhely volna, hogy a jó és a rossz nem létezhet egymás nélkül?

Az igazságtalanság, az abnormitás és a káosz forrását nem csak vallási metafizikai forrásként lehet megjelölni. Azt is lehet mondani: kapitalisták. Vagy: zsidók. Vagy: keresztények. És: politikai túloldal.

– Nem. Az ünnepnek igenis lehet ilyen funkciója. Megerősítheti a hitet abban, hogy nem a halálé, nem a Gonoszé, nem az igazságtalan szenvedésé az utolsó szó. Ilyen értelemben az ünnep nem veszi „hallatlanra” a gonosz jelenlétét, hanem valahogy tanúságot tesz arról, hogy van más is. Megpróbálja az ember fejét kicsit kiemelni a sárnézésből. Így ez nem ünneprontás. Hanem inkább ez az igazi ünneplés. A vallások hagyományai is erősek ebben, koncentrálnak a gonoszra. Nem tagadják a létezését, sokkal inkább valamilyen értelmezési egyensúlyt próbálnak teremteni a jó és a rossz között.

– Amit többnyire elintéznek a „legyünk jók” alapelvvel, holott ugyanilyen erejű – vagy erősebb – lehetne a „ne legyünk gonoszak” elve. A Gonosz kétségkívüli jelenvalósága ellenére miért nem jelenik meg a köznapokban a „szabadíts meg a gonosztól” életelve?

– Nekem nem ez a tapasztalatom. A legkülönbözőbb vallási közösségek hétköznapi tanításait is átlengi a Gonosz – féligazságot tanítanának, ha úgy beszélnének a jóra való törekvésről és az ezzel kapcsolatos vallási kötelezettségekről, hogy elfeledkeznének megmondani azt, mit tartsunk rossznak, bűnnek. Hiszen ez súlyosan erkölcsi kérdés.

– Németországban csináltak egy felmérést. A többség azt mondta, hogy a Gonosz forrása az emberek hatalomvágya, a rossz nevelés, a traumatikus gyerekkor, a természet adta agresszivitás. És csak a válaszadók három százaléka azonosította a Gonoszt az Ördöggel. Ha nem a Gonosz, akkor mi az Ördög?

– Mi az ördög az Ördög? Itt elsősorban a zsidó-keresztény hagyományról van szó. A Teremtés Könyvében a Sátán a kísértő, a gáncsoskodó, az ellenségeskedést szító. Ellentéte a paradicsom, ami csupa jó, deý De amiben mégiscsak ott sziszeg a kígyó. Az evangéliumban Jézus a Gonosz, vagyis a Sátán birodalmáról beszél. És ott van az apokalipszis a keresztény Biblia utolsó könyvében. Dermesztő, minden horrorisztikus fantáziát fölülmúló módon megrajzolt dráma a végső küzdelemről, amelynek tétje, hogy az összegyűlt gonoszság képes lesz-e megmásítani a megváltást. A bibliai Gonosz, a bibliai Sátán valójában bukott angyal, de Isten teremtménye. Bukása azt a szabadságot és emberképet szimbolizálja, amit a Biblia közvetít: azt, hogy az ember döntésképes, nem báb Isten kezében, hanem partnere a Teremtőnek. A kereszténységben a Gonosz nem egyfajta ellen-Isten, hanem alárendelt teremtmény, akinek van ugyan hatalma, de az csak részleges. Ezt a hatalmat Isten azért tűri meg, mert nem akarja korlátozni az ember szabadságát.

– Az igazi szabadságunk azért mégiscsak abban lehet, hogy akár a Gonoszt is választhatjuk.

– Az igazi szabadság a kereszténységben az, hogy ha az ember a Jézus Krisztus által mutatott úton elindul, akkor azzal a szilárd reménnyel teszi ezt, hogy mindig lesz talaj a lába alatt. Így hiába veszi körbe sötétség, mégis sokkal többet tud megvalósítani önmagából, mint ha állandóan megállna és méricskélné, hogy melyik út a biztosabb. Ez persze másfajta szabadság, mint az egzisztencialistáké vagy a perszonalista filozófia döntési szabadsága, amely a szabadságot a választás lehetőségével azonosítja. De az ember sohasem teljesen jó, és sohasem teljesen rossz – elegye mindennek.

– Az igen és a nem, a fehér és a fekete, vagyis

az állandó ellentét adná a létezés dinamikáját?

– Igen. De a jóról és a rosszról való beszéd csak az érintettet illetően hiteles: az én gonoszságom, az én szenvedésem teszi lehetővé egyáltalán, hogy a másik szenvedésével kapcsolatban érzékeny legyek. Először a tapasztalás van, az értelmetlen, megalázó, véget nem érni látszó szenvedés fájdalma van, ami lehetővé teszi, hogy az ember a szenvedők közösségének tagjaként élje meg önmagát, a rettenetes kilátástalanság tudatában.

– Igen, de mi a forrása ennek a szenvedésnek, a rossznak, a bánatnak, a gonosznak?

– Sokan állítják, hogy Voltaire gondolkodásában óriási fordulatot hozott az 1755-ös lisszaboni földrengés, ahol elképzelhetetlen borzalmakat látott: milyen válaszok adhatóak az igaztalan szenvedésre? Ez a kérdés köszön vissza Dosztojevszkijnél a Karamazov testvérekben is, de gondoljunk csak Jób történetére! Miért érte ezt a becsületes, rendes embert ennyi szenvedés? És miért volt képes ezt olyan nyitottsággal és az Istenhez való érthetetlen s tulajdonképpen értelmetlennek is látszó, már-már dacos hűséggel viselni? Jób példája a mai napig tüske azok körme alatt, akik szeretnék a világot kettévágni mint egy almát, és a rohadt felét eldobni.

– De ki húzza ki a tüskét? Az egyházak súlya csökken.

– Igen, az egyházak számos intézményhez hasonlóan erősen veszítettek presztízsükből, s ennek következménye az, hogy az egyházak tanításaira – mennyország, megváltás, bűnbánat, a Gonosz tagadása -, a nagy hitigazságokra is egyre kevesebben mondanak igent. A keresztény hitigazságok kultúrépülete sok tekintetben romokban áll. Ebből azonban önmagában nem lehet feltétlenül levonni azt a következtést, hogy az emberek vállat rándítanak, amikor a gonoszról kérdik őket. Hiszen nincs olyan ember, aki egyszer az életében ne sóhajtott volna fel: hogyan történhetett ez a szörnyűség éppen énvelem? Erre mindenki kénytelen válaszolni. Nem valamiféle külső kényszerből, hanem azért, hogy ne veszítse el a személyi integritását. Gondolkodó elme esetében pedig azért, hogy ne őrüljön meg. Lehet, persze, hogy vannak pillanatok és helyzetek, amikor erkölcsi kötelesség lenne megőrülni. Mert csak az nem őrül meg, aki nem néz szembe a drámával. Magyarországon ma sokan becsmérlően nyilatkoznak a bölcsészet, a gondolkodás, a filozófia, a vallási igazságok rendszere, a teológia, az irodalom szerepéről, pedig nagy a szükségünk ezekre, hogy képesek legyünk a piac és a profit abszolutizmusában emberek maradni.

– Ehhez azért kellene katarzis is. De mintha félnénk tőle.

– Lehet. Ugyanakkor mégis hangos az ország az erkölcsi vádaktól, talán nem utolsósorban azért, mert hangosan zeng az emberekben az a belső igény, hogy legyen végre valami megbízható köröttünk, bennünk, legyen végre valami valódi.

– A katarzist meg csonkoltan éljük át.

– Az emberek szeretnék megoldani a konfliktusaikat, de ha saját maguk nem tudnak megbirkózni a jó és a rossz küzdelmével, akkor a belső konfliktust kívül helyezik önmagukon, valami távoli térbe, abban a hitben, hogy ott talán megoldódik. Gondoljunk a televízióra, a mozira, a horrorfilmekre, az erőszak nyers ábrázolására! Ez pszichológiai törvényszerűség is: az ember a saját személyiségének és lelkének a védelmében „kihelyez” magából dolgokat. Azt mondják, így valahogy mégiscsak legyőzi az őrültet, a halálosztót, és akkor egyfajta katarzist él át. Ennek a kihelyezett küzdelemnek az eszközrendszere tobzódó, mértéktelen, és szinte elviselhetetlenül negatív dimenziókat ölt. Lehet, hogy azért, mert már teljesen le lehet tompulva a néző hallása, látása. Ordítás kell süket fülének és vakító fény vakságának.

– Van-e a Gonosznak genezise?

– A Gonoszról a mi szavainkkal beszélünk, és ezek beletartoznak az emberi kultúra hömpölygő folyamába. Nem most találjuk ki ezeket a szavakat és a kifejezések mögötti összefüggéseket, hanem ezeket örököljük is. És ha nem is tudjuk egészen pontosan körbeírni az öröklési útvonalakat, ám mégis döbbenetes, hogy amikor a Gonosszal kapcsolatos kérdésekről esik szó a legkülönbözőbb kultúrákban és korszakokban, akkor valahogy minden érthetővé válik. Antropológiai állandókról van szó, az emberhez abszolút mértékben hozzá tartozó őslényegről. Több ezer éves szöveget is tökéletesen értünk, amikor arról van szó, hogy mi az élet, mi a szenvedés értelme. Az emlékek nagyon nagy része elvész a kulturális különbségek útvesztőjében, de ezen a ponton valahogyan nagyon mélyen bennünk van az alapvető értelmező tapasztalat.

– Feloldozás lehet-e a Sátán humanizálása, amiben a legmesszebb talán Bulgakov jutott a Mester és Margaritában?

– Nem tartom perspektívának, hogy a Sátán ölebbé váljék, mert akkor valami más fogja pótolni szerepében az Ördögöt. Itt nem olyan valóságos dolgokról van szó, mint ez a fűtőtest, pohár vagy akár egy fa. A Sátán egy vonatkozás megszemélyesítése, s mint ilyen, segíti a tapasztalat megértését, amihez szükségeltetnek a gondolkodás elemei. A Sátán a gondolkodás egyik, vallási szempontból nagy töltetű, ám a vallásoknak általában egyáltalán nem a középpontjába tartozó eleme. Funkciója, hogy a szörnyűség tapasztalatát az ember az értelmével is kezelni tudja. Van olyan vallás, amelyik megoldásként azt mondja: maga Isten az, aki a szenvedéseket próbaként küldi. De ekkor az Istenbe helyeztük a rossz forrását és a megoldást is. Ez pedig valamiféle brutális istenség képe. Az európai gondolkodás, benne a teológiai is sokoldalúan tematizálta ezt a rettenetes istenképet, amely szerint Isten azért küldi a szenvedéspróbát, hogy aztán értékeljük a jóságát.

– A sátáni szerep tehát átruházható?

– Átveheti más is a szerepét. Tárgyalhatjuk, mint egy vallási fogalmat. Vannak olyan gondolkodási rendszerek is, amelyek nem vallási nyelven fejezik ki a Gonoszt. Az igazságtalanság, az abnormitás és a káosz forrását nem csak vallási metafizikai forrásként lehet megjelölni. Azt is lehet mondani: kapitalisták. Vagy: zsidók. Vagy: keresztények. Esetleg: politikai túloldal.

– Mit kezdjünk hát a Sátánnal?

– Bízzunk abban, hogy gondolkodva élünk. Beszélhetünk a felszínről, de a lényeg, hogy mindenkinek van titkos szobája. Bármennyire is bujkálunk önmagunk elől, egyszer-egyszer mégiscsak találkozunk önmagunkkal, és akkor hirtelen a felszínességek elillannak, és az igazi kérdések merülnek fel. Kinek-kinek hányszor, mikor jön el egy-egy ilyen pillanat az életében. Nem jó darabosan beszélni az emberről. Fitymálhatjuk a felszínességet, köphetünk a giccsre, ugyanakkor az ember képtelen hétköznapjait állandóan magas hőfokon, az egzisztenciális krízis teljes tudatában élni. Szüksége van pihenőkre, amikor a mai világ golyózáporától egy kicsit eltávolodhat.

– Magunkban hordozzuk bűnünket?

– Ez az egyik legfontosabb kérdés. Mi van azokkal a szenvedésekkel, amiket mi okozunk másoknak vagy magunknak? Mi a magyarázata, hogy az ember a jó helyett a rosszat választja? Megjegyzem: szerintem senki nem választ rosszat, soha, mert amikor választani kell, mindenki a számára jót választja. Csak aztán, utólag derül ki sok minden. Ancsel Évára emlékeztetnék ugyanakkor: ő írt a bűnös tudatlanságról, arról, hogy vannak tudások, amiket az embernek csak a létéből, létezéséből fakadóan kötelező ismernie. Nem hivatkozhat tudatlanságra az, aki gyilkol. Erre mondta nekem egy rendkívül zűrös életvitelű ember, hogy ő azért utálja az értelmiségieket, mert ők nem megbánják, hanem megmagyarázzák a bűneiket. A keresztény gondolkodás nagy kísérlete, hogy leírja valahogy a bűn közegét. Az egyik ilyen modell az eredeti bűn, ami egy nagy teológiai innováció volt. Lényege az, hogy a nemzés révén öröklődik a bűn, az a bűn, ami nem személyes, hanem a bűnre való hajlandóság, vagyis az akarat gyengesége. Ebben benne van az a hatalmas tapasztalat, hogy bizony, az emberek, még a legjobbak is, nem csak jók. A gonoszságtól is fertőzött légkörbe születünk mindannyian. A kereszténység erre azt mondja: igen, de Isten rengeteg eszközt nyújt ahhoz, hogy ebben a bűntől, sötétségtől terhelt világban is lehetséges legyen jónak lenni. A keresztény hitben a Sátán mögött Istenre látni. Az a nagy szellemi hullám pedig, amely az embereket az elmúlt 200 évben megpróbálta felszabadítani a gondolkodás ilyesféle, vélt vagy valós terhei alól, lassan oda jutott, hogy az ember eszköztelenül és mezítelenül áll a dermesztő hidegben. Mintha azok a vívmányok, amelyekre lecseréltük a vallás béklyóit, kiperegnének a kezünkből, és hirtelen semmivé válnának. Valamilyen alapvető erkölcsi döntést azonban hozni kell. Hívők vagyunk vagy sem, abban a tudatban kell élnünk alighanem, hogy a végső válasz – a Válasz keresése. A többi érzékenység dolga, hogy tényleg ne vakon éljünk a világban.

Népszabadság Rt. *Impresszum *Hirdetési lehetőségek *Előfizetés *Regisztráció *Hírlevél *Adatvedelem *Akciók *Lap tetejére *©